== Lovag egy másik világból sorozat 2. része ==
Saito Nakamuraként sem volt könnyű az életem, de úgy tűnik, John Lockwardként sem lesz az. Még nem igazán tértem napirendre az új világba kerülésem felett, és hogy én, nem én vagyok. Vagyis belülről ugyan az maradtam, de a külsőm érthetetlen okokból teljesen megváltozott. Vajon mit jelentsen ez? Miért éppen én vettem át a halott Johnny helyét? Vajon többször is próbálkoztak már az életre keltésével? Cintia Heartwood reakciójából ítélve ez a legkevésbé sem valószínű. És most ennek a kétbalkezes Hókuszpóknak köszönhetően itt vagyok ebben a fura világban, ahol azt sem tudom, kiben bízhatok és kiben nem? Miért akarja mindenki eltenni láb alól Lockwardot? Rengeteg kérdésem van, de válaszom nincs egy sem, és ez aggasztó.
Már egy ideje magunk mögött hagytuk a Tolber folyó kőből készült hídját, és Pontino csillogó városát, ahol órákkal ezelőtt megálltunk pihenni, bár nekem úgy tűnt, van annak már két napja is.
Szegény lány, azt hiszi, a „feltámasztó varázslat” miatt van amnéziám, ezért mindent megtesz, hogy újra emlékezzek. Kár, hogy nincs mire. Johnnynak voltak közös emlékei vele, nem pedig nekem, bár sokat mesélt az együtt töltött időkről, amíg a bazárban tévelyegtünk. Mégis, értékelem a figyelmet, amit nekem szentel, még akkor is, ha kézen fogva, keresztül-kasul át is húzott azon az óriási pontinoi piacon, de olyan boldognak tűnt.
Azgaar Fantasy Map Generator
Vettünk néhány üveg bertoninai fűszeres bort, hogy hazaérve megünnepelhessük a visszatérésemet, aztán türelmesen megvárta, amíg kigyönyörködöm magam a calbeniai fémeszközök és fegyverek között. Mosolyogva adott tanácsot az apámnak szánt tőrrel kapcsolatban.
Aztán újra útnak indultunk. Cintia szinte azonnal elaludt, amint magunk mögött hagytuk a nyüzsgő várost. Milyen szép így! Vonásai kisimultak a lenyugvó nap fényében. Nem ráncolta a homlokát, mintha állandóan valamin gondolkodna, sem az orrnyergét. A hatalmas, sűrű pillái legyezőként szétterültek, az ajkai némiképpen szétnyíltak. Szőke loknijai leomlottak a vállára, a tincsei között pedig ott pompázott a tőlem kapott kék-narancs szárnyú, pillangót formázó hajcsat.
Egy döccenőt követően a vállamra borult, és megkapaszkodott az ingembe. Motyogott valamit álmában, de nem értettem még így sem, holott közel voltam hozzá.
Hosszú távon a hintón rázkódás nem éppen a legkellemesebb módja az utazásnak. Szinte vágytam rá, hogy minél hamarabb kiszállhassak ebből a dobozból és kinyújtóztathassam a lábaimat. Fájt a hátam, a fenekem, és még ott is elzsibbadtam, ahol nem is tudtam, hogy van izmom. Ha pedig megmozdulok, a lány biztos felébred, de Cintia békésen szendergett – rajtam –, amíg meg nem érkeztünk Sersonaro várfalai alá.
Amint a lovak megálltak, egy katona közelített felénk elgyötört, unott arccal, mint aki már az ezredik hintóba kukkant be szolgálati ideje alatt.
– Azt hiszem megérkeztünk – nyújtózott ki a lány. – Ez csak a szokásos ellenőrzés, ne izgulj! – mondta, amikor meglátta, milyen aggodalmas képet vágok, ahogy ki-kitekingetek.
Az őr felületesen szétnézett a kocsi belsejében, kérte az utazási papírjainkat, amit a lány át is nyújtott. Pillantása megállapodott rajtam, az arca sápataggá vált, amit nem igazán tudtam mire vélni. Zavarttá vált.
– Az... az nem lehet… Az Istenekre… Sir Lockward? Én azt hallottam, hogy meghalt, uram. – dadogta, és valóban olyan képet vágott, mint aki szellemet látott.
Tényleg, el is felejtkeztem róla, hogy most úgy nézek ki, mint ő. A testét most magamon viseltem, mint egy rossz, Halloween-i kosztümöt, aminek beragadt a cipzárja.
– Ugyan, hiszen maga is láthatja a saját szemével, hogy él! – szólalt meg Cintia és és szerelmesen hozzám bújt. – Ne üljön fel buta pletykáknak!
A férfi bamba képet vágva újra rám meredt. Bámulása kezdett zavaróvá válni.
– Lehet, hogy rosszul festek, na de ennyire? – szólaltam meg én is, miközben próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. – Nézze, barátom! Már órák óta rázkódunk ebben a dobozban. Mi lenne, ha utunkra engedne? Nagyon elfáradtunk.
A katona még tétovázott, majd szalutált és eltűnt az ablakból. Ezt követően a hintó is meglódult.
A Bodmin-öböl felől jól ismert sós illatot hozott a szél, ami hasonlított ahhoz, amit Japánban lehet érezni az óceánnál. A kapun átérve persze elnyomták a más szagok: a kémények füstje, a sült húsok illata, a száradó bőrök szaga.
Az épületek változatosak voltak: kicsik – főként a külvárosi részeken -, és nagyobbak, pompázatosabbak a belvárosban. Némelyik fából, mások kőből és téglából épültek, de jól látszódott rajtuk a benne élők anyagi helyzete is.
