== Lovag egy másik világból sorozat 1. része ==
Hajnalban arra ébredtem, hogy reszketek, és a fogaim ütemesen kocogtak egymáshoz. A távirányítóért nyúltam, hogy kissé barátságosabb hőmérsékletet teremtsek a szobámban, ám az nem volt a helyén. Sőt az éjjeli szekrényem felületét sem sikerült kitapintanom. Félálomban inkább fordultam egyet, összehúztam magam, és megfogtam a takaróm szegélyét, ami furcsa módon prémesnek éreztem, holott nekem nincs is ilyenem.
Bágyadtan, kábán nyitottam ki a szemem, és értetlenül meredtem a fekete, talán medve bundából készült köpönyegre. Vastag volt, puha és selymes. A kezeimet láncos bőrkesztyűk borították, akár csak a régi lovagokét. A szőrmét félrehúzva végignéztem magamon, de a rajtam lévő öltözék többi része sem tűnt hét-nyolcszáz évnél fiatalabbnak. Egy bordó, ingszerű, oroszlán címeres ruhadarabot viseltem, ami kicsit tovább ért az ágyékomnál, két oldalt pedig a csípőmig fel volt nyírva, hogy könnyebb legyen a mozgás benne. Egy vastag öv rögzítette a derekamhoz egy akkora övcsattal, amit még az öklöm sem takart el teljesen.
- Mi a franc…? - szaladt ki a számon.
A kőoltárt, amin feküdtem hatalmas oszlopok vettek körül, amelynek a tetejére több tonnás kőtömböket helyeztek. Olyan volt, mint a Stonehenge, ezt leszámítva, hogy annak közepén semmiféle asztalszerű emelvényt sem helyeztek el, legjobb tudomásom szerint. Az pedig teljesen bizonyos, hogy nem állt ott semmiféle nagy és ronda arcnak kifaragott óriásszikla. Kifejezetten morcosnak tűnt.
A környező erdő élénk zöld színű fatörzsei közül sűrű, fehér pára gomolygott elő, és beborította az egész irtást, de kör belsejébe nem merészkedett. Mintha csak félne valamiféle büntetéstől, amit azért járna, ha bedugná a oda a köd-csápjait.
Elmosódott hangfoszlányokat hozott felém a szél, de ahhoz nem voltam elég közel, hogy értelmes mondatokká állíthassam az elkapott szavakat.
Először nem mozdultam, csak figyeltem. A ködön át lassacskán több sátor formája kezdett kirajzolódni: két nagyobb, és számos apróbb. Már-már látni véltem a mozgolódást is, mégsem voltam egészen bizonyos abban, hogy valóban ott van-e, vagy csak a szemem káprázik a folyamatos erőltetéstől. Ezt csak egyféleképpen dönthettem el, ha elindulok a hangok irányába. Legalább rájövök, mi ez az egész?
Ahogy egyre közelebb értem, a szavak is és a sátrak alakja is egyre kivehetőbbé vált. Az alakokból emberi formák, majd arcok lettek, amik csodálkozó vagy vizslató tekintettel követték a lépteimet. Volt, aki csak némán biccentett, más halványan elmosolyodott, mégis, valami kellemetlen érzés kezdett hatalmába keríteni. Rájöttem, hogy akiket magam körül látok, egy cseppet sem tűnnek ázsiainak, és semmiféleképpen nem japánnak.
Egy szőke, gyermek arcú ifjú vált ki a beszélgetők közül, és jókedvűen elindult felém. Göndörkés fürtjeibe belekapott a szél, amit néha félresimított, de a következő pillanatban egy kósza fuvallat újra az arcába fújt, ami erősen kipirult a hidegre való tekintettel. Vastag prémekbe öltözött, és a párát látni lehetett, ahogy kifújta a levegőt.
- Nahát, John Lockward! Üdv az élők között újra, drága barátom - mondta, aztán megölelt és megpaskolta a hátamat. Aztán megállt előttem, kezeit még mindig a vállamon pihentetve, végig nézett rajtam. - Minden esetre sokkal jobban festesz, mint amikor utoljára láttalak. Akkor eléggé….halott voltál – nevetett.
- Ne haragudj, de azt hiszem, mi nem ismerjük egymást - szólaltam meg végül zavarodottan. - Azt hiszem, összetévesztesz valakivel. A nevem Saito Nakamura, és nem… Hogy is hívtál?
- Nagy mókamester vagy te, Johnny! Csak felismerem talán a jövendőbeli sógoromat! - válaszolta, aztán még jól hátba is veregetett, amitől a tüdőm biztos lecsúszott a vesém mellé.
