A szellemlány

Amikor a feleségem belehalt a szülésbe, sokáig a lányomat, Annát hibáztattam. Rá sem akartam nézni, még egy gondozónőt is felfogadtam, csak hogy ne nekem keljen a csecsemővel foglalkoznom. Aztán mégis egymásra találtunk, bár jó időbe telt. Az első pelenkázásnál már szerelem volt első látásra, elvégre ki tudna sokáig haragudni egy ilyen kis angyalra? Aztán már én nevelgettem, taníttattam, és szinte láttam, ahogy napról napra cseperedik. Még az üzleti ügyeimet is félretoltam, és mindig találtam rá időt, hogy Annával legyek.

Már hatéves volt, amikor azon a végzetes napon kirohant a labda után, és elütötte az autó. Én már csak a puffanásra rohantam ki, s a kis virágszálam, akit eddig úgy óvtam és féltettem, most ott halt meg karjaimban. Úgy éreztem, végleg magamra maradtam. Bezárkóztam, nem akartam látni senkit. Nem fürödtem, nem borotválkoztam, egyetlen barátom, egy whiskys üveg volt, annak is kezdtem a végére érni. Eleinte az ismerőseim be-be néztek, de aztán kezdtek elmaradozni. Talán olykor kicsit indulatosabban válaszoltam, amikor megpróbáltak egy általuk jobbnak vélt élet felé terelgetni. De a kéretlen tanácsokból már elegem volt akkoriban.

Három-négy hét telt el a lányom halála óta, amikor egyszer csak kopogtak. Egy nyolcéves, mosolygós arcú kislány állt a küszöbömön, akiben azonnal felismertem a kis Gabit, a szomszédból, aki szinte minden áldott nap megfordult nálunk, amíg Anna élt. Most is mosolyogva nézett rám, s fejét kissé félrebiccentve megkérdezte:

– Csókolom, kijöhet Anna játszani?

Nagyot nyeltem. Vajon hogyan magyarázható el egy ekkora gyereknek ez az egész helyzet? Van-e már valamiféle fogalma a halálról? Hogyan mondjam el neki, hogy a legjobb barátnője halott, ne törjön össze? 

A torkom a sírás fojtogatta, hiszen még nekem is fizikai fájdalmat okozott a gyász, de erőt kellett vennem magamon. Nem omolhatok össze a gyerek előtt.

– Sajnálom kicsim, de azt nem lehet - mondtam halk, szinte suttogó hangon.

– Miért? Büntetésben van? Rosszat csinált? – kérdezte őszinte csodálkozással, ami engem is meglepett. – Tessék elhinni, nem olyan rossz gyerek ő.

– Nem, nem azért nem lehet. Tudod, ő már az anyukájával van. Fent a mennyben. Tudod volt az a baleset néhány hete.

– Az nem igaz! – közölte egyszerűen. – Már biztosan jól van. Én minden nap látom, hogy integet az ablakból.

„Miről beszél ez a gyerek?” – gondoltam, de mielőtt bármit is mondhattam volna, Gabi már besurrant mellettem, és mint ezelőtt bármikor és elindult a lépcsőn felfelé, kettesével szedve a fokokat. 

– Ez a gyerek részegebb, mint én. – mormogtam miközben visszamentem a dolgozó szobámba és újra töltöttem a poharamat.

Eltelt egy kis idő, s egy kicsit meg is feledkeztem Gabiról, amíg csak meg nem hallottam a hangját újra. Csilingelve nevetgélt, és valakihez beszélt, bár nem hallottam, hogy bárki válaszolna. Mintha csak magában beszélne, amire mostanában én is rászoktam, hogy ne érezzem úgy a magányt.

Lassan, komótos léptekkel elindultam felfelé a gyerek után, whiskyvel a kezemben. Eldöntöttem, hogy hazaküldöm, ne lábatlankodjon itt nekem, elvégre senki sem hívta. Egyedül akartam maradni vagy ki tudja miért gondoltam ezt. 

Nem voltam az emeleten azóta a nap óta, s a sarkokba beköltöztek a pókok, hisz nem háborgatta őket senki. A lépteim alatt meg-megnyikordult a falépcső, s ahogy közelítettem a szobája felé a szívem is egyre inkább összefacsarodott.

A beszélgetés egyre erősödött, sőt, mintha valami suttogásféle választ is hallottam volna. Nagy levegőt vettem, és befordultam a szobába, s azon mód lemerevedtem. A pohár kihullott a kezemből és darabokra szakadva szétszóródott a padlón a benne lévő folyadékkal együtt.

Ott állt Gabi, nekem háttal, s szembe velem egy kislány, akinek az arcát, a rezdülését és minden mozdulatát jól ismertem. Fényes kis burok vette körül a némiképp áttetsző lányt. Anna volt az, az én kislányom.

– Nem akartunk hangoskodni, apu, – szabadkozott a szellemlány. – Ugye nem ébresztettünk fel? 

Szédülni kezdtem, a szívem őrült módon dübörgött a testemben, majd minden elsötétült, s a kórházban tértem magamhoz. Azóta letettem az italt, de a kis szellem lányom, azóta is látom, s Gabi minden nap átjön, hogy Annával játsszon, pedig tudom, egy nap eljön majd az idő, amikor tényleg el kell majd engednem. Vajon képes leszek rá?