Délutáni hülyülés tanulásnak álcázva

== A Csak barátok sorozat 2. része

Suli után ma is együtt mentünk haza, mint szinte mindig. Úgy tűnt, Csillának a szokásosnál is jobb kedve van. Felugrott a járdaszegélyre, végig egyensúlyozott rajta, mint egy kötéltáncos, néha ugyan meg-megbillent, ilyenkor egy pillanatra megérintette a vállam, aztán már könnyedén suhant is tovább. A fehér-rózsaszín cipőt, amit akkor hordott, amikor az időjárás csak engedte, ő maga festette be. Dekorációként apró arcokat és állatokat rajzolt rá különféle színnel, amitől az egész úgy nézett ki az egész, mint egy nagy pink állatkert. Ha egy figura elhalványodott rajta, azonnal átrajzolta. Gyakran láttam zokniban ülni a szünetben, ölében a tornacsukájával, miközben nyelve hegyét oldalra kidugva alkotott.

Csilla hirtelen gondolt egyet, leugrott a kövekről, és fél lábon megpördült a karjait széttárva, miközben dudorászott valamit. A dallamfoszlányban az MKTO, „Classic” című számát véltem felfedezni.

– De vidám valaki. Mire ez a fene nagy jókedv?

– Olyan énekelhetnékem van – közölte egyszerűen. – Nem jössz át később?

A karaoke volt az egyik kedvenc elfoglaltságunk. Csilla anyukája, Éva néni szerint, ha duetteztünk, még az emberek is megálltak az ablakuk alatt és minket hallgattak. Szerintem ez azért túlzás, bár az igaz, Csilla mindennél jobban élvezte. Ilyenkor felpattant a franciaágy tetejére, riszálni, rázni kezdte a fenekét, és tekergette a csípőjét. Baromi jól állt neki és volt is hozzá érzéke.

– Inkább a matekra kéne ráhasalnod. Így is állandóan cseszegett Hajzer – figyelmezettem.

– Olyen kis stréber vagy – fújtatott egy nagyot, majd kelletlenül elhúzta a száját, aztán vigyor kúszott az arcára. – Oké, akkor mi lenne ha együtt tanulhatnánk, utána meg meglátjuk.

– Oké, de akkor tényleg tanulni fogunk! – mondtam szigorúan, a “”tényleg” szót erősen hangsúlyozva. – Ha ez a matek dogád is egyes lesz, eltiltanak tőlem, meglátod!

– Ugyan már! Anyu sohasem tenne ilyet. — legyintett — Egyszerűen jó hatással vagy rám – mosolygott.

Csilla szülei keveset voltak otthon, ilyenkor a bátyjára testálták, hogy leellenőrizze, hogy a húga leckéje elkészült-e és megtanulta-e az anyagot. Eleinte ez működött is, de aztán egyre többször maradt el. Csilla hatodik év végén éppen csak átcsusszant, amitől a szülei teljesen kiakadtak. Azóta szigor van.

Ezzel szemben az én szüleim már a kezdetektől nagyon komolyan vették a tanulást. “Majd később megköszönöd” — mondogatták, de én egyszerűen utáltam, hogy rám eröltetik. Aztán valami megváltozott. Rájöttem, nem is rossz, ha az ember tud ezt-azt a világról, és elkezdtem élvezni a dolgot.

– Ne vegyél rá mérget, hogy most is elnézik neked! – mondtam. – Vagy újra nyolcadikos akarsz lenni?

Csilla megrántotta a vállát.

– Nem akarsz már idegenvezető lenni, és utazgatni? – húztam fel a szemöldököm.

Csilla fújtatott egy nagyot, mintha azt mondaná: „Ó, ugyan, hagyjál már lógva! Akadj már le a témáról!”, de csendben maradt, csak a szemeit forgatta unottan.

– Akkor mi lesz az álmaiddal, amiket el akartál érni!

– Na és mi a helyzet a tieiddel? – kérdezett vissza azonnal. Egy pillanat alatt megpördülve szembe került velem, a két kezét a háta mögé rejtve rám meredt.

– Hát – vakartam meg a fejem búbját –, azt hiszem, én gimibe megyek. Akkor még lesz négy évem, hogy kitaláljam, mihez akarok kezdeni. Nekem nincsenek konkrét terveim, mint neked.

– Nem erre gondoltam, — rázta meg a fejét. — Szerintem, te is tudod, mire – válaszolta, miközben menetiránynak háttal haladt előttem, a szemét egy pillanatra sem véve le rólam. – Mik a terveid Orsival?

A név hallatán megtorpantam és csodálkozva néztem a lágy októberi napfénytől csillogó sötét szemekbe.

forrás: dívány.hu

– Azt hittem utálod őt.

– Utálom is – motyogta lehajtott fejjel maga elé révedve, majd hirtelen felnézett –, de te szereted. – Aztán visszapattant a szegélyre és mi újra elindultunk, miközben Csilla végig mellettem billegett. – A barátom vagy, és ha összejöttök, akkor majd meg kedvelem… Valahogy... Vagy legalábbis igyekszem nem beverni a képét.

Percekig haladtunk egymás mellett szótlanul. Hallani lehetett a szelet, ahogy felosont a fákra, a lombok közt megzörgetett néhány sápadt levelet, és már nesztelen el is tűnt, akár egy tolvaj. Végül Csilla felém fordult, hangja bizonytalannak hallatszott, mintha most nem is az övé lenne. Arca is kissé pirosabbnak tűnt, mint általában, de biztos csak a napfény miatt.

– Ha nem jönne össze, akkor… – kezdte, de én közbevágtam.

– Akkor elkönyvelheted, hogy neked volt igazad.

Megrázta a fejét,és a göndör fürtjei belecsapódtak az arcába. Nem ezt akarta mondani, de már nem folytatta tovább.

– Szerintem, tévedsz. Hidd el, Orsi nem olyan lány!

– Pont ezt mondom én is, hogy nem olyan lány, mint amilyennek te gondolod. Jó, talán én sem vagyok olyan szép, mint ő – mondta elmerengve –, de legalább nem játszom meg magam.

Egy pillanatra átvillant az agyamon, miért hasonlítgatja magát Orsihoz, de aztán tovább folytatta.

– Nem szeretem az ilyen nagyképű libákat. Ahogy teszi-veszi magát a fiúk előtt… – mondta, és elkezdte utánozni Orsi járását, vagy legalábbis azt, ahogy szerinte jár. – Ha én egyszer így viselkednék, mint ő, csak lőj le, légyszi! Plíz!

Ezúttal most rajtam volt a szemforgatás sora. A nyelvem hegyén volt, hogy nem rég még azt ecsetelgette, hogy miattam még képes lenne megkedvelni is, most meg csak a hibáit látja, mintha neki nem is lennének. Nyeltem egy nagyot, hogy elfojtsak egy feltörő epés megjegyzést, és viszonylag higgadt hangon megkérdeztem:

– Oké! Akkor szerinted ki való hozzám, ha nem ő?

Csilla nem válaszolt azonnal, jól megrágta magában, mint mindig, ha fontos dolgokról volt szó. Egy tincset tekert az ujjára, majd lehúzta róla, aztán újra feltekerte. Eltelt majdnem egy perc is mire végül megszólalt:

– Egy sokkal humorosabb, romantikusabb lányt kéne találnod, nem ilyen kétszínű, merev csajt, mint ez a Karórépa. Már bocsi!

Önkéntelenül elmosolyodtam. Ezt a becenevet Csilla agyalta ki, ami végül is találó. Orsi magas volt, vékony, és ha a répák tudnának beszélni, biztos olyan kioktatóak lennének, mint ő. Ez nem a legszimpatikusabb tulajdonsága volt, de elhitettem magammal, hogy meg tud változni, ha akar.

– Nem is tudom, hogy ezen megsértődjek-e – mondtam komoly kifejezést erőltetve az arcomra, miközben azzal küzdöttem, hogy nehogy elröhögjem magam.

Csilla megvonta a vállát.

– Ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz, csak nehogy megbánd! Ha ő életed szerelme, én elfogadom. – mondta és közben mintha a szája sarka is legörbült volna a másodperc töredékére, aztán maga elé meredt és hosszasan hallgatott – Bocs, hogy felhoztam – mentegetőzött végül.

– Hé! – öleltem át a vállát. – Ugye tudod, hogy egy csaj sem állhat közénk?

– Tudom, persze, hogy tudom. Vagy pasi… – mosolyodott el, és fél kézzel ő is átölelt, aztán egy pillanatra a vállamra hajtotta a fejét, de az egész nem tartott tovább egy lélegzetvételnyi időnél. Ekkor hirtelen elengedett és egy fél méternyire eltávolodott tőlem. Piros arcát elfordította, hogy ne vegyem észre a zavarát.

Megérkeztünk a házuk elé, és a kerítés tövében megálltunk.

– Figyelj csak, nem maradnál akkor? — kérdezte hosszas reménykedő pillantásokat vetve rám, — Ezt a hatványozós dolgot nem igazán fogadja be az agyam, és tudod, benne lesz a dogában.

– Hmm te tényleg tanulni akarsz? – A kezemet a homlokára tettem, mintha lázat mérnék, és buzgón bólogatni kezdtem. – Igen, te határozottan beteg vagy – mondtam fapofával.

– Te meg idióta – nevetett fel Csilla, és félrecsapta a kezem, majd belebokszolt a vállamba, amitől teljesen elzsibbadt a bal karom.

– Auu!— jajdultam fel. — Hát, tudod, nem szívesen maradok, egy olyan helyen, ahol állandóan vernek – vigyorogtam rá, és tettem pár lépést előre, mintha tényleg ott akarnám hagyni.

– Jól van bocs! — lépett utánam, és megérintette a fájós vállam. — Amúgy állandó nem is ütlek, csak ha megérdemled – vágott vissza. – Na jó, mit akarsz, hogy könyörögjek? Naaa, légyszi légyszi légyszi! – mondta, miközben ujjait összefűzte és fejét félrehajtva sűrűn pislogni kezdett rám.

Ki tudna erre nemet mondani? A mobilomért nyúltam és felhívtam anyut, hogy tudja, hol vagyok.

Csongrádiék egy nagy, kockaházban laktak a sarkon, két utcányira tőlünk. Nem volt beépített padlásszoba, mint nálunk, mégis, sokkal nagyobbnak látszott. A keskeny udvarán rózsák virítottak; sárgák, fehér cirmosok, vörösek és rózsaszínek. Kissé hátrább gyümölcsfák sorakoztak, az egyiken még sárgállott néhány termés, talán kései körte lehetett.

Halk gitárdallam suhant végig a folyosón, ami azt jelentette, hogy Pete már itthon van. Csilla bátyja utálta, ha Péternek, vagy Petinek szólították. Az előbbit túl kimértnek, az utóbbit pedig túl gyerekesnek találta, ezért mindenki csak Pete-nek hívta. Még itthon is, akárcsak a bandában, ahol zenélt. Hosszú hajú, izmos, tizenhét éves rocker srác volt, széles vállakkal. Félelmetes, akinek nem szívesen vívja ki az ember a haragját, főleg ha óriási tenyeréből megkínál egy nagy pofonnal. Ám kinézete ellenére szelíd természetű és segítőkész srácnak bizonyult. Engem is tanítgatott gitározni, és nem is voltam annyira reménytelen eset.

Csilla szobája tipikus lány szoba volt. Rózsaszínre festett falak, amire egy nagy tükör volt felfüggesztve, és rengeteg poszter, főként fiúbandák képei. A maradék helyet pedig a rajzai töltötték ki, mert őrületesen rajzolt. Ha sokáig néztél egy-egy ilyen arcot, olyan érzésed támadt, mintha rád pislogott volna. A BTS tagjairól egészen sok portrét készített. Odáig volt ezért a dél-koreai pop csapatért.

Aztán a tekintetem megakadt egy képen. Egy fiút ábrázolt, akinek a vonásai kísértetiesen hasonlítottak az én ábrázatomra. A fej formája, a szem, a pisze orr, a hajtincsek állása.

– Ez új? – mutattam rá, mire ő elpirult, de nem válaszolt. – Jó lett. – majd elvigyorodtam úgy, ahogy a megrajzolt fiú is tette, és közvetlen mellé álltam, hogy össze lehessen hasonlítani minket. — Hasonlít rám, nem gondolod?

– De nem te vagy.

– Na, valld csak be, bírsz engem. Csak nem estél belém?

– Hülye! Ne szállj el magadtól azért! Egyébként is, ha nem bírnálak, nem lennél öt éve a barátom.

Valóban. Már harmadik óta nyírjuk egymás idegeit.

– Jé, még szívecskét is rajzoltál a sarokba – hazudtam, amitől Csilla arca mélyvörös lett.

– Hol látsz te ott bármit is? Nincs ott semmi! – mondta dühösen. – Te, ha összefirkáltad a rajzomat, kinyúvasztalak!

Megállt a kép előtt, és alaposan szemügyre vette, majd óvatosan a kép alá nyúlt, és meghúzta maga felé. Az átlátszó ragasztószalag, amivel a falra volt rögzítve azonnal elengedte, ezután gyorsan összehajtotta, és berakta a fiókjába a többi rajz, és rajzeszköze közzé.

– Hé, tudod, hogy csak szívózok – vigyorodtam el,

– Utállak! – mondta olyan hangsúllyal, hogy már majdnem el is hittem neki, hogy így van. Rám öltötte a nyelvét és elfintorodott, aztán a karjait összefonta maga előtt hátat fordított nekem.

– Szóval még mindig azt mondod, hogy nem én vagyok?

– Nem hát! Akadj már le rólam! – vetette oda, és visszagubózott a duzzogó pózába.

A háta mögé léptem, átöleltem majd az állam belenyomtam a vállgödrébe, amitől ficeregni kezdett, hogy lerázza magáról a kellemetlen nyomást.

– Amúgy én is bírlak téged, te kis gyagyás — súgtam a fülébe.

Újra kissé elpirult, és halványan el is mosolyodott, majd egy hatalmasat sóhajtott.

– Hogy lehet valakinek ennyire hegyes álla? Na várj csak, ez bosszúért kiált – mondta, és már finom puha ujjai be is siklottak a pólóm alá és csiklandozni kezdett. Elterültünk a szőnyegen, miközben Csilla rám telepedett, hogy ne tudjak elmenekülni.

– Ne, ne, hagyd abba! – mondtam a nevetéstől fuldokolva.

– Ne hagyjam abba? Ne félj, nem fogom. Várj csak most meglakolsz!

– Jól van, jól van! Tényleg nem volt ott semmilyen szívecske – ziháltam.

– Akkor feladod?

Miközben engem gyomrozott, a pólója kissé felcsúszott a hasán, és elővillant a világos bőre, én pedig tudtam, ő is épp annyira csikis, amennyire én vagyok, így hát ellentámadásba lendültem. Az érintésemtől felsikított.

Nyilt az ajtó és amikor kócos fejünket a hang irányába emeltük, Éva néni állt a küszöbön, és csalódottam rázta meg a fejét.

– Kisasszony, nem azért engedtem meg, hogy Bence maradjon, hogy utána a sikításotoktól zengjen a ház. Tanulásról volt szó, úgyhogy indíts! Könyveket elővenni! Ellenőrizni foglak benneteket! Tudod, mi lesz, ha ez a dolgozatod rosszul sikerül, ugye? – majd fenyegetően megrázta felé a mutatóujját.

– Mondtam – tátogtam némán felé, mire ő huncutul rám vigyorodott, és forgatni kezdte a szemét, Éva néni pedig kifordult arra, amerről érkezett.

Végig hasaltunk az ágyon, én pedig magyarázni kezdtem a hatványokról, Csilla pedig szorgosan jegyzetelt. Éva néni szendvicseket csinált nekünk, és párszor — ígéretéhez híven — ránk is nézett, de aztán talán kedvét vesztette, mert aztán nem jött.

Vagy háromnegyed óráig Csilla hallgatta, ahogy magyarázom a hatványozásra vonatkozó szabályokat, de közben egyre többször vette a kezébe a telefonját.

– Na jó, szerintem elég lesz mára a tanulásból – kegyelmeztem meg a látványosan szenvedő lánynak, akinek az arca azonnal felderült.

– Na végre – mondta, majd fenekét hátra nyomva nyújtózott egy nagyot, mint a macska, aki éppen most ébredt a szunyókálásból. Az asztalához sietett, felnyitotta a laptopja fedelét, és sietve rám pillantott. – Mit szólnál egy filmhez?

– Még nemrég énekelni akartál – vetettem oda, erre ő grimaszolt egyet és az orrnyergén ismét megjelentek a jól ismert kis ráncocskák.

– Elvetted a kedvem a hülye matekoddal, úgyhogy ez a te hibád. Most helyre kell hoznod – mondta durcás hangon.

– Hát jó, legyen – nevettem.

– És a múltkor te választottál, úgyhogy most én jövök.

– De ugye nem valami romantikus vacak lesz? — kérdeztem kelletlenül.

– Én sem szóltam semmit, amikor azt az értelmetlen öldöklést kellett néznem, úgyhogy fogd be! – lökte meg a vállam vigyorogva.

– Oké, oké, hát merek én szólni egy árva szót is? – vágtam vissza.

– Jobb is, ha nem.

– Szóval mit nézünk meg?

– A „Csillagainkban a hibát”

– Ez nem az a könyv, amit annyiszor láttam már a kezedben? És sírtál is rajta.

Csilla szégyenlősen elmosolyodott.

– Ha megnézed, te is fogsz! – mondta, és elindította a filmet.

– Á, dehogy. A pasik nem sírnak filmeken – legyintettem

Aznap délután két dolgot tanultam meg: első, hogy sohase tégy könnyelmű kijelentéseket, mert ráfázhatsz, a második, hogy a fiúknak is van érzékeny oldala, amiről igyekszünk nem tudomást venni, mert nem akarunk sebezhetőnek látszani. De tény, ez a film érzelmileg összezúzott.

Ott ültünk egymás mellett, a hátam Csilla nagypárnáján pihent, ő pedig nekem dőlve még mindig sírt, miközben én is könnybe lábadt szemmel próbáltam feldolgozni a látottakat.

– Ez olyan szép még így is – szipogta. – Csak olyan szomorú. – Megtörölgette az arcát, aztán fekete szemeivel rám nézett, amikben még mindig ott látszottak a galaxisok fényei. – Én nem tudom, mit tennék, ha elveszítenélek.

– Ez most, hogy jutott eszedbe? – néztem rá csodálkozva, aztán magamhoz öleltem. – Nem félj, nem fogsz, te buta. Én sem tudom, mit tennék akkor, ha te... Tudod...

Féltem kimondani a szót, mert attól tartottam, akkor talán megtörténik, és úgy éreztem, azt nem bírnám elviselni.

Kibontakozott az ölelésből és rám nézett

– Ha meghalnék? – Ajkait halvány mosolyra húzta – Nehogy azt hidd, hogy olyan könnyen megszabadulnál tőlem. Akkor is visszajárnék kísérteni téged – mondta, és a nedves szemei, amik nemrég még fátyolosak voltak, most már kezdték visszanyerni újra a huncutkás fényüket.

A történet első részét Mondd el neki, hogy szereted címmel itt találod. Kattints a címre!