Lázadás

Azt hiszed, jó az, amit teszel,

S nem gondolod, hogy másnak árthatsz,

Fel-fel, Kapitány, ragadd meg a napot,

Itt a helye a lázadásnak!

Lázadok én zord önkény ellen,

A mocsokból, sárból is kilábalok,

Lázadok, mert ez a dolgom,

Már elég – kell csak kiáltanod.

Tengeren járok, és tüzet szítok,

Rontó átkod nem fog rajtam soha,

Mert akit itt látsz, az én vagyok,

Költő, ki nem adja fel soha.

Az öreg vámpír meséje

Téma: egy vámpír rájön, hogy éppen ma 2500 éves

Fáradt vagyok. Hosszú életem volt, talán túlságosan is hosszú. Láttam birodalmakat felkelni és lehanyatlani, még így is, hogy többnyire a sötétben kellett járnom. Nappal a koporsómban feküdtem, hogy a Nap fénye ne árthasson nekem, éjjel pedig áldozatra lestem, akikről azt reméltem, hogy majd csillapítják a kínzó éhségemet. 

De nem mindig voltam az a lény, akitől már én magam is undorodom: egy rohadt vámpír. Emberként születtem egy szép nyári este a Római Köztársaságban, ami később birodalommá vált, s ti is így ismeritek. 

Forrás: Pinterest.com

Eltelt kétezer év azóta, és még néhány pár száz, és olykor már nem sikerül pontosan visszaemlékeznem, a memóriám már néha kihagy. Azt a szörnyű napot viszont sohasem felejtem, amikor megtámadta a falunkat egy csapat vámpír. Mindenkit megöltek, és én is haldokoltam már, amikor mesterem feltépte önnön karját, és vérét az ajkaim közzé csepegtette. Szörnyű kínok között változtam át. Nem akartam ezzé lenni, de meghalni féltem. Micsoda gyáva alak vagyok. 

Hozzácsapódtam átváltoztatóm „fészkéhez”, miközben egész bensőmből gyűlöltem, és megvetettem őket. Akkoriban még nem voltam hajlandó ölni, és állatok vérén éltem. Amikor már elég erős lettem, végre bosszút állhattam minden egyes falusiért, mindenkiért, akiket szerettem, és elvettek tőlem. Mire észrevettem volna úgy elmerültem a mocsokba, a halálhörgéses éjszakákba, hogy végül olyanná váltam, mint azok, akiket szívből megvetek. Olyanná, mint akiket a saját kezeimmel pusztítottam el… De nem akadt senki, aki az én szenvedéseimnek véget vetett volna. 

Egy harminc éves férfi testében ragadt a kétezer ötszáz éves lelkem. Hiszen ma is éppen olyan nyári éjszaka van, mint amikor megláttam napvilágot, bár ha ezt tudom, hogy ez vár rám, hamarabb véget vetek az életemnek, méghozzá önkezemmel. 

Zabigyerek

A rosszindulatú pletykák egyre inkább kezdtek elharapózni, amelynek elszenvedője osztálytársam, Karcsika volt. Fattyúnak meg zabigyereknek kezdték csúfolni, s ettől teljesen magába roskadt, és elszigetelte magát mindenkitől. Ráadásul otthon is hasonló volt a helyzet, a szülei bejelentették, hogy elválnak. Már ha a pletykáknak hinni lehet, Karcsika anyukája félrelépett még Karcsika születése előtt. Csak egy véletlennek köszönhető, egy hülye kis balesetnek, hogy az egészre fény derült tizenhárom év után. Nem egyezett a vércsoport vagy mi. Arcra leginkább az anyukájára hasonlított, s így biztos nem volt annyira feltűnő, hogy Józsi bácsira meg egyáltalán nem. Aztán az apja gyanakodni kezdett kért egy DNS tesztet, és hát minden kibukott. Gizi néni már nem tagadhatta le. Így hallottam legalábbis a barátnőimtől. Jó fejek, de mindig más dolgába ártják magukat, és ez a sok rosszindulat, ami Marcsiban és Zsófiban van, nekem egyáltalán nem tetszik. 

Forrás: Pinterest.com

Karcsika szünetben el-el tünedezett mostanában és én aggódtam érte. Valahogy át tudtam érezni a helyzetét, a sehová sem tartozás érzését, bár egyébként is elég visszahúzódó volt, talán csak én ismertem igazán. Elkezdtem hát a folyosókat járni, hátha megtalálom, de alsóban is nagyon jó volt bújócskában, mindig ő volt az, aki az utolsók között kerültek elő. Biztosan valami jó helyet találhatott, ha még én sem leltem meg. Aztán azon gondoltam, hová bújnék, ha azt akarnám, hogy senki se zavarjon? Talán a vécébe? Menjek be? A fiúkhoz? Na de mit mondjak, ha vannak bent? Mit keres egy lány a fiúk mellékhelységében? Egy ideig néztem az ajtót, de nem jött ki és nem is ment be senki, így hát összeszedtem minden bátorságom, és beléptem. Sokkal rendetlenebb volt, büdösebb, és a piszoár alatt gyanús sárga tócsa gyűlt össze. Lélegzetemet visszatartva gyorsan végig szaladtam a bokszokon, de mindegyik üres volt. 

„Ha nem itt van, akkor hol?” - gondoltam. - „Csak nem esett tán baja?” 

Észrevétlenül kilopóztam, s tovább kukucskáltam a folyosókon, majd megálltam a lépcső előtt. Eszembe jutott a tető. Bár kimenni nem lehetett, mert az ajtó kulcsra volt zárva, de az ajtó előtti forduló kiváló rejtekhelyet nyújtott. Kettesével szedve a lépcsőket felmásztam a tetejébe. Tényleg ott gubbasztott térdét felhúzva és átölelve bent a zugban. 

Érkezés Oroshágóra

== A harcos lány és a félelf sorozat része ==

A zötykölődés a szekéren kissé elfárasztott, elrázott, és mire kinyitottam a szemem, már rég magunk mögött hagytuk manesiai – coliani határt. Hazaértünk, bár nem a szó szoros értelmében, mert az otthonunk még jó néhány napnyira van innen. De legalább vengrián földet taposhatunk. Innen már látszódnak a Grimson hegycsúcsai, amik olyan magasak, hogy állandó hósapka borítja kopasz fejüket. Az a szóbeszéd járja, hogy láttak itt egy hósárkányt is, amik a kódexek szerint már régen kihaltak.

A szerencse mellénk szegődött. Gond és támadás nélkül megúsztuk az egész utat. Pedig ha tudták volna az útonállók, milyen értékes fegyvereket szállítunk a szomszédos országba, Manesiába, biztos nem ússzuk meg ép bőrrel. Csak kis batárral indultunk neki a hosszú útnak, s így nem szúrtunk szemet senkinek, és álruhánk is elrejtett bennünket, s az én hegyes elf füleimet is. 

Itt már biztonságban voltunk. Hála a milíciáknak, nem igazán maradtak banditák ezen a vidéken. Legalábbis itt Kagyar és Oroshágó között biztosan nem. Elkapdosták, bebörtönözték őket, és aki ellen állt, arra a biztos halál várt. 

Forrás: alamy.com

Mondjuk a baj így is megtalált minket. Liyára néztem, aki úgy tűnt, mélyen alszik, mit sem törődve az út egyenetlenségeivel. A sérüléseibe kis híján belehalt, ha nem vagyok ott, és nem kezdem el gyógyítani a sebeit. Ha Reynald, a papunk ránk nem lel, akkor valószínűleg az én mágiám még kevés lett volna ahhoz, hogy ennyire komoly sebeket ellássak. De ennek már három vagy négy napja, és Reynald minden nap szorgosan gyógyította, s különféle gyógyitalokat adott neki. Amikor nem figyelt persze én is bevetettem azt a kevéske mágiát, amim volt, ami kezdetben csak kicsivel volt több, mint a semmi. Csak hogy minél hamarabb újra talpra állhasson. Ezzel együtt a varázserőm is érezhetően nőni kezdett. Szinte használatról használatra éreztem a fokozódó energiákat. Talán a tettem önzetlensége miatt, vagy a folyamatos használat miatt, ki tudja.

Egyszer megébredt, rám nézett gyönyörű szemeivel elmosolyodott. Egészen zavarba jöttem a tekintetétől. Megköszönte, amit érte tette, és megfogadta, hogy nem megy addig sehová, amíg ki nem egyenlíti a tartozását. Életet életért. Én is megmentettem az övét, s ő is megfogja az enyémet. A másik felem ember, és épp úgy vengrián, akár csak ő. Ez nálunk így dívik. De mi lesz, ha nem lesz rá alkalma, hogy megmentsen, mert nem lesz olyan lehetőség? Még a végén el kell, hogy vegyem feleségül. Szó, ami szó, szép és nemes vonásai vannak, ajkai ívesek és teltek, szempillái hosszúak és sűrűek. Ahogy álmában mosolyog igazán bájos. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne nap mint nap mellette ébredni, gyerekeket nevelni. Azt kell hogy mondjam, ezt az ötletet, nem utáltam. Sőt.

Reggeli pingpong eszperente nyelven

Barátomnak, Csabinak volt egy rossz szokása. Ha rájött a bolondóra, ’e’ betűvel kezdett beszélni. Először még én is mulatságosnak találtam, és mindenki más is az osztályból, de aztán már inkább tűnt bosszantó szokásnak, mint szórakoztatónak.

Aznap is fent ült a pad tetején, és szívta a vérünket, mert tudta, hogy már utáljuk azt, amit csinál, de ő csak mondta és mondta a magáét. Ekkor lépett be Eszti néni, az irodalom tanárunk. Középkorú, mosolygós szemű nő volt, szelíd halk szavú, s mindig úgy magyarázta a tantárgyát, hogy még annak is megjött a kedve hozzá, aki kevésbé érzett hozzá affinitást.

- Jó reggelt gyerekek! - Üdvözölt bennünket, majd Csabára tekintett, aki még mindig ugyan ott trónolt. - Csaba, gyermekem, mire vársz? Tapsra? Tedd le feneked helyedre! - tette hozzá eszperente nyelven, mert elcsípte az előző beszélgetés végét. Gondolta, jópofa lesz, ha így fegyelmezi meg, de talán nem kellett volna, mert ezzel egy végtelennek tűnő verbális pingpong meccset indított el, s épp ő szervált.

- Mesterem, ez lehetetlen! - válaszolta Csabi

Eszti néni megállt, letette a könyveit az asztalára, majd jelentőségteljesen felhúzta a szemöldökét, és csak ennyit kérdezett:

- Mert?

Forrás: Pinterest.com

- Eszter mester, eme csevejt nem fejeztem be. - Ez a felelet szemmel láthatóan meglepte az irodalom tanárnőt is, mert szemeit olyan nagyra nyitotta, mint egy rajzolt mangafigura.

Mi pisszegtünk neki, hogy ne beszéljen már vissza, inkább tegye le a hátsóját a székére és figyeljen az órára, de ő nagy ívben tett a figyelmeztetéseinkre. Már éppen újra nyitni akarta a száját, hogy újra elhagyja a száját valami e betűs hülyeség, amikor megszólaltam mellette.

- Kerekek? Rendben? - kérdeztem én is padtársam felé fordulva és körözni kezdtem a mutató ujjammal a fejem mellett. Az osztályban jól eső derültség lett úrrá.

Eszti néni kilépett a katedra mögül, és az ablak felőli padsor első padjához lépett, amelynek kellős közepén a srác még mindig pofátlanul az asztal tetején csücsült.

