Ember az ágyam felett

Az éjszaka közepén Szörnyike riadtan nyitotta ki mind a három szemét. A szobában sötét volt, és az ismerős tárgyak most ijesztőnek, sőt fenyegetőnek látszottak. Persze mindez semmi volt ahhoz a nyikorgáshoz képest, ami valahonnan felülről hallatszott. Vaskos, mély hangú nyöszörgés, mint amikor az ágyak rozsdásodó rugója mélyeket sóhajt a nehéz teher alatt.

A kis szörny rémülten rántotta a szőrös buksijára a takarót, s így nem látszott ki más, csak a hegyes füle vége. Onnan kezdte elfúló hangon szólítgatni a mamáját, de az a vékonyka egércincogás aligha szüremlett ki a szobából. Eközben a titokzatos zaj, ami ki tudja honnan szivárgott elő, fémes csikorgássá változott. Talán egy gonosz robotember éppen rá feni a fogát.

Összeszedte minden bátorságát, felemelte a takarót és kinézett alóla. Frissítő levegő áramlott be kissé lehűtve ezzel a szőrös kis testét, amiről ekkorra már patakzott az izzadság. Kisvártatva a két orra közül az egyik is megjelent a nyílásban, de semmi szokásostól eltérőt nem látott vagy érzett

Hirtelen csend lett. Lehúzta magáról a paplant, ami igazából egy ágy alatt felejtett piszkos zokni volt, és hegyezni kezdte a fülét. Sokáig nem is történt semmi, és már majdcsak teljesen meg is nyugodott, amikor a baljóslatú recsegés-ropogás az előbbieknél sokkal hangosabban, sokkal vészjóslóbban és nagyon közelről újra felhangzott.

— Mama! Mama! — kiabálta sírva.

Lépések zaja hallatszott és kisvártatva meg is jelent az édesanyja az ajtóban. Kócos volt, három kezével egyszerre dörzsölgette mind a három szemét, hogy kissé magához térjen. Az ágyhoz tipegett, majd leült a szélére.

— Szörnyike, miért nem alszol? — kérdezte.

— Azt hiszem, egy embergyerek van az ágyam felett — pislogta nagy ijedt szemekkel.

A mamaszörny mosolyogva simogatta meg gyermeke fejét.

— Ugyan már, Szörnyike. Honnan veszed ezt a csacsiságot? Embergyerekek nem léteznek! És most feküdj vissza szépen és próbálj meg aludni!

— De akkor mi ez a zaj?

Egy darabig a szörny mami is fülelt, majd legyintett egyet a középső karjával.

— Talán csak a szú. De tudod, mit? Holnap kiszedjük onnan, és megcsinálom neked levesnek. Akarod?

— Csótány pörkölttel? — derült fel Szörnyike képe.

— Azzal. Mind a hat lába a tied lehet.

— De jó! — mosolyodott el elégedetten a kicsi szörny, majd visszahajtotta fejét a párnájára és betakarózott. — Mama, de biztos nincsenek embergyerekek?

— Biztos. Aludj csak nyugodtan, nem bánthat téged senki.

— Azért itt maradnál, amíg elalszok?

— Persze — mondta a szörny mami, és megsimogatta gyermeke fejét. Nem is hagyta abba egy percre sem, amíg Szörnyike végül álomba nem szenderült.

Eközben az ágy felett a kis Petike sírva hívogatta az anyukáját, mert úgy hallotta, mintha szörnyek mászkálnának az ágya alatt.

Alkotói válság

Téma: Kreatív írásos feladat az alkotói válságról.

Már több, mint egy fél órája az üres szövegszerkesztőm fehér felületét szuggerálom, és bámulom, ahogy a bal felső sarokban a kurzor ütemesen villog, mintha csak a számítógépem szívverése lenne. Odakinn már sötét van. A leeresztett redőny résein át nem szűrődik be semmi, a szobámban a monitor fénye az egyetlen fényforrás. Csend van körülöttem, még a tücskök is lusták arra, hogy ilyen melegben kidugják a csápjaikat a földbe vájt odujaikból, és rázendítsenek a muzsikájukra. Elindítok egy programot, ami az esőcseppek koppanását szimulálja, hátha hűsítően hat rám is, és hamarabb jön az ötlet. De nem. Abszolút semmi. Írói válság nyomaszt… Már hónapok óta.

Forrás: zsofiasarhidai.com

Az egérmutató villódzásának ütemére feszülten dobolok az ujjaimmal az asztal felületén. Aztán bevillan egy kósza sugallat, és fellépek egy szógenerátor oldalra. Néhány évvel ezelőtt, volt munkatársam javaslatára egy kalapból húztunk ki szavakat, amikből aztán egy-egy rövid szösszenetet kellett alkotni. Ha belegondolok, ez ugyanaz, csak épp digitális formában, vagy nem? Elvégre ez már a huszonegyedik század, vagy mi.

Az oldal pillanatok alatt betölt, és én rábökök képernyő közepén nyújtózó hatalmas kék gombra. Mint a villám már érkezik is az első szó: „csillangó”.

„Hmmm ez meg milyen szó már?” - csóválom a fejem. - „Van ilyen egyáltalán?"

Elgondolkodom rajta, mit tudok vele kezdeni. Csillangó-pillangók… Szálldosnak ide-oda, kicsi szárnyaikon, aztán jön egy böhöm kamion és jól kilapulnak. A kis férgek. Na, jó, elég antiszociális hangulatban vagyok, mert frusztrál ez a tehetetlenség, de amúgy is mit keresne az a nyüves kamion egy réten? Ez hülyeség. Ha valakit arra kényszerítenék, hogy egy ilyen történetet elolvasson, véletlenül szíven szúrná magát egy kanállal... Úgy tízszer.

A következő, szó a „bazsi". Hmmm, ez úgy hangzik, mint a Balázs becézése. Már pedig ha az, akkor valószínű Kiss Balázs, mert kicsivel van írva az első bé betű is. Akkor, ahogy József Attila írta, aludj el szépen… Jó, ha ezt már így megtárgyaltam magammal, akkor haladjunk is tovább.

Félrehúzott szájjal forgatom a szemem. Erre nem számítottam. Ha valaki meglátna, azt hihetné, épp most kaptam agylágyulást, mert a legfrissebb szó nem más, mint a „kakis”.

„Kakis, kakis! Igen, tudom, hogy írnom kellene már egy szaros történetet, nem kell még célozgatni is rá!” - dohogom magamban, és egyre mérgesebben kezdtem püfölni a laptopom tapipadját.

Forrás: iwi.hu

Újra ráklikkelek – bár a rácsapok pontosabb kifejezés - a „generál” gombra, és várom a csodát, mi azóta sem jött el, hogy bibliai Lázár feltámadt és újra lábra állt. „Infláció".

„Na, nem már! Ez most mit vár tőlem? Hogy írjak egy doktorit, vagy egy gazdasági tanulmányt? Úgy tűnik, most minden ellenem van” – mormogom elégedetlenül. - „Elég is volt ebből a hülyeségből!” - mérgelődöm, és ezzel a lendülettel ki is ikszelem a megnyitott fület a böngészőmön.

Most ugyan ott vagyok, ahonnan elindultam, ráadásul még egy öklömnyi görcs is nyomni kezdte a gyomorszájam tájékát az egyre inkább felgyülemlő dühtől.

- A fene vigyen el! - szisszenek fel, miközben hirtelen ötlettől vezérelve bekaparom a keresőmbe a „kreatív írás feladatok” kifejezést, majd elkezdem végigtallózni a kapott találatokat. A kreatív írás meghatározását és kialakulását, magyar hagyományait olvasás nélkül bezárom, mert efféle információkra nincs szükségem, aztán csak pörgetem a lapokat tovább és tovább. Újabb félóra vagy még több is eltelik, de azon kívül, hogy a szemhéjam egyre inkább elnehezedik, semmi lényeges nem történik. Az eső hangok miattaz agyam is zsibbadni kezd, mintha ez idáig a fejem tetejét verték volna azok a bizonyos esőcseppek. Megszüntetem az effektet, a csend nyomasztóan zuhan a vállaimra. Ekkor felvillan egy kérdés a kijelzőn:

„Ha választanod kellene, milyen gyümölcs lennél?”

Pislogok nagyokat. Ez még mindig az írásról szól, vagy egy agromókus így reklámozza magát? Végig simítom az államat. Hát, jelen állapotomban, amilyen szőrös vagyok, azt hiszem, egy kivi lennék. Egy rohadtul őrült, idegbeteg fajta, amitől Darth Vader is vinnyogva bújna meg a Halálcsillag árnyékában. Amúgy meg nagyon rám férne egy fazon igazítás, amit majd meg is csinálok. De később… Valamikor.. Egyszer. De most kit érdekel, ha úgy nézek ki, mint egy medve, amíg ezt a történetet nem tudom kiszenvedni magamból?

Forrás: elearning.co.hu

Aztán az utóbbi kifejezést beírom angolul is, biztos, ami biztos. A „Creativ writing prompts”-ra már elég sok találatot kapok, néhányat le is fordítok. Az ötödik-hatodik után végre van valami, amiben látok fantáziát, mert néhányat összevonok. Először csak lassan koppan meg a billentyűzet, majd egyre ütemesebben kezdem püfölni. Magamban mosolygok, mert végre újra alkotok, legyűrtem a gátat. Harminc-negyven perccel később már egy összefüggő szöveghalmaz sorakozik a szövegszerkesztőm oldalain. Azért átolvasva megállapítom, hogy nem ez lett életem fő műve, de sebaj. Sóhajtok egy nagyot, és belenyugodva nyugtázom, hogy az írók élete sem egyszerű.