Eszter csomag nélkül érkezett, csak az az ütött-kopott vászon ruha, ami nyilvánvalóan nagy volt rá. Haja rövid, imitt-amott különböző hosszúságú, mintha megtépték volna. Vézna, kis karjaival átölelte saját testét, mint aki a május végi napsütés ellenére is épp most készül megfagyni. Aprókat lépett, miközben lehajtott fejjel a földet pásztázta, mint akinek a lelkét súlyos teher nyomasztja. Félszegen megállt és hátratekintett apjára, aki karját a nagymamáéval összeöltve próbáltak lépést tartani vele.
Vékony, pergamenszerű bőrüket megkapta a nap, arcuk beesett, lerítt róluk a sok nélkülözés és az éhezés. A férfi – akin Áron bácsi vonásait véltem felfedezni –, egy kis táskát cipelt, amibe a helyi rabbi sebtében becsomagolt néhány használt ruhadarabot. Mindkettőjük arcán fájdalom látszódott. Nem csupán a megnyomorított és kísértetté soványodott testük, de elkínzott lelkük miatt is megszenvedtek. Szemükből könnyek peregtek le, talán mert már remélni sem merték, hogy még egyszer láthatják ezt a forgatagot, ami piaci napokon általános jelenség volt itt, Kunmadarason.
Ismertem őket korábbról, hisz a szomszédunkban laktak. Ha lesétáltam az udvar végébe, hallhattam, ahogy Eszter a húgával, Sárával játszik. Néha észrevett, mosolyogva felém biccentett és már Sára után is iramodott, hogy elcsípje. Máskor a deszka kerítés mellett állva hosszasan beszélgettünk különféle dolgokról, mint bármely más fiatal, vagy szomszéd gyerek, akik szinte együtt és egyszerre lépték át a kamaszkor küszöbét. Ilyen beszélgetéseink alkalmával mindig azon voltam, hogy megnevettessem, mert imádtam hallani a göndör kacaját.
Aztán a dolgok rosszra fordultak. A zsidótörvények kezdték ellehetetleníteni a család anyagi helyzetét, így Áron bá is lakatot tett a kis szatócsüzlete ajtajára. Megkülönböztetésül neki is és az egész családnak is egy kanári sárga kitűzőt kellett viselniük. Emiatt az emberek kezdték elkerülni őket, vagy csak megvetően elfordultak tőlük. Akkoriban már Eszter is egyre kevesebbszer jött a palánkhoz, a nevetést pedig felváltotta a kínzó csend.
– Jól vagy? – szólítottam meg aggódva egyik nap. Áthajoltam kissé az udvarainkat elválasztó deszkák felett, ahogy mindig is tettem, mire a lány gondterhelt arccal megrázta a fejét.
– Ne törődj velem, én meg vagyok – válaszolta. – De te pórul járhatsz, ha egy zsidó lánnyal cimborálsz!
Megdöbbenve bámultam a nagy kék szemeibe. Ami engem illet, én sohasem bántam ezt a „cimboraságot”, sőt – talán akkor még nem voltam tisztába vele, de – ez az érzés, amit iránta éreztem kezdett túlmutatni a barátságon. Vajon miért hiányzik, ha nem láthatom, és miért dobban akkorákat a szívem, ha felbukkan a feje búbja valahol? Arra, hogy menthetetlenül beleszerettem, csak akkor jöttem rá, amikor már késő volt.
Másnap egy német teherautó állt meg a házuk előtt. Áron bácsit és az egész családot feltuszkolták egy teherautó platójára. Az arcukon csak a beletörődés látszott. A hír a zsidók elhurcolásáról már azelőtt belengte a községet, mielőtt a tényleges fenyegetés megérkezett volna. Aztán az autó kifordult az utcából a platón kuporgó Eszterrel, akit ki tudja hová visznek, és hogy láthatom-e még valaha. Csak álltam némán, könnyben úszó szemmel, miközben a szívem darabokra hasadt, és tehetetlenségemben ordítani tudtam volna. Nemsokára egy másik csapat jött vissza, és teljesen kifosztották a házukat. Mindent kicincáltak az udvarra, amit haszontalannak gondoltak, azt pedig elpusztították.
Amikor ma reggel újra megláttam őt, a szívem gőzgépként kalapálni kezdett a felismeréstől, hogy Eszter visszatért. Meggyötörtsége ellenére én mégis azt a szemrevaló tizenötéves lányt láttam benne, akit pontosan két éve volt, hosszú világosbarna hajával, kerek pofijával. Az itthon maradottak közül senki sem tudta elképzelni, hogy micsoda szörnyűségek történhettetek vele, vagy a családjával, bár hallottunk ugyan ezt-azt a koncentrációs táborokról. Ha a fele is igaz, az is már túlontúl borzalmas. Milyen rettenetes lehet szembesülni vele, hogy a húgát, Sárát fiatal kora miatt azonnal elgázosították, mert nem munkára való. Aztán Anna néni, Eszter anyukája is ott veszett. Azt beszélik, beleőrült az egyik lánya elvesztésébe, és a katonáknak rontott, akik aztán addig verték, amíg csak mozgott.