A címeres hintó nem igazán vonta magára az emberek figyelmét, a Heartwood címer megszokott volt ebben a városban. Nem úgy, mint az én látványom. Nem igazán tudtak mit kezdeni azzal, amit láttak. Buzgón imádkozni kezdtek, mintha én lennék Drakula gróf.
Arthur, aki eddig lóháton kísért bennünket, előzékenyen kinyitotta előttünk a hintó ajtaját, és mint egy vénember, kimásztam. A lábaimat mintha ezer tű szurkálta volna, jelezve, hogy újra normális sebességgel megindult a véráramlás a végtagjaimban. Az illemről sem feledkeztem el, kezemet nyújtva kisegítettem Cintiát, ahogy azt régi európai és amerikai filmekben láttam. Japánban az udvariasság egészen más formákat ölt.
Egymásba karolva megálltunk egy óriási épület előtt, ami állítólag az otthonom. Az ablakokból fény derengett, néhány kinti olajlámpa szegényes fénye világította meg a bejáratot, és az út egy részét. Az utcákra szürkeség ereszkedett, amik teljesen kihaltak voltak. Egyedül egy részegnek látszó alak botladozott kacsázó, kanyargó léptekkel, olykor a falat támasztva.
A gondolataim máshol jártak, mert ebben a házban élt, apám, anyám és kishúgom. Vagyis nem az enyém, azé a John Lockwardé. Vajon észreveszik, hogy nem az vagyok, akinek hisznek? Biztosan, hiszen ők mindenkinél jobban ismerték, de akkor mi lesz? Mehetek arra, amerre látok? Az is lehet, hogy tudnak a feltámasztásomról, vagyis Johnnyéról, nyilván Cintia beszámolt nekik a terveiről. De az ellenségeink nem tudják, hogy ez a varázslat mennyire félrement. Ennek ellenére biztos elkövetnek mindent, hogy megölessenek. Újra.
Ilyesmi járt a fejemben, amikor a részegnek tűnő férfi odaért mellénk. Oldaláról egy rövid kardot rántott elő, és ránk rontott. Épp csak annyi időm maradt, hogy félrelökjem a lányt egy halálos vágás elől. A penge susogva szelte szét a levegőt, de elkerült bennünket anélkül, hogy vérünket vette volna. Szemem sarkából még láttam, hogy Cintia átgurult a hintó alatt majd fedezéket keresve a kocsi oldalához bújik.
Ekkor Arthur bukkant fel a férfi hátánál, túl közel ahhoz, hogy a bérgyilkos vághasson. Az idegen megérezte, hogy ez most egy veszélyes helyzet, átejtette a kardot a baljába, csípőjét elfordítva teljes erőből tarkón vágta a fiút, aki eszméletlenül elterült a macskaköves úton.
– Semmi dolgom veled – mormogta félhangosan, majd szembefordult velem, fekete maszkja mögül rám villantva éjsötét, gyűlölettől izzó pillantását.
A légzése egyenletes volt, amiből arra következtetésre jutottam, hogy jó lesz vigyáznom, mert ha igazam van, akkor valamiféle atruiai harcművészet művelője lehet. Bár tőlem sem volt idegen ez a műfaj, bár régen volt már, amikor kendóztam vagy nindzsucuztam. Talán még alsó vagy felső középiskolában lehetett. Ez az egyetlen dolog, amit magammal hoztam a világomból, másom nem maradt a régi életemből. A tudás talán már némiképp elhalványult, de az ösztöneim szintjén még mindig benne volt az izmaimban, az inaimban és a véremben, amit most valamiért egy idegen próbál kiontani. Megfogadtam, ha túlélem, minden nap gyakorolni fogok.
Az első, csapás elől villámgyorsan elhajoltam, a penge pedig belecsapódott a járművünk fából készült ablakába, és elakadt abban. Ököllel az arcába csaptam amekkorát csak tudtam, de nem úgy sikerült eltalálnom, ahogy akartam. Megrázkódott, kicsit megszédült, aztán két tőrt húzott elő az övéből, és vadul csapkodva közelített felém. Ez első vágást ismét elkerültem, de a második a vállamat érte. A seb nem volt mély, mégis égető fájdalmat hagyott maga után.
Az épületben ekkor mozgás támadt, ami egy pillanatra elvonta a figyelmét. Ösztönösen kinyújtottam a karom, a tenyerem a mellkasának nyomtam és meglöktem. Ebben a pillanatban valamiféle erő indult el a talpaimtól, átsuhant a testemen, és kilőtt a tenyeremből, akár csak egy puskagolyó. Nem láttam, hogy az ellenfelem földet ér, csak hallottam a puffanást. A Lockwardok testőrei hiába kutatták át az utcákat, mire odaértek a lámpásokkal, eltűnt.
– Ez meg ki a franc volt? - meredtem értetlenül a kezeimre. - És ez az alak miért támadt ránk? – kérdeztem, miközben valami stabil dolgot kerestem, amire támaszkodhattam, mert szédülni kezdtem.
– Shefieldék bérgyilkosa lehetett – válaszolta a lány, aki közben igyekezett rendbe szedni magát. – Vajon honnan tudták, hogy jövünk? – dohogta. Aztán rám nézett, arca aggodalmasra váltott. – Johnny, jól vagy?
Megráztam a fejem. A szédülés egyre fokozódott, a sebemet pedig egyre forróbbnak éreztem, és meg kellett küzdenem minden lélegzetvételért.
– Engedd, hagy nézzem! – mondta a lány és lehántotta az ujjaimat a sebemről, majd a nyakamtól lehúzta a ruhám a vállam felé. – Ezt el kell látni, valószínűleg mérgezett volt a penge.
Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy segítségért kiált majd betemetett a sötétség és elvesztettem az eszméletem.
A történet előzményét a Lovag egy másik világból - 1. Egy új világban címmel itt találod. Kattints a címre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése