Játszd újra, Steve!

Téma: zene

Steve most először ült le a zongora elé a balesete óta és egy Bach darabbal próbálkozott. Nem szerette különösebben, talán a dallamvezetés bonyolultsága miatt, vagy a hangzásvilága miatt, ki tudja. Chopin valahogyan jobban megérintette a szívét. 

forrás: Despositphotos

A csontjai már összeforrtak ugyan, mégis nehézkesnek érezte a kezét. Mintha csak egy medve akarna zenét fakasztani ebből a hatalmas versenyzongorából, amely a nappaliban az ablak előtt ácsorgott.  Talán egy külső szemlélő nem venne észre belőle semmit, hogy hibázik a darab dinamikája, de a fenébe is, mégis csak a Juilliardra készül. Talán azóta, amióta öt évesen először leült a zongora elé, bár akkor ez még nem volt tudatos benne. Sok minden történ azóta. Hangversenyekre járt, keményen gyakorolt és kivívta a tanárai megbecsülését. De az akkor volt. Már képtelen volt rá. 

Miután sokadjára elhibázta a dallamot, mérgesen felpattant, ujjaival kétszer-háromszor ráütött a billentyűkre. A zongora dühösen felmordult, majd csattant egy nagyot, ahogy a fiú hirtelen lezárta a fedelét.

– Stevie, Stevie...– mondta nyugodt hangon apa, aki egész végig az ajtónál állt, és boldogan figyelte fiát, aki most végre újra játszott. – Emlékszel még mit tanítottam neked?

A fiú zavartan a férfi felé fordult. Vajon mióta állhatott a háta mögött?

– Ha gyengéd vagy a zongorával, gyönyörű hangokat csalogathatsz ki belőle, viszont ha bántod, ha csak csapkodsz itt, mint öt éves korodban… Már pedig most úgy csapkodsz… Pedig megy ez neked jobban is.

– Nem, apa, nem tudom! -üvöltötte kétségbeesetten a fiú.

– Azóta most próbálod először! Már az első próbálkozásnál feladnád?

forrás: facebook.com

Steve a kezeire bámult. Ujjait azóta a nap óta csak görbe gallyaknak látta, ami kinő a testéből. Azóta a nap óta, amikor Amyvel randiztak, és egy alak a metróállomás közelében lekapta a lány válláról a táskáját és elszaladt vele. Steve sokáig üldözte, úgy rohant azután az átkozott gazember után, hogy a tüdejét is majd kiköpte. Már majdnem megvolt. Már fogta a táskának a fülét. Az a gazfickó persze nem adta könnyen a zsákmányt. Ráfogott a kézfejére, meghúzta és megtekerte s aztán reccs. Az a nap, ami olyan csodásan indult a sürgősségin ért véget. Az az átkozott a csuklóját darabokra törte. Bár Amy szemében igazi hőssé vált, és a táskája is hamar megkerült, de a Juilliardos álmait elfújta a szél. Az orvosok azt mondták, soha többé nem játszhat. Talán igazuk van, és fel kellene adnia.

Apa lehajolt, megemelte könnyel küszködő fia arcát és szelíden azt mondta:

– Nézz rám, fiam. Nézz rám! Folyton lefelé nézel és ez tart téged fogva. Emeld fel a fejed, mert én tudom, hogy még így is képes vagy rá. Én hiszek benned! Meg tudod csinálni!

Steve rábámult a férfire. Nem hitte el, hogy ezeket a szavakat hallja a szájából. Apja gyakorlatias ember volt, ezért voltak annyira meglepőek a szavai. Anya volt az, aki inkább művészlélek volt a családból, de mióta nem él, nem igazán volt senki, aki tologatta volna őt előre azon az úton, amin annak idején elindult.

– Hiszek benne, hogy meg tudod csinálni. – mondta apa, felemelkedett és megveregette a fia vállát. - Csak játszd újra, Steve, játszd újra!

A fiú felnyitotta a zongora tetejét, majd nagy levegőt vett. Elővett egy jó öreg Chopin darabot, és egyszerre egy kellemes, de kissé borongós hangulatú dallam kezdett végigtekergőzni a nappali bútorai között, majd felkúszott az emeletre, és szépen lassan betöltötte az egész házat.

Eszter

Eszter csomag nélkül érkezett, csak az az ütött-kopott vászon ruha, ami nyilvánvalóan nagy volt rá. Haja rövid, imitt-amott különböző hosszúságú, mintha megtépték volna. Vézna, kis karjaival átölelte saját testét, mint aki a május végi napsütés ellenére is épp most készül megfagyni. Aprókat lépett, miközben lehajtott fejjel a földet pásztázta, mint akinek a lelkét súlyos teher nyomasztja. Félszegen megállt és hátratekintett apjára, aki karját a nagymamáéval összeöltve próbáltak lépést tartani vele.

Vékony, pergamenszerű bőrüket megkapta a nap, arcuk beesett, lerítt róluk a sok nélkülözés és az éhezés. A férfi – akin Áron bácsi vonásait véltem felfedezni –, egy kis táskát cipelt, amibe a helyi rabbi sebtében becsomagolt néhány használt ruhadarabot. Mindkettőjük arcán fájdalom látszódott. Nem csupán a megnyomorított és kísértetté soványodott testük, de elkínzott lelkük miatt is megszenvedtek. Szemükből könnyek peregtek le, talán mert már remélni sem merték, hogy még egyszer láthatják ezt a forgatagot, ami piaci napokon általános jelenség volt itt, Kunmadarason.

A Schindler listája c. filmből

Ismertem őket korábbról, hisz a szomszédunkban laktak. Ha lesétáltam az udvar végébe, hallhattam, ahogy Eszter a húgával, Sárával játszik. Néha észrevett, mosolyogva felém biccentett és már Sára után is iramodott, hogy elcsípje. Máskor a deszka kerítés mellett állva hosszasan beszélgettünk különféle dolgokról, mint bármely más fiatal, vagy szomszéd gyerek, akik szinte együtt és egyszerre lépték át a kamaszkor küszöbét. Ilyen beszélgetéseink alkalmával mindig azon voltam, hogy megnevettessem, mert imádtam hallani a göndör kacaját.

Aztán a dolgok rosszra fordultak. A zsidótörvények kezdték ellehetetleníteni a család anyagi helyzetét, így Áron bá is lakatot tett a kis szatócsüzlete ajtajára. Megkülönböztetésül neki is és az egész családnak is egy kanári sárga kitűzőt kellett viselniük. Emiatt az emberek kezdték elkerülni őket, vagy csak megvetően elfordultak tőlük. Akkoriban már Eszter is egyre kevesebbszer jött a palánkhoz, a nevetést pedig felváltotta a kínzó csend.

– Jól vagy? – szólítottam meg aggódva egyik nap. Áthajoltam kissé az udvarainkat elválasztó deszkák felett, ahogy mindig is tettem, mire a lány gondterhelt arccal megrázta a fejét.

– Ne törődj velem, én meg vagyok – válaszolta. – De te pórul járhatsz, ha egy zsidó lánnyal cimborálsz!

Megdöbbenve bámultam a nagy kék szemeibe. Ami engem illet, én sohasem bántam ezt a „cimboraságot”, sőt – talán akkor még nem voltam tisztába vele, de – ez az érzés, amit iránta éreztem kezdett túlmutatni a barátságon. Vajon miért hiányzik, ha nem láthatom, és miért dobban akkorákat a szívem, ha felbukkan a feje búbja valahol? Arra, hogy menthetetlenül beleszerettem, csak akkor jöttem rá, amikor már késő volt.

Másnap egy német teherautó állt meg a házuk előtt. Áron bácsit és az egész családot feltuszkolták egy teherautó platójára. Az arcukon csak a beletörődés látszott. A hír a zsidók elhurcolásáról már azelőtt belengte a községet, mielőtt a tényleges fenyegetés megérkezett volna. Aztán az autó kifordult az utcából a platón kuporgó Eszterrel, akit ki tudja hová visznek, és hogy láthatom-e még valaha. Csak álltam némán, könnyben úszó szemmel, miközben a szívem darabokra hasadt, és tehetetlenségemben ordítani tudtam volna. Nemsokára egy másik csapat jött vissza, és teljesen kifosztották a házukat. Mindent kicincáltak az udvarra, amit haszontalannak gondoltak, azt pedig elpusztították.

Amikor ma reggel újra megláttam őt, a szívem gőzgépként kalapálni kezdett a felismeréstől, hogy Eszter visszatért. Meggyötörtsége ellenére én mégis azt a szemrevaló tizenötéves lányt láttam benne, akit pontosan két éve volt, hosszú világosbarna hajával, kerek pofijával. Az itthon maradottak közül senki sem tudta elképzelni, hogy micsoda szörnyűségek történhettetek vele, vagy a családjával, bár hallottunk ugyan ezt-azt a koncentrációs táborokról. Ha a fele is igaz, az is már túlontúl borzalmas. Milyen rettenetes lehet szembesülni vele, hogy a húgát, Sárát fiatal kora miatt azonnal elgázosították, mert nem munkára való. Aztán Anna néni, Eszter anyukája is ott veszett. Azt beszélik, beleőrült az egyik lánya elvesztésébe, és a katonáknak rontott, akik aztán addig verték, amíg csak mozgott.