Titkos randevú

Téma: írj egy párról, akik csak titokban találkozhatnak

Nem akarom, hogy más megtudja, hogy Jack és én járunk. Ez csak a mi titkunk. Olyan menő srác, és mindenki cikizné csak, ha megtudnák, hogy egy ilyen béna csajjal jár, mint én és én ezt nem akarom. Most azt mondanád, kár lenne lebecsülnöm magam ennyire, de nem tehetek róla, hogy úgy nézek ki, mint egy gyerek. Te sem mondanád meg rólam, hogy egy tizenhatéves vagyok. Lépten-nyomon azt hallom:

„Ki a fene engedte be ide ezt a kis tizenhároméves kiscsajt?” –, mert, ahogy mondják, sem arcra, sem alakra nem nézek ki többnek. Hát tehetek én arról, hogy gyerekarcom van és nem nőtt nagyobb mellem?

Amikor randizunk, az külső szemmel biztosan úgy nézhet ki, mintha Jack csak a kishúgával menne el vásárolni valahová. Persze, ez őt, egy cseppet sem zavarja. Mindig gyengéd velem, és sohasem tesz olyat, amit én nem akarok, ami nekem kellemetlen. Azt mondja, túl kellene lépnem már ezen, és fel kellene mernem vállalni a kapcsolatunkat. Tudom, hogy igaza van, de ez nem könnyű. Ő a sztárjátékos, én meg… Én meg utolsó vagyok a sorban.

Hogy kezdődött ez az egész? Mindjárt elmesélem. Véletlenül egymásba futottunk, vagyis én belé, ami olyan klisés is lehetne, de a mi történetünk más fordulatot vett Udvarias volt, segített felszedni a könyveimet. Kissé idegesnek tűnt, amikor azt mondta, szeretne kérdezni tőlem valamit, és találkozzunk a suli mögött ötödik óra után.

Egész idő alatt zakatolt az agyam, el sem tudtam képzelni, mit akar kérdezni tőlem, éppen tőlem. Nehezen teltek a percek, a figyelmem folyton elkalandozott, s amikor a tanár felszólított, persze, hogy nem tudtam értelmes választ adni a kérdésére. 

Lassan elérkezett az idő, s mire az iskola mögé értem, ő már ott várt rám. Kurtán üdvözölt, s csendben leültünk egymás mellé a padra, amelybe régi és új szerelmek voltak belekarcolva. Némelyik már le volt festve, míg másoknál friss karcolás látszott.

Jó darabig csak hallgatott, a feszültség jól láthatóan kiült az arcára. Beharapta az ajkait, miközben baljának vaskos ujjait tördelte a jobb kezével, aztán behajtotta őket az óriási tenyerébe, majd rám nézett átható kék szemeivel, de még így is eltelt legalább egy fél perc, mire végre megszólalt.

– Kicsit kellemetlen nekem, – mondta, s a kezemért nyúlt. Mire felocsúdtam volna, már a finom, meleg bőre az enyémhez dörgölőzött. – Azt hallottam… szóval… – Nagy levegőt vett, majd hírtelen kifújta, s hadarni kezdett. – Amy, tényleg igaz az, hogy öngyilkos akartál lenni, mert nem viszonoztam a szerelmedet? De eskü, én nem tudtam, hogy te így érzel irántam.

Elakadt a lélegzetem. Ez meg miféle rossz tréfa? Először arra gondoltam, hogy egy átverés áldozata vagyok. Talán valaki felveszi ezt az egészet kamerával, hogy lássák, hogy hogyan fogadom ezt az egész helyzetet, s holnap majd az egész suli rajtam röhög. Aztán eszembe jutott az a sok rosszindulatú pletyka, amit akkoriban terjesztettek rólam, amikor apám lelépett és szép kis adósságot hagyott hátra. Akkor sokat játszott és italozott. Édesanyámat annyira megviselte az egész, annyira kikészült idegileg, hogy pár hétre kórházba került idegösszeomlással. Ez idő alatt én nekem kellett vigyáznom Emilyre, a nyolc éves kishúgomra, amíg anyu végre felépült, s még ez után is egy rövid ideig. Ezt persze senkinek sem mondtam el. Kinek is mondtam volna el, nem nagyon voltak barátaim, de valaki megláthatott, hogy kijövök a pszichiátria épületéből. A rosszindulat kitört az emberekből, s aztán ez az egész légből kapott pletyka útra kelt, és egyre csak dagadt. 

Éreztem, ahogy a tenyerem egyre síkosabbá vállik a kezei között, s félre kellett tekintenem, mert a szemeim nem állták a pillantását. Közben az arcom égni kezdett, tudtam, olyan vörös lehetek, mint egy főtt rák. Vissza akartam húzni a karom, de Jack nem engedte.

– Én… nem szeretném, ha ilyesmit tennél. Te… tetszel nekem már régóta. 

– Persze már! Biztos minden lánynak ezt mondod – válaszoltam bizonytalanul, s ahogy ráemeltem a tekintetem, ő azonnal félrefordult.

Még sohasem mondta egyetlen fiú sem nekem, hogy tetszem neki, és nem tudtam, egy ilyen szituációban mit kellene mondanom. Csak bámultam maga elé, miközben a kezem még mindig a sajátjában tartotta. A gyomrom remegett, és féltem a keserű valóságtól, hogy csak játék az egész.

„Ha az csak játék lenne, akkor a gesztusaiból biztosan kiszúrnám –próbáltam ezzel nyugtatgatni magam. – Engem már annyiszor átvágtak, és becsaptak, hogy már képes vagyok megkülönböztetni a hazugságot az igazságtól. Hazugok között éltem, megérezzem a hazugság bűzét.” 

De nem láttam mást, csak egy srácot, aki hiába volt a legmenőbb kosárlabda játékos, most épp olyan esetlennek tűnt, mint amilyen én vagyok. Arca kipirosodott, mint kosármérkőzések után szokott a sok futás miatt, a hangja pedig olykor meg-megremegett. Vagy irtó jó színész, vagy tényleg tetszem neki. De vajon melyik?

– Nem hiszel nekem, ugye?

– Nem tudom, hihetek-e. – mondtam teljes őszinteséggel.

– Értem – mondta, aztán egy ideig csak hallgatott, maga elé bámulva, mintha valamin erőteljesen gondolkodna. – Mi lenne, ha randiznánk párszor, aztán eldöntheted, akarod-e ezt, vagy sem? – bökte ki végül. – Mit gondolsz? Vagy nem jövök be neked?

De igen, nagyon is bejött, éppen ez volt az oka, amiért csapdát sejtettem mögötte, mégis adtam neki egy esélyt. Az első randevúnk valóban feledhetetlen volt, amit egy második követett, aztán egy újabb és egy újabb. Azóta már a számát sem tudjuk, hányszor találkoztunk, mindig csak titokban. Nem számít, ha több órát kell buszoznunk, ha olyan helyet találjunk, ahol senki sem ismer bennünket. Boldogok vagyunk így, de tudom, lassan fel kell vállalnunk egymást, és ez egyikőnknek sem lesz könnyű, de együtt bármire képesek vagyunk.