Mire Hallie-ék házához értem, már az ablakok vakon meredtek az éjszakai tájra. A környék csendes volt, nem lehetett hallani mást, csak a kutyák távoli ugatását, a békák vartyogását a
közeli tóban, és olykor egy-egy bagoly is unotton felhuhogott.
Hallie szobája is
sötétbe burkolózott, ezért hát megálltam a párkánya alatt, és a felhajtóról
felszedett apró kavicsokkal próbáltam eltalálni az üveget. Az első dobás rövid
lett, mert attól tartottam, ha túl nagy erővel hajítom el a köveket, talán még
be is találom törni az emeleti ablakot. Pont az nem hiányzott volna, hogy
mindenkit felébredjen a házban. A második már halkan koppant az üvegen, aztán a
harmadik, majd a negyedik is… Ekkor már világosság is gyúlt a szobában, és
kisvártatva megjelent a lány alakja is egy lenge, ujjatlan hálóingben. Szinte
átlátszott, ahogy az éjjeli lámpa fénye hátulról megvilágította. Kinyitotta az
ablakot, majd megtámaszkodott a párkányon.
– Bobby, te mit keresel
itt? – suttogta, majd állig érő szőkésbarna, egyenes haját a füle mögé
simította.
– Csak hiányoztál.
– Bolond vagy! – mondta, és hallottam a hangján, hogy közben mosolyog. – Tényleg csak ezért jöttél ide? Mindjárt éjfél van.
– Hogy tudnék aludni,
amíg nem láttalak!
– De most már láttál –
feleselte.
– Nem jössz le? Vagy talán
meg kellene kérdeznem apukádat, hogy felenged-e hozzád – kuncogtam. – Mindjárt
kiabálok is neki.
– Nagyon hülye vagy! Egy
perc és lent vagyok – mondta, majd eltűnt egy pillanatra, és miközben a
pulcsiját magára húzta, még egyszer kihajolt. – De addig eszedbe ne jusson hangoskodni!
– Énekelni szabad? –
kérdeztem, mire nevetve megrázta a fejét és behajtotta a nyílászáró szárnyait.
Másfél perc múlva kibújt
az ajtón, és a lehető legóvatosabban behúzta maga mögött.
– Gyere, te gyagyás,
mielőtt mindenkit fellármázunk – bazsalygott, és már az ujjait az enyéim közé
is fűzte, és húzni kezdett a tó irányába.
Amikor először
találkoztunk, hatévesen, az első osztályban, még egyikőnk sem gondolta, hová
vezet ez majd. Azóta eltelt majdnem tíz év, és elkezdtünk valami mást is érezni
egymás iránt, ami újszerű volt, és varázslatos.
Azóta legalább
tízezerszer megtettük ezt az utat a stégig, igaz, most először sötétben, bár
szerencsére ezen a nyári éjjelen fáklyát tartott nekünk a telihold. Megálltunk
a stégen, és a tó fekete vizét néztük, ahogy visszatükrözte a szikrázó
csillagok fényét. Hallie maga köré tekerte a kardigánját, majd közelebb lépett
és a vállamra hajtotta a fejét.
– Hihetetlen vagy, Bobby
MacKay! – mondta, de ahelyett, hogy bármit is válaszoltam volna rá, felemeltem
az állát, és gyengéden megcsókoltam. A nyelvét lassan átdugta a számban az
enyém után kutatva vele. Egész lényem belebizsergett, amikor összeértek.
– Valld be, hogy már
alig vártad ezt! – suttogtam, miközben még mindig az arcát simogattam.
– Mindennél jobban –
válaszolta, aztán megragadta a bőrdzsekimet, és magához húzott, és most sokkal
forróbban csókolt, mint az előbb.
A kezem besiklott a lány
pulcsija alá, és a hálóingén át éreztem, ahogy a mellbimbója megkeményedett.
Nem tiltakozott az érintésemtől, nem húzódott el. Ahogy a sóhajtás kiszakadt
belőle, az ujjaim alatt a szíve esztelen futkározásba kezdett, mint egy
zabolázatlan kiscsikó.
Miközben próbáltam
követni, ahogy az ajkaival egyre gyorsabb tempót diktál, a tenyerem egyre
lentebb csúszott, amíg el nem értem azt, amit kerestem. Forró volt és nedves.
Felnyögött és törékeny teste megremegett, ahogy ujjaim a szeméremajkai közzé
hatoltak.
– Nagyon kívánlak! –
lehelte. –Tegyük meg ma éjjel.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem.
– Készen állsz rá? – ám válasz helyett csak lehúzta rólam a dzsekimet, és
meglazította a szíjat a nadrágomon.
Lefeküdtünk a móló
deszkáira, és ami ezután történt, azt nem látta senki más, csak a kövér hold az
égen és a csillagok milliárdjai.