- Jövendőbeli sógorod? - kérdeztem köhécselve.
- Na, ez Cintiának igazán rosszul fog esni, ha úgy teszel, mintha nem emlékeznél rá! - aztán az arca elkomorodott. - Ugye csak szórakozol velem?
Kétségbeesetten ráztam meg a fejem.
- Azt sem tudom, ki vagy te és kiről beszélsz egyáltalán?
- Szegény nővérkém! - sóhajtott. - És szegény én - tette hozzá mosolyogva. - Arthur vagyok. Arthur Heartwood – mondta. - Mintha nem tudnád – tette hozzá, de azért kezet ráztunk.
- Saito Nakamura - ismételtem el még egyszer a nevem. - Egyébként… mi ez a hely? Hol vagyunk? - kérdeztem, miközben bizonytalanul forgattam a fejem.
- A Debris romtemplomnál. Ott ébredtél fel, emlékszel? - mutatott a szent hely felé.
Bólintottam. A csontjaim közzé ékelődött hidegtől még most sem sikerült teljesen megszabadulnom, hiába volt rajtam a meleg prémes köpönyeg.
- Szóval a Debrisnél. Fogalmam sincs, hogy ez hol van, Én csak…csak haza akarok jutni. - mondtam türelmetlenül.
- Hát, barátom, mivel az ellenségeink miatt nem használhatjuk a térkaput Arnoban, akkor legalább három nap az út hintóval. Gondolom, nem akarsz lóháton végigvágtatni a fél tartományon.
- Tartomány? Úgy érted, prefektúra? Ez még mindig Japán, ugye?
- Japán? Az meg mi? Sohasem hallottam róla. Ugye ezt csak most találtad ki? - kérdezte, majd felnevetett. - Most, hogy feltámadtál, visszautazunk Sersonaroba, mert ott vannak a Lockwardok birtokai, a mieink pedig a szomszédos Campiben.
- Sohasem hallottam még róluk. Ezt ugye csak most találtad ki? - kérdeztem mosolyogva, de Arthur már nem figyelt rám, egész másról kezdett beszélni.
- Remélem, nem ez a kétbalkezes Hókuszpókusz rontott el valamit a varázslattal, mert akkor a hátába állítom a varázspálcáját. Vagy máshova. Én mondtam Cintiának, hogy Bernard csak egy kétbalkezes mágus utánzat, de mindegy volt, mit mondok, nem hallgatott rám. Ő annyira fel akart téged támasztani. Azt mondta: „te ezt nem értheted, Arthur, te még sohasem voltál szerelmes” – sipogta elváltoztatott hangon -, pedig ha tudná…Na mindegy. Azt hiszem irigy vagyok rátok. Az egészre, ami köztetek van - mondta őszintén. - Na gyere, biztosan vár téged! Majd ő mindent elmesél. Amúgy sem tőlem kell ezt hallanod - majd kis szünetet tartott, aztán fújtatott egy nagyot. - Hál’istennek!
Néhány perc múltán ott álltunk az egyik sátor előtt, aminek az oldalán a Heartwood címer díszelgett: fehér mezőben csillagok, a közepén pedig egy vörös, háromágú torony. Egyetlen ember számára óriásinak találtam a sátrat. Még ha szolgálói is vannak, akik segítik a mindennapokban akkor is túlzás.
- Nővérem, Arthur vagyok. Bejöhetek? - kiáltott be a fiú, amire egy kellemesen csengő női hang adott nekünk engedélyt a belépésre.
- Izgulsz? - kérdezte suttogva Arthur, mire én tétován bólintottam. - Nyugi, majd én segítek. - veregette meg a vállamat. - Felkészültél?
A válaszomat meg sem várva a nyílásra mutatott, hogy menjek csak előre. Nagy levegőt vettem. A szívem zakatolni kezdett, és ezernyi aprócska bogár szaladozott a bőröm alatt. Az izzadt tenyerem beletöröltem az ingembe, és… akkor Arthur olyan erővel lökött át a bejáraton, hogy kis híján elveszítettem az egyensúlyomat.
- Később még megköszönöd ezt nekem! - hallottam a hangját, és mire hátra pillantottam, a sátor szája ismét összezárult mögöttem.
“A szemétláda! Jövendőbeli sógorság ide vagy oda, megnyúzom.” - gondoltam.
A mérgem azonnal elszállt, ahogy megpillantottam a lányt a tükör előtt világoskék, ejtett vállú ruhájában. Tizennyolc körüli, sűrű, szőke haja loknikban omlott le a vállára. A kezében lévő hajkefével próbálta a rendetlenkedő tincseket beidomítani, terelgetni a megfelelő irányba, ám amint kiszabadultak a kefe sörtéi alól, újra a maguk életét kezdték élni, és szétszéledtek mindenféle irányba. Dühösen fújtatott egyet, de elszántan folytatta a műveletet.
- Szép akarok lenni, mire Johnny megérkezik - kommentálta rendíthetetlenségét, amivel megpróbálta összeterelni a kiálló hajszálakat. - Jó, tudom, szerinted ez romantikus hülyeség, de ha tudnád, hogy vágyom már rá, hogy újra megöleljen és megcsókoljon. - Hangja álmodozóvá vált, hosszú könnyű pillái megrebbentek, mint egy pillangó szárnyai, de nem nézett fel a tükörből. - Jaj, vajon mit vegyek fel? Olyan izgatott vagyok - csacsogta.
Önkénytelenül is elmosolyodtam. Bájos volt, akár egy szerelmes tinilány.
Szétnéztem a helyiségben. A pipereasztal mellett egy nagy, és kényelmesnek tűnő ágy állt. Sötét szőrmetakaró borította, amiről azt gondoltam, talán egy fekete medvéé lehetett. A fekhely köré pedig parázstartókat helyeztek, hogy melegen tartsák a vékonyka kisasszonyt.
Kissé arrébb két, ruhákkal jól megpakolt díszes utazóláda hevert. Az egyik nyitva volt, és jól lehetett látni a színes, drága kelmékből készült darabokat.
- Miért nem mondasz semmit? - kérdezte a lány, miközben megnyomkodta párszor a parfümös üveg pumpáját. A kellemes, édeskés illat keveredett az elégett szén savanykás szagával.
- Ami engem illet - mondtam nagy sokára, - nekem ez a világoskék kifejezetten tetszik.
Cintia felkapta a fejét, rám pillantott, és a kezében lévő parfümös üvegcse a földre zuhant. Ajkai megremegtek, először elsápadt, aztán felsikkantott, a tenyerét a szája elé kapva. Belekapaszkodott az asztalka peremébe, és ráhelyezve a testsúlya egy részét sikerült végre feltolnia magát. A lábai reszkettek és már-már azt hittem, talán el is esik, mire sikerült egy bizonytalan lépést tennie felém. Aztán a karjaimba vetette magát és sírva fakadt.
- Hülye! Hülye! - ütötte a mellkasomat erőtlenül. - Ne csináld ezt velem még egyszer! Ne merj, meghalni nekem! Ígérd meg!
De hogyan tehetnék olyan ígéretet, amire nincs befolyásom?
A mellkasomra hajtotta a fejét, és alig hallhatóan, szinte átszellemült hangon azt suttogta:
- Hogy dobog a kicsi szíved! Tényleg dobog! El sem tudom hinni, hogy élsz! Újra élsz! - s ahogy ezeket a szavakat kiejtette, újabb könnycseppek csorogtak végig az arcán, amit kézfejével gyorsan letörölt. Aztán csak átölelte a nyakamat, és megcsókolt.
Ajkai puhák voltak és a bizsergető érzés átjárta a testem és ösztönösen visszacsókoltam. Mégis most alávaló gazembernek éreztem magam, mert tudtam, amit mondani fogok, az teljesen összetöri majd.
- Sajnálom Cintia! - mondtam, amikor végre sikerült leválasztanom magamat az ajkairól. Megfogtam a vékony csuklóját, ami még mindig a mellkasomon nyugodott, és mélyen a szemébe néztem. - Én nem… nem az vagyok, akinek gondolsz.
Felkacagott, de nevetése inkább tűnt kényszeresnek, mint valódinak.
- Miről beszélsz? Azt hiszed, nem ismerem fel a saját szerelmemet? Gyere! - mondta, majd kézen fogott és a pipereasztal tükre elé húzott. - Nézd! Gondolod, hogy ezt az arcot csak úgy el tudnám felejteni? Az én jóképű hercegemét?
Először csak értetlenül bámultam a lányra, majd végül lassan elfordítottam a fejem, és meglepetten bámultam hol Cintiára, hol a tükörbe. Egy kék szemű, vörösesbarna, világos bőrű, vállas ifjú nézett vissza rám, aki határozottan nem én voltam.
A történet folytatódik a A lovag egy másik világból 2. - Támadás című történettel. Kattints a címre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése