2025/03/25

Menekülés az éjszakában

 Minden, amit akartam csak az, hogy ezután a kimerítő nap után végre álomtalan alvásba süllyedjek, anélkül hogy csapongó gondolataim háborgatnák a nyugodt pihenésemet, de ehelyett egy nagyon is valóságos, távoli királyságban találtam magam. 
Sötét volt. Csak a Hold és a csillagok világították be az éjszakát. Ahogy ott feküdtem, a selymes fű megcirógatta a bőröm, miközben fejem fölött különös bogarak jártak különös násztáncot olyan közel, hogyha kinyújtottam volna a kezem, meg is érinthettem volna őket. Szentjánosbogárként világítottak, kékes és rózsaszínes fénnyel, miközben a kabócák hangosan ciripeltek, s éjszakai madarak énekeltek. Már majdnem elaludtam, amikor átesett rajtam egy lány. Zihált, mert ez idáig futott, és én sem vettem észre, mert a lábdobogását elnyomta a környezet hangjai. 
– Hé, nem látsz a szemedtől? – morogtam majd felültem.
A lány pillanatok alatt felpattant, majd megfogta a csuklómat, rám nézett a zöld szemeivel, – amik esküszöm, világítottak a sötétben –, majd így szólt:
– Gyere! Gyere, ha még élni akarsz! – s megmarkolta a kezemet, és én feltápászkodtam.
Hirtelen elhallgattak a bogarak, a madarak, és sűrű, iszapos, vészjósló csend támadt.
– Már itt van – mondta, rémülettel a hangjában, majd megrántotta még egyszer a karomat. – Gyerünk, mennünk kell! Most!
Suhogás és ropogás törte meg a csendet, és hangok egyre erősödtek. Fák hajlottak ketté, egyik másikat valami mérhetetlen erő ki is csavarta, s a nehéz fatörzs átszelte a levegőt, majd óriási robajjal a közelünkben landolt. Borzongás és félelem futott át rajtam. Ha ez a lény ezt tudja művelni egy olyan vastag fával, amit mi ketten sem érnénk át, akkor tuti biztos nem akartam tudni, mit csinálna velünk, amikor ideér. 
Futásnak eredtünk. A lány elől, a csuklómat tartva rohant, és én utána, vakon követtem az éjszakába, miközben faágak és levelek csapódtak az arcomba. Az oldalam már szúródott, de ő még mindig, változatlan tempóban loholt előttem. Végül lassítottunk, és bebújtunk egy üregbe, ahol a hangok alapján mások is lehettek. Emberek.
– Mi ez a hely? – kérdeztem suttogva, miközben a nedves falat tapogatva próbáltam haladni előre a vaksötétben.
– Menedék –  mondta. – Ne félj, ide nem tudnak bejönni a szörnyek.
Olyan érzésem támadt, mintha még kisgyermek lennék, és édesanyám azzal nyugtatna, hogy bár sötét van, de biztonságba vagyok. A ronda, ártó lények itt nem bánthatnak. Az ő óvó karjai megvédenek.
Még mindig befelé botorkáltunk, és kezdtem látni is már valamit, de rájöttem, nem azért, mert a szemem hozzászokott a sötéthez, hanem mert az üreg egy földalatti folyosórendszerbe vezet, amelynek a falain fáklyák égnek.
Most volt először lehetőségem szemügyre venni a lányt. Gesztenyebarna haj kissé most összeállt az izzadságtól, kerek arca kissé kipirult, szemöldökébe pedig ritmusosan ismétlődő csíkokat húztak borotvával. Nagyjából velem egy idős, tizennégy esztendős lehetett.
– Mi az? – kérdezte mosolyogva, amikor észrevette, hogy milyen elmélyülten tanulmányozom az arcát.
Elfordítottam a tekintetem és a meztelen lábfejemet bámultam, amit rohanás közben valószínűleg a „nyúlüreg” közelében, – ahogy az itt lakók hívták –, felhorzsolta egy-két kiálló szikla, s az apró vágásokból még némi vér szivárgott, máshol már teljesen megalvadt. 
– Mi volt az odakint?
– Az elfek baugnak hívják, ami kegyetlent és zsarnokot jelent a nyelvükön. Még senki sem látta, mert aki igen, az nem élte túl – majd kis szünetet tartva folytatta: – Így azt sem tudjuk igazán, hogy néz ki csak azt, hogy nagyon veszélyes. És ez egyenesen feléd tartott.
Én ebből szinte semmit sem vettem észre, amíg belém nem botlott, mert teljesen lenyűgözött az éjszaka varázsa.
– Akkor megmentetted az életem. Köszönöm – mondtam, majd felé nyújtottam a kezem. – Péter vagyok.
– Szofi – mosolyodott el, s apró kezével átfogta a tenyerem és gyengéden megrázta. – De te idegen vagy itt, ugye? Nem sontiai vagy?
– Hogy mi nem vagyok?
– Sontiai. Ez a Sontiai Birodalom, vagy ami még megmaradt belőle – mondta halkan. – Tulajdonképpen akkor honnan jöttél?
Elmeséltem neki, ahogy álmatlanul forgolódtam az ágyamban, aztán a következő pillanatban már itt tértem magamhoz, azon a mezőn, ahol találkoztunk. Beszélni kezdtem azokról az időkről és helyekről, ahol felnőttem, s ahogy egyre inkább belemerültem a mesémbe, egyre több ember, öregek és fiatalok népes csoportja táborozott körém. 
A terem közepén égett a tűz, és a nyárson valamiféle kisállat sercegett, amit nem is mertem volna megtippelni miféle lehet. Minden esetre olyan állatra emlékeztetett, ami kinézetre átmenet lehetett a patkány és a kutya között. A sült hús különleges, fűszeres illatot árasztott.
Amikor végeztem a történettel és feltekintettem, egy öt év körüli kislány kíváncsian fúrta a tekintetét az arcomba.
– Akkor ez azt jelenti, hogy nem tudsz hazamenni? Nem láthatod az apukádat és az anyukádat? – kérdezte, majd átölelte a nyakamat. – Te szegény! Majd mi vigyázunk rád! Itt jó helyen vagy! – mondta mosolyogva.
Eddig nem is gondoltam rá, mi lesz, ha soha többé nem jutok haza? Hogyan éljek egy olyan földön, amiről semmit sem tudok? Talán majd este, ha becsukom a szemem, visszakerülök a saját világomba, vagy felébredek, de persze semmi sem történt. Maradtam, itt ragadva Sontiába.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése