Amikor kinyitottam a szemem, egy teljesen ismeretlen szobában tértem magamhoz. Nem emlékszem, hogy kerültem ide, és halvány fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Az első dolog, ami tudatosul bennem, a kintről beszűrődő forgalom zaja. Persze, néhány napja érkeztem New Yorkba, mert a múzeum, ahol dolgozom, egy értékes, ritka tárgyat akart megszerezni. Mi is volt az? Kissé nehezemre esett felidézni az elmúlt öt-hat órát.
Beletelt egy kis időbe, mire össze tudtam szedni magam annyira, hogy felüljek, de a fejem azonnal jelezte, hogy talán nem saját akaratomból lehetek most itt, mert eszeveszett módon sajogni kezdett. Az ujjaimat óvatosan végigfuttattam a tarkómon, ahol egy, még mindig fájdalmas jókora puklit tapintottam ki. Összeszorítottam a szemem, mert bántotta a fény. Ahogy megdörgöltem az orrnyergemet, valamiféle nedvességet éreztem az ujjaimon, és ahogy rájuk pillantottam, megrőkönyödtem. A tenyerem csurom vér volt, bár itt-ott ugyan már majdnem megszáradt. Biztos voltam benne. hogy ez nem az én vérem. Túl sok volt ahhoz, és nem is éreztem semmiféle sérülés sem A tarkóm kivételével sehol sem fájt.
Az ágyon ülve gyorsan körbe néztem. Maga a hely egy tipikus szállodai szobának látszott. Barnához közeli színárnyalatú falak, egy mennyezetig érő fehér szekrény, egy nagy, ember méretű tükör a falon. Egy otromba állólámpa álldogált a sarokban, előtte egy asztal, rajta egy televízió, valami újabb típus. Az ablakon át Manhattan felhőkarcolói látszódtak. Bár a látvány lenyűgöző volt, mégis jobban érdekelt a tény, hogy vajon kinek a vére lehet ez? Vajon én is képes lennék megölni valaki mást?
„Nem, nem valószínű, hacsak nem a saját életem forogna kockán vagy valaki másé, akit szeretek” – nyugtáztam a választ magamban. – „Akkor valaki viszont csőbe húzott, de vajon ki és miért?” – Erre viszont még nem volt válaszom. Talán kapcsolatban van a jövetelem céljával. – „Hogy lehet, hogy én nem vagyok halott?”
Ahogy megmozdultam az ágyon egy érdekes, aranyozottnak tűnő kulcs csusszant a térdem alá. Megmunkáltsága miatt más volt, mint a hétköznapi használatú társai. Nem tudom miért, meg sem néztem, csak zsebre vágtam, majd lecsusszantam a padlóra.
A cipőm egyik fele a lábamon volt, míg a másik a szőnyegen hevert. Gyorsan érte nyúltam, de a kezem megállt a levegőben. Nem sokkal arrébb egy holttest feküdt. Egy középkorú férfi volt, üveges pupilláival vádlón rám meredt, mellkasából egy egyszerű konyhakés fekete nyele állt ki. Szemmel láthatóan nem ebbe az egy sebbe halhatott bele, legalább tíz-tizenöt szúrás éktelenkedett rajta még. Akárki is volt, jól elbánt vele.
Felhúztam a lábamra a cipőt, s közben le sem tudtam venni a szemem a holttestről, majd kibotorkáltam a fürdőszobába, hogy megszabaduljak a kezemet borító szennytől. Miután lemostam a kezem, megtorpantam egy ajtó előtt. Esküdni mertem volna rá, hogy az előbb, amikor a fürdőszobába mentem még nem volt ott semmilyen ajtó. Egy barna szobában, egy színben oda nem illő kék színű ajtó biztos, hogy azonnal feltűnt volna.
Eszembe jutott a kulcs, amit zsebre vágtam. Különös, hogy ott volt mellettem, amikor felébredtem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve most előhalásztam, és beleillesztettem a zárba. Az pontosan beleillett. Elfordítottam a kulcsot, majd lenyomtam a kilincset. Az ajtó kitárult, s hatalmas fényesség tódult be rajta, jó darabig nem is láttam semmit sem.
Kihúztam a kulcsot, s csodálkozva meredtem rá. A ritka tárgy, amiért el kellett jönnöm, éppen ez volt. A sajátossága az, hogy véletlenszerűen lehet ide-oda utazni a térben. Egy idő után persze lehet irányítani is, mert a kulcs is tanul a gazdájáról, de ez a feltételezés nem bizonyított. Talán csak legenda. „De vajon ki ez az ember, és miért kellett meghalnia?” – s még ezer és ezer kérdés zakatolt a fejemben.
Lépések zaja, motozás, halk beszélgetés ütötte meg a fülem, majd dübögtek az ajtón és jól értetően valaki beszólt:
– Itt a rendőrség! Nyissák ki az ajtót!
De eszem ágában sem volt. Valahol a zsigereimben éreztem egy sürgető érzést, és mielőtt a rendőrök betörték volna a bejárati ajtót, én már át is léptem az átjárón, s gyorsan berántva bezártam magam után. Az ezt követő másodpercben pedig teljesen el is tűnt, mintha soha nem is lett volna ott.
Az előzőtől teljesen különböző szobába kerültem, s az ablakon kinézve néhány utcányira a Space Needle torony látszódott, amely inkább hasonlított egy ufóra, s tudtam, Seattle-ben vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése