Amikor először megláttam, beleremegett a szívem. Gesztenyebarna haját szorosan hátra fogva hordta, szemei mogyorószínűek, ajkai íveltek és keskenyek. A barna kifejezetten jól állt neki és valószínűleg szerette is ezt a színt, mert akkor is ilyen színű nadrágot hordott. A kollégiumi tanuló teremben olyan közel ült hozzám, mégis annyira elérhetetlen volt a számomra, hiszen mégiscsak a nevelőtanárom lányáról volt szó. Vajon hogyan is közeledhetnék hozzá, ha az apja óvó szárnyai alatt van mindig? Így csak többnyire csak észrevétlenül figyelgettem. Nem akartam feltűnően bámulni, hiszen akkor bármelyik csoporttársam rájött volna, arra, amit magamnak is alig mertem bevallani. Kezdtem beleszeretni Vivienbe.
Ő persze sohasem vette ezt észre. Csupán egy voltam neki a kollégiumi fiúk közül, akik ott ücsörögnek némán, egymás mögé sorakozva a padokban, a könyveik fölé görnyedve engedelmesen. Kicsi arcocskáját a tanulnivalója felé fordította, nem is igen nézett fel, csak akkor, amikor az anyagot gondolatban visszamondta magának. A szemét ilyenkor vagy lehunyta, vagy a mennyezeten szúrt ki magának egy pontot, vagy repedést Talán nem is merte a fejét nagyon forgatni sem, mert a tanár úr rögtön összevonta a szemöldökét, és rendre utasította. Ilyenkor mi is örültünk, hogy nem vagyunk a vérszerinti gyermekei. Szerettük ugyan a tanár urat, de a tanulásban nem ismert tréfát, s ha nem úgy ment az anyag nekünk, ahogy azt ő elvárta, megkaptuk a tanulások királynőjét is: a pót-pót szilenciumot.
Volt, hogy Viviennek olyan tanulnivalója akadt, amit be kell biflázni, ezért ki küldte őt, a kis nevelőtanári irodájába. Irodának tulajdonképpen csak enyhe túlzással lehetett nevezni azt a nagyjából két négyzetméteres kis zugot, amelyben egy asztal, két szék és egy kis szolid, fából készült polc fért csak el, az is tanár úr háta mögött, a falra szerelve, amin angol, német és francia szótárak sorakoztak. Nem sokat jártam ebben az irodában, szerencsére. A magaviseletemmel nem volt ugyan semmi gond, de a szorgalmammal annál inkább.
Kissé zokon vettem, hogy még ezt az egyet is elvették tőlem, hogy gyönyörködhessek abba a lányba, akibe közben tetőtől talpig beleestem. Ha nem volt ott, verseket fabrikáltam neki, és közben róla ábrándozgattam. A kis romantikus világom annyira lefoglalt, hogy az átlagom is romlani kezdett valamelyest, de nem bántam azt sem, ha pót-pót szilenciumon kellett ragasztanom, mert akkor születtek a legszebb, hozzá írt verseim, amikor csend volt körülöttem, s a csillagok visszatekintettek rám az ablakon.
Egyik nap, amikor Vivient újra elválasztotta tőlem az atyai szigor, kikéredzkedtem a vécére. Talán fel sem fogtam akkor még, hogy mit teszek, de mire feleszméltem, a nevelőtanári ajtaján kopogtattam, ahol Vivien tanult egyedül. Beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót.
A lány meglepődve nézett rám hatalmas őzbarna szemeivel, de mire egy szót is tudott volna szólni, elmondtam neki, ami a szívemet nyomta, hogy már régóta figyelem, és nagyon tetszik nekem. Hogy reménytelenül beleszerettem. Zavarban voltam, össze-vissza matattam a kezemmel, nem mertem a szemébe nézni. Ha visszagondolok, biztosan nagyon szánalmas látványt nyújthattam. 
Szavaim hatására az arcán piros kis foltocskák jelentek meg, amitől még édesebbnek, még aranyosabbnak tűnt. Láttam rajta, hogy nem tudja, hogy mit mondjon, én pedig a magam sutaságával elmondtam, vagy inkább eldadogtam mindent, amit akartam, és hagytam, hagy gondolkodjon a hallottakon. Még utánam nézett, s én eltűntem az ajtó mögött.
Remegett a gyomrom, a lábam, és most már valóban a mellékhelység felé vettem az irányt, mert kellett egy kis idő, mire összeszedem magam, és megálljt parancsolok a kocogó térdeimnek. Megmostam az arcom, nagy levegőt vettem, és visszatértem a terembe, ahol senki sem vett észre rajtam semmiféle változást, pedig sokat jelentett nekem, hogy most már tudja ő is.
Ám Vivien a legközelebbi találkozásunk alkalmával sem mondott semmit, és azután sem, így hát beavattam a bátyját, s rajta keresztül próbáltam eljuttatni a leveleimet, és a hozzá írt verseket is. Válasz persze nem érkezett soha. Aztán egy nap nem jött többé, s aztán szépen csendben elfeledett engem.
Jó sok év telt el, és felnőtt lett az én kis Vivikém. Egy nap, egy cikket fedeztem fel egy online újságban, amely róla szólt. Aranyérmet szerzett kajakozásban, amelyet már akkoriban is űzött, amikor megismertem, és most világbajnok lett ebben a sportágban. Néztem a képet, s felfedezni véltem azokat a szép vonásokat, amikbe egykoron beleszerettem. Végig húztam az ujjaimat az arcán és egy mosollyal minden jót, és további sikereket kívánva becsuktam a böngésző ablakát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése