Testcsere

Először azt hittem, hogy egy álom, de nem az volt. Különös dolog arra ébredni, hogy idegen helyen vagy, idegen tárgyak között, amiket még sohasem láttál. Más a szekrény, az íróasztal, a függöny az ablakon, és a legmegrázóbb, hogy amikor a tükörhöz lépsz nem a saját arcod, hanem valaki más néz vissza a tükörből. Milyen furcsa! Vajon létezik erre valamiféle logikus magyarázat? Ha igen, jó lenne, ha valaki elárulná, hogy miért?

Szemügyre vettem magam. Egy nem túl feltűnő, jellegtelen nagyjából velem egykorú lány a tükörből. Barna szemei még kissé dagadtak voltak, látszott, hogy még most ébredtem, szőkésbarna hosszú haja össze-visszaállt, végei töredezettek, a körmeiről nem is beszélve. Nem volt rajta semmi, amit egy magamfajta srác megnézett volna rajta. Mármint amikor még srác voltam. Ezelőtt a rémálom előtt. Nem volt sem túl szép arca, sem formás alakja. A mellei elfértek a kezemben. 

Becsuktam a szemem, és azt hajtogattam, hogy „ez csak egy álom, ez csak egy álom”. Amikor kinyitottam a szemem, még mindig ő voltam. Maradtam ennek a gebe gereblye testében.

Az anyja bejött és Annának szólított, s arra figyelmeztetett, hogy mindjárt elkések a suliból, és jó lenne, ha kicsit igyekeznék, de én még mindig tükör előtt álltam egy bugyiban és egy pólóban. 

„Istenem, legalább de jó lenne tudni, melyik iskolába járok!” – gondoltam. 

Beleugrottam gyorsan egy számomra szimpatikusnak tűnő, kissé lezser farmerba, majd elkezdtem kihúzgálni a fiókokat, benéztem az ágy alá, a táskájába, hátha találok valamilyen információt arról, hol is tanul. Végül a matrac alatt egy naplóra bukkantam. 

Hát az legalább közös bennünk, hogy mind a ketten naplót írunk. Gyorsan felütöttem, és beleolvastam. Más körülmények között sohasem vetemednék ilyesmire, de túl akartam élni a napot, úgyhogy kénytelen voltam. Nekem csak átlagos tini problémáim voltak, amik eltörpültek az ő gondjai mellett. Az Annáé igen komolyak voltak. 

A fiúk zaklatták és fogdosták, olykor még meg is ütötték, és senki sem tesz semmit ez ellen, hiába szólt a tanároknak. Így próbál láthatatlan maradni, és valahogy átvészelni az egész gimis éveket.

A napló tanúsága szerint nem igazán van barátja, csak egy felsős lány az, akit Sylvia néven emleget. Ő az egyetlen tisztaszívű ember a környezetében, aki megvédi, ahogy tudja. Persze ő sem lehet mindig a közelében. 

„Ha meghalnék, észrevennék? Emlékezne rám valaki?” – Ez a mondat valóban szíven ütött, és elkezdtem igazából megsajnálni. 

Sajnos a naplóját csak eddig tudtam olvasni, mert az anyja újra betoppant és felháborodással a hangjában újra nógatni kezdett, hogy siessek már egy kicsit, mert miattam ő is el fog késni a munkából. 

Gyorsan megkeféltem a hajam, majd egy hajgumival hátra kötöttem. Anna a képeken mindig kiengedett hajjal pózolt egy csinos szőke lánnyal, aki valószínűleg Sylvia lehetett, s talán a copffal tudat alatt jelezni akartam, hogy „vigyázz tesó, ez már nem az a csaj, akivel azt csinálhatsz, amit akarsz”!

„Anya” kitett a sulinál, s én némán, elvegyülve a többiek között láthatatlanul, ahogy ő is tenné kerestem a kilencedik osztályt, a termemet, ahová mennem kellene. Vagy én nem figyeltem, vagy a fickó szándékosan pécézett ki, de kis híján összeütköztünk az egyik sarkon. 

Haverjaival sértegettek és röhögtek rajtam. A falhoz szorított, majd durván belemarkolt a melleimbe. A satuszerű szorítása kellemetlen volt és nagyon fájt. Abban a pillanatra elfeledkeztem magamról. Elfelejtettem, hogy a szerepem szerint Anna vagyok, egy szürke kisegér, akit mindenki bánt, egyszeriben visszavedlettem Parkerré, azzá a fickóvá, aki gyerekkorában olyan sokat verekedett, mert éppen úgy szekáltak a nagyok engem is, akárcsak Annát. Vele ellentétben én nem nyeltem ezt le, nem számított hányszor vertek meg. Végül félelmetes hírnévre tettem szert. Nagyon sokáig nem is kellett bántanom senkit, de ez a Carter, úgy tűnik, kívánja a verést.

– Engedj el légyszíves! – mondtam, s próbáltam rájátszani, hogy hangom tűnjön úgy, mintha tehetetlen és kétségbeesett lennék. Tudtam, ha ez a nagy majom elbízza magát, lenéz engem, akkor nem számít majd arra, hogy éppen az, akit ő most kínoz, hamarosan ő lesz a kínzója. 

Most is felröhögött, élvezte, hogy valaki, aki gyengébbnek látszott, a kezei között vergődött, de ideje volt megmutatni, mekkora tévedésben van. 

A következő pillanatban már bele is kaptam a szemébe, és amíg a fájdalom elterelte a figyelmét becsúsztattam a hüvelykujjamat a tenyere alá, amely még mindig a mellkasomon pihent, aztán teljes testemet használva megtekertem azt. A csukló ízületei ropogva megfeszültek. Ehhez nem kellett erősnek lennem, Anna fizikuma is tökéletesen megfelelt erre. Csak ki kellett használnom az emberi test anatómiai sajátosságait. 

A fickó felüvöltött, és térdre rogyott. Milliónyi szempár szegeződött ránk. Ügyelve rá, hogy a karja egyenes maradjon, a csuklóját pedig továbbra is nyomás alatt tartva kibújtam a fal mellől. Jól hallhatóan, hogy más is, aki korábban örömét lelte a szekálásomba hallja azt mondtam:

– Legközelebb, ha hozzámérsz, eltöröm a karod! Remélem vetted a lapot!

A korábban olyan nagynak látszó alak, most a földön kuporgott, és semmi kedve sem volt rajtam röhögni, vagy bárkit is bántani. Megértette és én elengedtem.

Számtalanszor tettem már hasonlót korábban, de most mégis, nagyon menőnek éreztem magam. Ezúttal egy kis törékeny lány bánt el, egy sokkal magasabb, erősebb kosaras sráccal. Így, a nap hátralévő részében egy kissé nehéz volt már visszalényegülnöm Annává. Mikor azt gondoltam, sikerült, újra láthatatlan lettem, mindig jött valaki, aki megjegyezte, és odasúgta társának:

– Huh, ez a kis csaj kente el Carter! Ha láttad volna… Nagyon király volt.

Ez jól esett, és halványan elmosolyodtam, de közben azon járt az eszem, miféle változásnak, vagy veszélynek tettem ki ezt a lányt a mai tettemmel. Vajon meg fog vele birkózni? Nem akartam hőst csinálni belőle, és úgy döntöttem, hogy korábbi akaratom ellenére sem fogom beleírni ezt a naplójába. Amilyen kis visszahúzódó, még a végén nem mer majd iskolába sem jönni. 

A nap hátralévő részében semmi említésre méltó nem történt, s végre hazatérhettem. Fárasztó volt a nap, és eseménydús. Lefekvés előtt bár mégis csak írtam pár sort a naplójába, de a konfliktust Carterrel jótékonyan elhallgattam.

Másnap a saját testemben ébredtem. Micsoda megkönnyebbülés. A srácok a suliban azzal ugrattak, hogy alig mertem hozzájuk szólni előző nap, és totál úgy viselkedtem, mint egy szende kis szűz kiscsaj. Én tudtam az okát: mert amíg én Anna voltam, Anna pedig én, de ezt mégsem mondhatom el nekik. Kitaláltam, hogy az egész azért volt, mert nem voltam túl jól. Talán semmi komoly, de nem akartam, hogy ők is elkapják tőlem. Vajon legközelebb miféle magyarázatot fogok kitalálni, ha ez megint megtörténik? Már pedig néhány nap múlva megtörtént újra, aztán újra. Minden harmadik napon.

Ha Annával cseréltem, lassacskán megpróbáltam nyitni a többiek felé. A naplója alapján egyre jobban megismertem, és megkedveltem. Rájöttem, milyen melegszívű is tud lenni, ha hagyják, hogy ezt kimutassa. Azt szerettem volna, hogy elfogadják, hogy barátai legyenek, persze először nem ment minden olyan könnyen, ahogy azt gondoltam. Persze tovább próbálkoztam. Egyszer már megtettem ezt az életemben Parkerként, Annaként is menni fog.

Annának nem mindig tetszett az, amit tettem. Utált azért, mert beadtam az egyik történetét az irodalom tanárnak, ami szerintem briliáns volt. A tanár úr pedig tovább küldte arra a novella pályázatra, amire Anna helyett jelentkeztem. Furcsa lehetett neki, hogy mindenki másként néz rá mostanában, de lassan belesimult abba a szerepbe, amit én szabtam rá. Végül egészen beilleszkedett az osztályközösségbe, lettek barátai és a novella pályázaton is különdíjat nyert el.

Attól kezdve soha többé nem cseréltünk testet. Az az igazság, hiányzott egy kissé. Ha összehasonlítom az utolsó napot azzal a rémes nappal, amikor először cseréltünk, mérföldekkel boldogabbnak, és felszabadultabbnak látszott. 

Aztán a tóhoz, ahová mi is mentünk egy osztálykirándulás alkalmával egy másik osztály is érkezett egy vidéki kisvárosból. Az ismerősnek vélt arcok között egyszer csak feltűnt a lány. Már nem a kis gereblyét láttam benne, hiszen egészen megváltozott. Kapott magára pár kilót, és azt kell, hogy mondjam, volt stílusa. Másfajta ruhákat viselt, mint előtte, a frizurája is megváltozott. Az egyszerűen kiengedett hajú frufrus lány helyett egy nőies, hullámosított hajú szemrevaló kis szépség lett. Ekkor mosolyogva egyszerűen hozzám lépett, és az osztálytársaink legnagyobb megrőkönyödésére átölelt, és csak annyit súgott:

– Köszönöm!

Ha a többiek megkérdezték, ez meg mi volt, mind a ketten ugyan azt a választ adtuk anélkül, hogy összebeszéltünk volna:

– Ez egy elég hosszú történet, és amúgy sem hinnétek el!

Hát valóban én magam sem hittem volna el, ha éppenséggel nem élem át.

A kiránduláson még párszor összefutottunk, és volt időnk számot és címet cserélni. Kiderült, nem is lakunk túl messze egymástól. Azóta elég sűrűn beszélünk telefonon, de előfordul, egyszer-egyszer hétvégente leutazunk egymáshoz és közös programot csinálunk. Úgy látszik, hogy most már valamiféle romantikus kapcsolat is kezd kifejlődni közöttünk.