== Lovag egy másik világból sorozat 1. része ==
Hajnalban arra ébredtem, hogy reszketek, és a fogaim ütemesen kocogtak egymáshoz. A távirányítóért nyúltam, hogy kissé barátságosabb hőmérsékletet teremtsek a szobámban, ám az nem volt a helyén. Sőt az éjjeli szekrényem felületét sem sikerült kitapintanom. Félálomban inkább fordultam egyet, összehúztam magam, és megfogtam a takaróm szegélyét, ami furcsa módon prémesnek éreztem, holott nekem nincs is ilyenem.
Bágyadtan, kábán nyitottam ki a szemem, és értetlenül meredtem a fekete, talán medve bundából készült köpönyegre. Vastag volt, puha és selymes. A kezeimet láncos bőrkesztyűk borították, akár csak a régi lovagokét. A szőrmét félrehúzva végignéztem magamon, de a rajtam lévő öltözék többi része sem tűnt hét-nyolcszáz évnél fiatalabbnak. Egy bordó, ingszerű, oroszlán címeres ruhadarabot viseltem, ami kicsit tovább ért az ágyékomnál, két oldalt pedig a csípőmig fel volt nyírva, hogy könnyebb legyen a mozgás benne. Egy vastag öv rögzítette a derekamhoz egy akkora övcsattal, amit még az öklöm sem takart el teljesen.
- Mi a franc…? - szaladt ki a számon.
A kőoltárt, amin feküdtem hatalmas oszlopok vettek körül, amelynek a tetejére több tonnás kőtömböket helyeztek. Olyan volt, mint a Stonehenge, ezt leszámítva, hogy annak közepén semmiféle asztalszerű emelvényt sem helyeztek el, legjobb tudomásom szerint. Az pedig teljesen bizonyos, hogy nem állt ott semmiféle nagy és ronda arcnak kifaragott óriásszikla. Kifejezetten morcosnak tűnt.
A környező erdő élénk zöld színű fatörzsei közül sűrű, fehér pára gomolygott elő, és beborította az egész irtást, de kör belsejébe nem merészkedett. Mintha csak félne valamiféle büntetéstől, amit azért járna, ha bedugná a oda a köd-csápjait.
Elmosódott hangfoszlányokat hozott felém a szél, de ahhoz nem voltam elég közel, hogy értelmes mondatokká állíthassam az elkapott szavakat.
Először nem mozdultam, csak figyeltem. A ködön át lassacskán több sátor formája kezdett kirajzolódni: két nagyobb, és számos apróbb. Már-már látni véltem a mozgolódást is, mégsem voltam egészen bizonyos abban, hogy valóban ott van-e, vagy csak a szemem káprázik a folyamatos erőltetéstől. Ezt csak egyféleképpen dönthettem el, ha elindulok a hangok irányába. Legalább rájövök, mi ez az egész?
Ahogy egyre közelebb értem, a szavak is és a sátrak alakja is egyre kivehetőbbé vált. Az alakokból emberi formák, majd arcok lettek, amik csodálkozó vagy vizslató tekintettel követték a lépteimet. Volt, aki csak némán biccentett, más halványan elmosolyodott, mégis, valami kellemetlen érzés kezdett hatalmába keríteni. Rájöttem, hogy akiket magam körül látok, egy cseppet sem tűnnek ázsiainak, és semmiféleképpen nem japánnak.
Egy szőke, gyermek arcú ifjú vált ki a beszélgetők közül, és jókedvűen elindult felém. Göndörkés fürtjeibe belekapott a szél, amit néha félresimított, de a következő pillanatban egy kósza fuvallat újra az arcába fújt, ami erősen kipirult a hidegre való tekintettel. Vastag prémekbe öltözött, és a párát látni lehetett, ahogy kifújta a levegőt.
- Nahát, John Lockward! Üdv az élők között újra, drága barátom - mondta, aztán megölelt és megpaskolta a hátamat. Aztán megállt előttem, kezeit még mindig a vállamon pihentetve, végig nézett rajtam. - Minden esetre sokkal jobban festesz, mint amikor utoljára láttalak. Akkor eléggé….halott voltál – nevetett.
- Ne haragudj, de azt hiszem, mi nem ismerjük egymást - szólaltam meg végül zavarodottan. - Azt hiszem, összetévesztesz valakivel. A nevem Saito Nakamura, és nem… Hogy is hívtál?
- Nagy mókamester vagy te, Johnny! Csak felismerem talán a jövendőbeli sógoromat! - válaszolta, aztán még jól hátba is veregetett, amitől a tüdőm biztos lecsúszott a vesém mellé.
- Jövendőbeli sógorod? - kérdeztem köhécselve.
- Na, ez Cintiának igazán rosszul fog esni, ha úgy teszel, mintha nem emlékeznél rá! - aztán az arca elkomorodott. - Ugye csak szórakozol velem?
Kétségbeesetten ráztam meg a fejem.