- Ne feleseljen nekem. Lehet, felelne? Verset elemezne? - majd elhallgatott egy pillanatra, s lassan hangsúlyozva megkérdezte – Esetleg...egyest szeretne?

Csabi felpattant, majd leült a helyére, de azért szendén vigyorogva pofátlanul megkérdezte:

- Jelest lehetne?

Úgy látszott, Eszti néni kezdi elveszíteni a türelmét, amire eddigi tanulmányunk alatt egyszer sem volt példa. Bár a szópárbajt Csabi megnyerné, kétségtelen, de hogy mégis ő lenne a legnagyobb vesztese ennek az egésznek, az minden kétséget kizárna. Miért csinálja akkor mégis?

- Neveletlen, engedetlen gyermek! - emelte meg kissé a hangját a tanárnő - Merengve, eget lesve nem lesz jelese. Elemezzen. Feleljen s lesem.

- Nem lehetne eszperente, vers helyett, mesterem?

- Nem, nem, kedvesem.

S a vége az lett, hogy Csabinak a nagy szája miatt csak felelnie kellett egy Petőfi versből. Persze tudta az anyagot, bár nem teljes pontossággal, de elégedett lehetett a négyesével így is. Tudta a kis mocsok, más tanárnál nem úszhatta volna meg egy szaktanárinál alább, vagy egy látogatással a dirinél. Minden esetre többet nem feleselt.

Vakság

Az orvosok mondanak mindenfélét, hogy mi a bajom, de ki tudja megjegyezni azt a sok latin szart? Mert én nem. Nem tartom magam egy buta fickónak, a gimiben is egész jó voltam mindenből, de aztán jött ez az egész.

Először csak nem úgy kezdtem el látni sötétben, ahogy előtte, majd – ahogy a dokik mondják – beszűkült a látásterem. Aztán nehezemre kezdett esni az olvasás és az írás, és minden olyan tevékenység, amihez az embernek kell a szeme. Egy hozzám hasonló tinédzsernek már pedig elég sok mindenhez kell. Le kellett mondanom a legnagyobb szenvedélyemről, a fényképezésről is. 

forrás: deciki.blog.hu

A doki azt mondta, hogy már visszafordíthatatlan, és hamarosan teljesen megvakulok majd. Tizenhét évesen semmit sem fogok látni. Ez fasza.

Már szoktatom magam a gondolathoz, de nem könnyű. Van, hogy dühbe gurulok a tehetetlenségem miatt, és összetörök, szétdobálok mindent magam körül. Ez egyelőre segít lenyugodnom, bár tudom, ez csak átmeneti és semmire sem megoldás. 

Most még valamennyire látok, és anyu egy speciális iskolába kezdett járatni, ahol más vakokkal és csökkentlátókkal együtt tanulok újra olvasni, használni a Braille ábécét. Nem olyan érzékeny még az ujjam hegye, hogy eltaláljam, mi is van odaírva, pedig nagyon igyekszem. Már nincs sok időm, és leoltják a villanyt. Végleg. Mindannyian olyan jókedvűek ott, de azon gondolkozom, esténként, ha nem tudok aludni, hogy vajon mennyire lesz rossz, magányos érzés, ha körbezár a sötétség? Meg lehet ezt egyáltalán szokni? Félek. Félek a magánytól, a kiszolgáltatottságtól. Mindig is önálló voltam, most pedig más segítségére szorulok majd. Hamarosan. Mennyire igaz, hogy nem becsüljük meg azt, amink van, csak már akkor, amikor nincs! Persze ez esetben én nem tehetek róla, hiszen ez egy kimondhatatlan nevű betegség következménye.

forrás: cvonline.hu

Olykor törölközőt kötök a szememre, hogy, érezzem, milyen teljesen vakon közlekedni a lakásban, amit előfordul, hogy a kis lábujjam bán. Nekimegyek tárgyaknak, felborítok székeket, pedig a terapeutám is mondta az ősöknek, hogy az a legjobb, ha mindennek megszokott helye van a lakásban, hogy könnyebben tudja tájékozódni. Ez nagy fegyelmet kíván, és persze ezt édesanyámnak nehéz megállnia. Mindig takarít, és rendezget, nem csoda ha átesek valamin, vagy leverek ezt-azt. Megtalálnom valamit pedig kész rémálom. Igazából ilyenkor szoktam leginkább bepipulni. 

Liv rájön

== A gyermek sorozat 2. része ==

Az idő úgy telt, mintha csak húznák, s ki hinné, hogy az a farkas ordítóan hideg nap, amikor rátaláltunk arra a csöppnyi gyermekre a kis mózeskosárban, nyolc kerek éve volt már. Azóta szépen cseperedett, s házi tanítóskodásom eredményeképpen egy éles elméjű kis hölggyé cseperedett. Nem volt mindig túl egyszerű dolog összeegyeztetni a birtok ügyeinek intézését a tanítással, de mindig megoldottuk. Charlotte von Hausenberg kisasszony jóvoltából megvolt mindenünk: tető a fejünk felett, ennivalónk, jövedelmünk, de még cselédeink is, akik inkább számítottak már családtagnak, mint kiszolgáló személyzetnek. Már nem kellett az országot járnunk, mint a pestis idején, amikor tényleg nem volt semmink a feleségemmel, csak egymás iránti hűségünk és szerelmünk hajtott tovább, hogy az elkövetkező napot egyáltalán túl tudjuk élni. Szerencsére ez az időszak meg sem látszott az én Julianámon. Nem hogy nem öregedett, de egyenesen fiatalabbnak tűnt.

forrás: polyvore.com

Liv eközben gyönyörű kislány lett. Olykor csodálkozva néztem, ahogy szőke angyalhajával nevetve, sikoltozva átrohan a majoron az állatokat kergetve, vagy éppen a cselédek elől menekülve, akik meg akarták fésülni, vagy fel akarták öltöztetni. Vajon honnan meríti azt a sok, meg nem szűnő energiáját ehhez a rengeteg oda-vissza futkározáshoz? 

- Papa, papa! Hogy lehet, hogy én nem hasonlítok egyikőtökre sem? - kérdezte egyik nap váratlanul a konyhában hol felém, hol a feleségem felé seregve, táncolva. Julianám kezében megállt az edény, s hirtelen összenéztünk. A döbbenet kiült az arcára, s az enyémre is gondolom. - Másmilyen színű a szemem is, és az orrom is más, látod? - folytatta, majd végighúzta kicsiny ujját az orrnyergén. - Papa, figyelsz rám?

Persze, hogy figyeltem, csak épp a meglepetéstől még nem igazán tértem magamhoz. A feleségem arcát bámultam, aki próbált magára nyugalmat, és egy mosolyt erőltetni. 

Túl sokáig halogattuk, hogy elmondjuk neki a teljes igazságot, de végül is okos volt, s önmagától jött rá, hogy valami itt nem egészen úgy van, ahogyan ő azt gondolja. Ha belegondolok, a különbségek valóban nyilvánvalóak voltak, ha csak a szemszínt nézzük is. Az enyém barna volt, feleségemé kék, s Livé smaragdzöld. De voltak más apróságok is, mint a pisze orra, a törékeny alkata, de még a fülcimpája is.

- Szerintem inkább hasonlítok Charlotte nénire. - állapította meg, majd megemelte a kis szoknyáját, ahogy tőle látta, s úgy járt-kelt előttünk, mint egy nemes dáma, majd ránk nevetett. - Látjátok? Úrinő vagyok!

Feleségem mellém lépett és megfogta a kezem, s ahogy rá néztem hangok nélkül azt formálta a szájával: „Mondjuk el neki”.

- Biztos vagy benne? - suttogtam, de nem elég halkan, mert Liv is meghallotta, s átható zöld pillantásával vizslatni kezdett bennünket.

Julianám bólintott, s én egyetértőleg visszabiccentettem. 

Bátorságpróba

Téma: Írj egy történetet arról, hogy két ember egy temetőben tölti az éjszakát

Zsófi, már biztosan megbánta az előző, könnyelmű kijelentését, hogy ő bizony még az ördögtől sem fél, mert erre Bandi barátom rögtön lecsapott. Bandi volt az egyetlen, aki tudta, hogy már milyen régóta tetszik nekem ez a lány. Pedig már régóta a barátom volt, de eszembe sem jutott volna, hogy effélét tervez nekünk. Gyorsan járt az esze, meg kell hagyni és sziporkáival, éles látásával még engem is meghökkentett, pedig szinte születésünktől fogva együtt voltunk, együtt játszottunk. A szüleink is barátok voltak, és mi is azok lettünk. 

Bandi rám kacsintott, majd Zsófi felé fordult.

- Na, ha annyira bátor vagy, akkor fogadjunk nem mersz eltölteni egy éjszakát a temetőben! Mondjuk Halloween éjjelén – hatás szünetet tartott, miközben a lány arcát figyelte.

Zsófi szeme sarka megrándult, sötétkék tekintete elkomorult. Szinte láttam a gondolatait, és hogy most kerítette hatalmába a „miért nem tudom befogni a számat” érzés. S hogy nyelt egy hatalmasat, ez eléggé szembetűnő volt. 

forrás: pinterest.hu

- Egyébként… - folytatta Bandi rám tekintve – Imi is éppen azt bizonygatta, milyen bátor, úgyhogy még egyedül sem kell lenned.

Megdöbbenve bámultam barátom arcát, aki most sunyi szemeit még keskenyebbre húzta.

„Ó, hát ezt főzted ki, te kis… Tudtam, hogy ravasz vagy, mint a róka, de ezt még én sem vártam.”

Felderengett a hideg temetői éjszaka lelki szemeim előtt, s borsózni kezdett a hátam tőle.

- Csak nem gyulladtatok be? - kérdezte Bandi némi csönd után, amit nem hagyott annyira hosszúra nyúlni, hogy Zsófi bármit is reagálni tudjon. Csak hogy éppen meglegyen az a néhány másodperces feszültségkeltő némaság. Ehhez igazán értett. - Ennyire csirkék vagytok? - azzal már fel is pattant a székre, s a könyökét emelgetve bősz csipogásba, kotkodácsolásba kezdett.

Én Bandira bámultam, Zsófi pedig rám. Aztán egyszer csak kihúzta magát és azt mondta: 

- Jól van. Akkor bebizonyítom, hogy lány létemre vagyok olyan tökös, mint bármelyik fiú – hangja magabiztosan csengett. Annyira, hogy ez engem is felbátorított.

- Én sem félek, és én is ott leszek! - vágtam rá én is.

„Micsoda morbid ötlet!” - gondoltam. - „Méghogy nem félek? Dehogynem! De ha ő is ott lesz, akkor az csak más dolog!” 

- Hát, ez nem hangzott annyira bátran - kontrázott barátom. - Gondoljatok csak bele, a temető tele lesz kóbor szellemekkel! - mondta, és ismét felpattant a székre, feltartotta a kezét és huhogni kezdett.

Zsófi azt a gesztust csinálta a szemével, ami úgy tetszett nekem. Kissé elfordította a fejét, pupillája elmozdult jobbra fel, és közben fújt egy nagyot, ami körülbelül azt jelentette, hogy „na, ez a gyerek menthetetlen”.

- Nem hallották a csengőt? – lépett be a tanár úr. - A baglyok is szálljanak le a földre most már! Magáról van szó Kovalcsik. - mutatott Bandura -  Vegye elő a könyvét! Mire vár?

A barátom ekkor leugrott a szék ülőkéjéről, letörölgette azt a kezével, majd helyet foglalt. Mindezt olyan eleganciával, mintha az övé lenne a világ minden ideje, és Hubert tanár úr összes türelme. S ezzel az óra elkezdődött.