A tücsök

Az ajtó nyitva volt, s a kíváncsiságom legyőzött. Tudni akartam, hogy élnek az emberek. Ahogy átmásztam a küszöbön odabent minden olyan óriásinak tűnt a saját méretemhez képest. Legalább ötszáz, mit ötszáz, legalább ezer hozzám hasonló tücsöknek kellett volna egymás hátán állnia, hogy elérjük az eget, ami furcsa módon fehér volt. A sárga vörös nézetekből álló talajból furcsa fák nőttek ki, amiknek lapos volt a teteje, és ezeken különféle dolgokat tároltak, amit innen lentről nem igazán láttam jól. 

Megrezzentem. Egy ember közelített, így gyorsan besurrantam egy alagútszerű helyre, ahol annak ellenére is sötét volt, hogy odakint tűzött a nap. Egy hajszálon múlt, hogy az óriás észre nem vett. Órákig kellett ezen a helyen ücsörögnöm s várnom, hogy elmúljon a veszély, hogy aztán újra elindulhassak a kijárat felé, ahol bejöttem ide. Bár már csend volt először nem mertem mozdulni sem, hiszen annyi rémisztő történetet hallani. 

„Az emberek kegyetlenek” – mondják, s végül én is elhittem. 

Végül is nagy nehezen elszántam magam az indulásra, de már elkéstem. s kijárat bezárult. Csak bámultam a nagy, ajtónak nevezett dologra, amely válaszfal volt köztem, és a szeretteim között.

A magányosság érzése tört rám. Lelki szemeim előtt már láttam, hogy úgy fogok itt elpusztulni, hogy soha többé nem látom sem Öcsit, sem Dugót, sem pedig a kedvesemet, Elzát? A szívem összeszorult, s még jobban elöntött a bánat. Belekezdtem egy szomorú dalba, amiről azt reméltem, talán valaki, az enyéim közül meghallja, s eljönnék értem és kiszabadítanak valahogyan, de ez elég reménytelen próbálkozásnak tűnt. Egyébként is túlságosan elkószáltam már az ismerős környezetből, ahol mindenki más legelészik, zenél és éli az életét. Én meg ide vagyok bezárva élelem nélkül és felkopik az állam. Még ha egy fűszál lenne a fogaim közt, az is maga lenne a Kánaán. A számban a gondolatra összefutott a nyál is.

A muzsikámmal persze másnak is magamra vontam a figyelmét: az itt lakó emberekét. Rémisztő volt, ami ezután következett. Megpróbáltak a közelembe férkőzni. Iszonyatos robajok rázták meg a földet és én csak menekültem, bújtam, ahogy tudtam. Végül rájöttem, a próbálkozások ellenére itt érhetnek el. Egy szisszenést hallottam, majd valamiféle folyadék lövelt felém. Éreztem a zsigereimben, hogy ez valami rossz dolog lehet, és még hátrább húzódtam, hogy nehogy áldozatul essek a gyilkos esőnek. Jó ideig nem mozdultam, mert rettegtem, hogy az emberek rám találnak és lelketlenül eltipornak. Közben a gyomrom megkordult, s egyre jobban marta, rágta az éhség. Ha holnapig nem jutok ki, akkor már soha többé. Egy tücsök nem maradhat életben ilyen sokáig evés nélkül. 

Csönd és sötétség ereszkedett a házra. Bár remegtek az inaim, mégis az egyetlen esélyem az, ha hegedülni kezdek, és ha szerencsém van, talán valaki meghallja, és talán ki tudnak szabadítani innen. Mindennél jobban vágytam haza. Persze több órányi muzsikálás után sem történt semmi. Nem volt ez több részemről, mint egy idealista álom. Hamarosan a fáradságtól, rémülettől, éhségtől elcsigázva elszenderedtem.

Amikor kinyitottam a szemem már világos volt, s friss, virágillattól volt nehéz a reggeli levegő. Először azt hittem, álmodom. Talán csak az éhezésnek vagy a fáradság hatásának tudtam volna be, de az ismerős illatok egyre csak erősödtek és csalogattak. A gyomrom hallhatóan felmordult.

Az ajtó újra nyitva volt, s beömlött a fény a ház belsejében is. Hálát adtam a nagy tücsök Istennek, hogy gondolt rám is, majd óvatosan kikandikáltam a rejtekhelyemről, ahonnan azóta a mennydörgésszerű robaj óta ki sem dugtam az orrom. Senkit sem láttam a közelben, s ahogy csak a lábam bírta menekülőre fogtam a dolgot, csak hogy minél hamarabb magam mögött tudhassam az emberek házát, megrázkódtatásokat és minden egyebet. Ahogy átugrottam a küszöböt a szívem nagyot dobbant. s a levegőért küzdve tovább futottam, míg végül lihegve, kifulladva összeestem és elvesztettem az eszméletem.

Talán órákba telhetett, mire újra magamhoz tértem. Éreztem a selymes füvet mind a lábaim alatt, s a csápomat valaki húzogatta, talán azt remélve, hogy így hamarabb felocsúdok. Felpillantottam, és ismerős arcok vettek körül. Elza kedvesen elmosolyodott és szégyenlősen egy csókot nyomott az elgyötört képemre. Miután pihentem még egy keveset és bepótoltam a kimaradt étkezéseket, elmeséltem mindenkinek, hogy mit láttam, és tapasztaltam okulásul, hogy messzire kerüljék el az emberek lakhelyét, akármilyen csábítónak is tűnik, hiszen én is alig hogy csak megúsztam ép bőrrel.