Eszter csomag nélkül érkezett, csak az az ütött-kopott vászon ruha, ami nyilvánvalóan nagy volt rá. Haja rövid, imitt-amott különböző hosszúságú, mintha megtépték volna. Vézna, kis karjaival átölelte saját testét, mint aki a május végi napsütés ellenére is épp most készül megfagyni. Aprókat lépett, miközben lehajtott fejjel a földet pásztázta, mint akinek a lelkét súlyos teher nyomasztja. Félszegen megállt és hátratekintett apjára, aki karját a nagymamáéval összeöltve próbáltak lépést tartani vele.
Vékony, pergamenszerű bőrüket megkapta a nap, arcuk beesett, lerítt róluk a sok nélkülözés és az éhezés. A férfi – akin Áron bácsi vonásait véltem felfedezni –, egy kis táskát cipelt, amibe a helyi rabbi sebtében becsomagolt néhány használt ruhadarabot. Mindkettőjük arcán fájdalom látszódott. Nem csupán a megnyomorított és kísértetté soványodott testük, de elkínzott lelkük miatt is megszenvedtek. Szemükből könnyek peregtek le, talán mert már remélni sem merték, hogy még egyszer láthatják ezt a forgatagot, ami piaci napokon általános jelenség volt itt, Kunmadarason.
Ismertem őket korábbról, hisz a szomszédunkban laktak. Ha lesétáltam az udvar végébe, hallhattam, ahogy Eszter a húgával, Sárával játszik. Néha észrevett, mosolyogva felém biccentett és már Sára után is iramodott, hogy elcsípje. Máskor a deszka kerítés mellett állva hosszasan beszélgettünk különféle dolgokról, mint bármely más fiatal, vagy szomszéd gyerek, akik szinte együtt és egyszerre lépték át a kamaszkor küszöbét. Ilyen beszélgetéseink alkalmával mindig azon voltam, hogy megnevettessem, mert imádtam hallani a göndör kacaját.
Aztán a dolgok rosszra fordultak. A zsidótörvények kezdték ellehetetleníteni a család anyagi helyzetét, így Áron bá is lakatot tett a kis szatócsüzlete ajtajára. Megkülönböztetésül neki is és az egész családnak is egy kanári sárga kitűzőt kellett viselniük. Emiatt az emberek kezdték elkerülni őket, vagy csak megvetően elfordultak tőlük. Akkoriban már Eszter is egyre kevesebbszer jött a palánkhoz, a nevetést pedig felváltotta a kínzó csend.
– Jól vagy? – szólítottam meg aggódva egyik nap. Áthajoltam kissé az udvarainkat elválasztó deszkák felett, ahogy mindig is tettem, mire a lány gondterhelt arccal megrázta a fejét.
– Ne törődj velem, én meg vagyok – válaszolta. – De te pórul járhatsz, ha egy zsidó lánnyal cimborálsz!
Megdöbbenve bámultam a nagy kék szemeibe. Ami engem illet, én sohasem bántam ezt a „cimboraságot”, sőt – talán akkor még nem voltam tisztába vele, de – ez az érzés, amit iránta éreztem kezdett túlmutatni a barátságon. Vajon miért hiányzik, ha nem láthatom, és miért dobban akkorákat a szívem, ha felbukkan a feje búbja valahol? Arra, hogy menthetetlenül beleszerettem, csak akkor jöttem rá, amikor már késő volt.
Másnap egy német teherautó állt meg a házuk előtt. Áron bácsit és az egész családot feltuszkolták egy teherautó platójára. Az arcukon csak a beletörődés látszott. A hír a zsidók elhurcolásáról már azelőtt belengte a községet, mielőtt a tényleges fenyegetés megérkezett volna. Aztán az autó kifordult az utcából a platón kuporgó Eszterrel, akit ki tudja hová visznek, és hogy láthatom-e még valaha. Csak álltam némán, könnyben úszó szemmel, miközben a szívem darabokra hasadt, és tehetetlenségemben ordítani tudtam volna. Nemsokára egy másik csapat jött vissza, és teljesen kifosztották a házukat. Mindent kicincáltak az udvarra, amit haszontalannak gondoltak, azt pedig elpusztították.
Amikor ma reggel újra megláttam őt, a szívem gőzgépként kalapálni kezdett a felismeréstől, hogy Eszter visszatért. Meggyötörtsége ellenére én mégis azt a szemrevaló tizenötéves lányt láttam benne, akit pontosan két éve volt, hosszú világosbarna hajával, kerek pofijával. Az itthon maradottak közül senki sem tudta elképzelni, hogy micsoda szörnyűségek történhettetek vele, vagy a családjával, bár hallottunk ugyan ezt-azt a koncentrációs táborokról. Ha a fele is igaz, az is már túlontúl borzalmas. Milyen rettenetes lehet szembesülni vele, hogy a húgát, Sárát fiatal kora miatt azonnal elgázosították, mert nem munkára való. Aztán Anna néni, Eszter anyukája is ott veszett. Azt beszélik, beleőrült az egyik lánya elvesztésébe, és a katonáknak rontott, akik aztán addig verték, amíg csak mozgott.