Egy régi, elveszettnek hitt írás
Az ember furcsa állat. Kóborlásaim során sok mindent láttam, de hozzájuk foghatót még nem. A magam részéről inkább tartom a biztonságos távolságot. Mivel macska vagyok, úgy el tudok surranni a fejük fölött a tetőkön, vagy a fák ágai között, hogy a sok bamba kétlábú észre sem vesz. Szerencsére a szaglásuk is sokkal rosszabb, mint az enyém. Ráadásul mindenféle pacsuliba vastagon belefürdenek, így már messziről észreveszem, ha közelednek.
Én sem voltam mindig ilyen távolságtartó és bizalmatlan. Házi macskaként jöttem a világra, de a gazda kölke mindig is szeretett kegyetlenkedni velem és a testvéreimmel. Ezért is van eltörve a farkam vége, mert készakarva rácsapta az ajtót. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Búcsút mondtam a kényelmes életemnek: a puha szénának, és a langyos tejnek, és világgá mentem.
Nem mondom, hogy így kevésbé veszélytelen az életem, mert a kutyákkal különösen hadilábon állok, de késő tavasztól kora őszig szívesen elücsörgök a tetőkön és bámulom a naplementét. Kifejezetten kellemes megpihentetni a végtagjaimat a langyos cserepeken. Néha elcsenek egy kis tojást a tyúkólból, vagy valami mást a ház körül. Az öregeket nagyon szeretem, mert ők mindig adnak ennem, így nem szűkölködöm.
Persze az is előfordult már, hogy pár napra bezártak és hiába nyávogtam szívbe markolóan, nem engedtek el. Ennem persze mindig adtak. Talán arra számítottak, hogy megtörök és ott maradok? Hmm, nevetséges. Ezek az emberek hülyébbek, mint gondoltam.
Hallok olykor történeteket házi macskáktól, mert azért társaság kedvelő cicus vagyok és ugye kell egy kis műveltség, amit a magunkfajták csakis a nép-nyávogásból tudhatnak meg. Azt mondták, óvakodjak az emberektől, mert volt, akire rá is lőttek, és volt, akinek konzervdobozokat kötöttek a farkára. Szerencsétlen aztán addig futott, míg bele nem őrült. És persze ott vannak ezek a nagy, négykerekű zörgő morgójárművek is. Ha látják, hogy az út szélén ott ácsorog egy macska, csak még jobban rágyorsítanak. Nem sokon múlott, hogy én is megjárjam, csak a reflexeimen múlott, hogy még élek. Volt olyan, akinek levágták a zacsiját, hogy ne járjon a macskalányokhoz. Micsoda kegyetlenség már ez! Utána meg csak eszik meg az ember macskája. Hát mit csinálna bánatában, h még a jövendőbeli apai örömöktől is megfosztják? Tudnám még sorolni a különböző álnok húzásaikat, de szerintem te is érted ebből a macskakaparásból, hogy mit akarok kinyávogni.
Persze azért nem annyira nehéz jó gazdát találni. Bár így most boldog vagyok egyelőre, hogy szabadon élhetem az életem. Mert nem szól rám senki, hogy „Ejnye-bejnye, Kóbor, te már megint csajozol?”, ha éppen ehhez támadna kedvem.
Később, ha megunom ezt az életemet, keresek egy szép kertes házat, kedves gazdával, aki jól bánik majd velem. Meleg vackom lesz, és tejet lefetyelek, vagy tepertőt zabálok két pofára. De addig még hosszú út vár rám, és rengeteg kaland.