Délelőtt aztán csendes neszezés, halk beszélgetés hallatszott a szomszédból. A régi lakók visszatértek, de senki sem üdvözölte őket, vagy tiltakozott volna a jelenlétük ellen, csak mindenki tudomásul vette, hogy itt vannak. Én képtelen voltam közönyösen nézni, hogy az emberek átnéztek rajtuk, mint amikor elvitték őket. Annyi minden összekötött velük, és most éheztek és fáztak. Talán én vagyok az egyetlen, akibe szorult valami, amit úgy hívnak, emberiesség?
Így történt, hogy ebédkor kenyeret loptam a szüleim asztaláról. Nekem csak vacsoráig kellett kibírnom, de nekik vajon meddig? Gyorsan a ruhámba csavartam a cipó darabkát, és a kert végébe siettem. Egy darabig vártam, hátha meglátok valakit odaát, de egy légy sem mozdult. Hát felléptem a cölöpre, és már azon voltam, hogy átvetem magam a felső deszka fölött, amikor anyám hangja szólalt meg mögöttem:
– Mit csinálsz, te, kölyök? – Félve néztem hátra, s ő ott állt csípőre tett kézzel és összehúzott szemöldökkel. – Ha összetőröd a kerítést…! – majd meglóbálta a tenyerét felém. Rémülten ugrottam le, és a földet érésemmel egy időben az ingembe csavart kenyér darabka is a porba zuhant. Anyám, mint aki meg sem lepődött, azonnal felkapta, megfújogatta, leseperte a koszt a felületéről, és a ház felé intett vele. – Na azonnal irány befelé!
„Na most két nagy pofon kíséretében megkapom a beosztásomat” – gondoltam.
Anyám rám parancsolt, hogy maradjak a konyhába, ő pedig bement, és kisvártatva visszatért néhány takaróval. Vágott egy, az előbbinél nagyobb szeletet a kenyérből, majd a kezembe nyomva az egészet, és csak annyit mondott:
– Használd a kaput! Nem akarom még egyszer meglátni, hogy felmászol oda, mert leverem a derekad! – és én pedig boldogan, mint akinek pacsirta dalol a mellkasában szaladtam a szomszédba.
Egy fertályóra múlva Eszter és én egy kopár helyiségben ültünk, ami valaha egy szoba lehetett. A hátunkat a falnak vetettük, de egyikőnk sem szólt. A hideg a földre terített takarón keresztül is felszivárgott a testembe, amitől kissé meg-megrázkódtam, de ő meg sem rezdült. Kissé közelebb húzódtam, és a bőre véletlenül az enyémhez ért.
– Úristen, mindjárt megfagysz! – vetettem át egy másik takarót a hátán, pedig én még jobban reszkettem. Ahogy a pokróc végig simult a testén, ő felém fordult.
– Miért? –kérdezte, miközben a szemeivel csodálkozón rám bámult. – Miért segítesz?
Felhúztam a lábam, és a térdem alatt átfogva csak a poros, piszkos cipőm orrát bámultam. Nagy levegőt vettem, amit hírtelen ki is fújtam, és az egész úgy hangzott, mint egy óriási sóhajtás.
– Két éve azt mondtad, ne törődjek veled, mert aki egy zsidó lánnyal cimborál, megégeti magát. – Egy pillanatra ránéztem, és a fejét kissé megbillentve érdeklődve hallgatott, de én nem sokáig bírtam állni a tekintetét, így újra elfordultam. – Én pedig két éve el akarom mondani neked, hogy bármilyen cimboraságot vállalnék veled. – Egy kis szünetet tartottam. Szerettem volna megosztani vele az érzéseimet, de azt a bűvös sz betűs szó úgy kapaszkodott a mandulámba, hogy könnyebb volt visszanyelni, mint kimondani. Megadóan sóhajtottam egy nagyot és folytattam. – Minden nap vártam, hátha visszatérsz egy nap… – Az elcsukló szavaim visszhangoztak a helységben, majd kínosan felnevettem. – Sohasem gondoltam, hogy erre ilyen sokat kell várnom… De tudtam, hogy visszatérsz. Éreztem.
Eszter észrevette a didergésemet, mellém ült, és a pokróccal sarkával engem is befedett majd a vállamra hajtotta a fejét. Egy darabig csak így ültünk némán, egészen addig, amíg a zsibbadtságtól már úgy éreztem, mintha sok száz tűvel szurkálnák a vállam, és a karomat. Kissé felé fordultam, mert már azt hittem elaludt így, nekem támaszkodva, de a mozdulatomra ő is felnézett és elmosolyodott. Most olyan volt, mint régen.
Lassan felemeltem a kezem, és ő az arcát a tenyerembe fordította, mint egy édes doromboló kiscica. Ekkor bizonytalanul felé hajoltam, és a számmal az ajkai után kezdtem kutatni, amik meglepően puhák voltak. Egy pillanatra sem tiltakozott, úgy látszott, nem is lepte meg csók. Ahogy az arcunk összeért, éreztem, ahogy egy forró könnycsepp utat keres magának, és végigfolyik egészen a szájáig, majd megállapodik az állán. Ott nyújtózkodott egy nagyot, majd lehullott az alattunk lévő takaróra. De talán nem is az ő könnye volt, hanem az enyém, hisz mind a ketten hangtalanul sírtunk. Benne volt a fájdalmunk és a boldogságunk is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése