== A Csak barátok sorozat 1. része ==
Csillát a legkevésbé sem zavarta a matek óra. Barna, göndör fejét felém fordította, állát megtámasztotta a tenyerén és hosszasan rám pillantott pimasz mosollyal az arcán, miközben huncut, fekete szemében benne ragyogott a galaxisok összes csillaga. Egy árva szót sem szólt, csak farkasszemet nézett velem.
Amikor öt éve Ózdról leköltöztek ide, Kunmadarasra, Varga tanár úr mellém ültette az új lányt. Hát, bevallom, akkor még nem igazán örültem neki, hiszen eddig az utolsó pad mindkét oldala az enyém volt, most meg meg kell osztoznom rajta egy jövevénnyel. Aztán ahogy telt az idő és egyre jobban megismertem, szépen lassan rájöttem, hogy ez a csaj egyszerűen csak jó fej, és kész. Igaz, a pimaszságával, tettetett nagyképűségével néha az agyamra ment ugyan, de mindig mondott vagy tett valami váratlant, amitől a végén mind a ketten hangos hahotázásban törtünk ki. Felrázta az életem, mint egy nagy színes habos koktélt.
Csilla mosolyra húzta a száját, és alig láthatóan csóválni kezdte a fejét.
– Mi van? – kérdeztem halkan.
– Már megint azt csinálod! – suttogta, miközben belehunyorgott az ablakon át beszűrődő napfénybe, és az orrnyergén apró kis ráncok keletkeztek.
– Miért? Mit csinálok?
Csilla elnézett a fal felőli padsor irányába, ahol szerelmem tárgya ült, és alig észrevehetőn arrafelé biccentett a fejével. Nem kellett mondania semmit, elég volt csak összenéznünk és már működött is köztünk a telepátia.
Sallai Orsolya volt a legszebb lány az osztályban. Hosszú, csillogó, gesztenyebarna haja eltakarta az arcát, ahogy a füzete felé hajolt és buzgón jegyzetelt. Esküszöm, neki volt a leggyönyörűbb szeme a világon. Mélykékek voltak, akár az óceán vize, ami kiszámíthatatlanul hullámzik, mint a természete. Olykor beragyogta egy-egy napsugár és a felületén apró, smaragdszínű csillámok világítottak, máskor a vihar borzolta fel, és szürkéskék, égig érő hullámokat vert.
– Nem tudom, miről beszélsz – vágtam rá.
– Hát Orsiról, te lüke – mondta komolyan. – Már megint bámulod.
Csilla nem csinált belőle titkot, hogy Orsit nem különösképpen kedvelte.
“Borzasztó ízlésed van, ha egy ilyen felszínes napraforgó be tudta lopni magát a szívedbe” – mondogatta.– „Egy olyan lány illene hozzád, aki szerényebb, kedvesebb, nem baj, ha kevésbé szép kívülről, mert belülről sokkal értékesebb.”
Lehet, hogy ez célzás akart lenni egy konkrét valakire. Amikor visszakérdeztem, hogy van-e jelöltje is a számomra, válasz helyett csak elpirult, és próbált elfordulni, hogy ne vegyem észre. Ha nem lettünk volna már olyan hosszú ideje barátok, azt is gondolhattam volna, hogy saját magára gondolt –, de valószínűleg a válasz ennél egyszerűbb volt. Talán csak zsigerből utálta őt és kész, nem tudom. A lányokat nehéz kiismerni. Orsi megítélésének az sem tett jót a szemében, hogy mindig sok fiú vette körül. Biztosan csak féltékeny, mert Orsi népszerű a srácok között, de Csilla csak a fejét rázta és biztosított róla, hogy egy pillanatra sem szeretne Sallai Orsolya lenni. Bár elismerte, hogy nagyon csinos lány, de ezen kívül ő nem lát benne semmit, ami különlegessé tenné.
– Hé! – szólalt meg mellettem Csilla. A csendben a hangja ostor pattanásként hatott, engem is felriasztva ezzel a gondolataimból.
Azt hiszem, ő maga is megijedhetett saját hangerejétől, mert behúzott nyakkal, a padból kissé kihajolva óvatosan a tábla felé pislogott. Hajzer János, a feje tetején már kissé kopaszodó, ötvenes évei közepén járó matek tanár látszólag nem reagált. Csak a filc ütemes sercegése hallatszott a néma teremben, ahogy alig olvasható írásával tovább karcolta a példát a táblára.
Csilla jutalmul néhány rosszalló pillantást kapott az osztálytársainktól, néhányan még le is pisszegték, amit ő egy vállrándítással és néhány gúnyos fintorgással el is intézett. Aztán közelebb hajolt, és már egész halkan folytatta:
– Hé! Ne bámuld már ennyire feltűnően! – lökte meg a vállamat. – Kiesik a szemed!
– Kösz, hogy így aggódsz értem, de nem fog, ne félj! – feleseltem, majd játékosan ráöltöttem a nyelvem.
Csilla nem válaszolt, csak elnyúlt a padon, majd egy mozdulattal kihúzta a hajgumit a hajából aztán lassú, akkurátus mozdulatokkal az ujjaival elkezdte szétfésülni a dús, göndör fürtjeit.
Összehúztam a szemöldökömet, mereven a szemeibe bámultam.
– Mi van? – kérdezte tettetett értetlenséggel.
– Hé, így nem látok semmit – mondtam halkan, miközben próbáltam elnézni valahol a feje mellett, de mindig arra mozdult, amerre én, tökéletesen leutánozva a mozdulataimat, és állandóan eltakarva előlem szerelmem tárgyát.
– Ja, bocsi, észre sem vettem – húzta pimasz mosolyra a száját, ami hihetetlenül jól állt neki. – Amúgy meg ha ennyire tetszik… Oda kellene menned hozzá, és elmondanod, hogy szereted.
Ezt már hallottam tőle párszor, de miért van az, hogy a szép lányok egyben félelmetesnek is nekünk, egyszerű srácoknak? És az egyszerű srácok alatt a magamfajtát értem, aki nem tartozik sem a menők közzé, sem a sportolók közé, és főleg nem a menő sportolók közé. Én csak egy stréber voltam, akiket a tanárokon kívül senki sem szeretett, és nem voltak barátai. Na jó, leszámítva Csillát.
– Megint a szokásos lemez – dörmögtem, aztán visszaegyenesedtem. A háttérben megjelent Orsi, a padtársam leomló hajzuhataga mögött, akinek a látványát kereken négy másodpercig élvezhettem, mert aztán Csilla szemtelenül mosolygó arca ismét belebegett a képbe. Megadóan sóhajtottam egy nagyot, és megráztam a fejem. – Hihetetlen vagy! Mikor adod fel?
– Én? Soha! Hiszen ismersz – közölte könyörtelen vigyorral.
– Hát ez az! – sóhajtottam keserűen, ő pedig mosolyra húzta a száját.
– Akarod, hogy én mondjam el neki? Tudod, hogy érted megteszem!
Ebben én sem kételkedtem. Mondj valami őrültséget, és tedd, hozzá, hogy úgy sem mered, és ő a következő pillanatban már rá is cáfol.
– Meg ne próbáld, te gyagyás! Hogy nézne már az ki? – válaszoltam, de ő csak a szemeit forgatta. – Majd én elmondom neki, ha jónak látom.
– Aha, és az vajon mikor lesz? Még nyugdíj előtt, vagy majd utána?
– Őszintén? Nem tudom. Majd, amikor úgy érzem, de még most nem tudnám megtenni – vallottam be, miközben a padra rajzoltam egy szívet, és beleírtam két monogramot, Orsiét, és a sajátomat.
– Na persze! Gyáva kutya! – pufogta, majd oldalba bökött a ceruzájának a hegyével, amitől én hangosan felszisszentem.
Hajzer tanár úr, akiről azt hittük, teljesen lekötötték a számtan feladatai, nagyon is az osztályon tartotta a szemét. Megállt a filc a kezében majd felegyenesedett, ellépett a táblától és miközben egyenesen ránk nézett, az asztalon kopogni kezdett az íróeszköze talpával.
– Khmm… Bence és Csilla! Ha befejeztétek az egymásnak való udvarlást, akkor talán ide is figyelhetnének, mert ez az anyagrész benne lesz a dolgozatban – utasított rendre bennünket szigorúan.
Az udvarlás szó hallatán az osztály kárörvendően felkuncogott, mi pedig felháborodva forgattuk a szemünket. Igaz, hogy sülve-főve együtt voltunk, de azért mégsem néztünk ki úgy, mint a szerelmesek. Nem jártunk kéz a kézben, és el sem tudtuk képzelni, hogy valaha képesek legyünk olyan dolgokat tenni, mint a csókolózás. Az olyan… fúj! Mi csak egyszerűen barátok voltunk. A legjobb barátok.
– Jó, tudom, Bence, neked ez az anyagrész biztosan megy – folytatta a matek tanár –, de Csongrádinak nem annyira. Szóval, hagyd figyelni, légy szíves! – aztán az asztalához lépett, majd megnyomta a telefonja oldalát, hogy megnézze az időt – És még mindig óra van pontosan tizenkét percig. Kibírjátok ugye?
A szemöldökét felhúzva várakozón felénk pillantott, mire mindketten dünnyögtünk egy igent. Csilla a könyve felett lapított, mintha hirtelen ki tudja, mekkora érdeklődése támadt volna a tananyag iránt, én pedig fél vigyorra húzva a szám szegletét, majd összesandítottunk. Az osztályra újra rátelepedett a csend, amit nemsokára a csengőszó szaggatott széjjel. Mielőtt összepakoltunk volna, benyálazta az ujját, és kitörölte vele Orsi nevét a grafit szívből, és a lehető legnagyobb precizitással oda rajzolt két CS betűt, mint Csongrádi Csilla. Rám pillantott, és elvigyorodott. Megráztam a fejem, és úgy döntöttem, így hagyom, hadd maradjon. Bár számomra nem azt jelentette, amit mások láttak ebben a jelképben.
Ami pedig Orsit illeti, aznap úgy alakult, hogy nem mondtam neki semmit
A történet folytatását Délutáni hülyülés tanulásnak álcázva címmel itt találod. Kattints a címre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése