== A Lúzer sorozat 5. része ==
Kevéssel azután, hogy megérkeztem a koliba, a szobám ajtaján nem túl hangos, de határozott kopogás hallatszott. Furcsálltam, mert itt fent, a fiú szinten nem divat az efféle udvariaskodás; ha akarunk valamit, csak benyitunk és bemegyünk.
A kopogás megismétlődött, ami most sürgetőbbnek, türelmetlenkedőbbnek hangzott és amikor ajtót nyitottam, Lili, az egyik évfolyamtársam állt ott. Idegesen húzogatta a pólóját, aminek hatására az egyik oldala már teljesen megnyúlt, és féloldalasan fityegett a combja felett. Az alattunk lévő szobában lakott a másodikon. Jól ismertem őt, már szinte azóta barátok voltunk, hogy átléptem – pontosabban átzuhantam - a kollégium küszöbén.
- Segítened kell! - mondta kétségbeesett hangon, majd engem megkerülve már be is lépett a szobába.
Szőke haja, amire máskor mindig nagy gondot fordított, most össze vissza kanyargott az orcája mentén. Ujjára felcsavart egy tincset, majd leengedte, aztán zavartan lehuppant az egyik ágyra.
– Nem kérném tőled, ha látnék más megoldás, de az a helyzet, hogy most nagy szükségem lenne rád! - mondta és a szívem nagyot dobbant.
Ez volt az első alkalom, hogy úgy hangzott el ez a mondat egy lány szájából, hogy a címzettje én voltam. Bár elég filmszerűnek hatott, mégis vágytam rá, hogy nekem is mondja egy olyan valaki, aki nem közömbös a számomra, és lám, ma eljött az idő.
Felvontam a szemöldököm, és mellé telepedtem én magam is. Az egyik lábam magam alá húzva szembefordultam vele.
- Szóval az a helyzet, hogy én.. szakítottam Lacival – nyögte ki végül.
- Ó! Sajnálom –mondtam. Próbáltam együtt érző arcot vágni, de belül ujjongtam a hír hallatán.
- Nem kell – rázta meg a fejét. - Igazad volt. Laci tényleg egy seggfej! Csak… túlságosan szerelmes voltam, és nem vettem észre, mennyire az.
Igaz, Szikszai Lacinak elég behízelgő stílusa volt, amivel könnyedén közelebb tudott bárkihez. Ezután lassan, élvezettel nyirbálta meg az ember idegeit, és amikor már eléggé vérzett a seb, amiket a szavaival és a tetteivel ejtett, a friss vágásba még egy maréknyi sót is beledörgölt. Igazi kontrollmániás bunkó. Amíg együtt voltak Lilivel, rendszeresen ellenőrizgette a lányt, úgy bánt vele, mintha csak a tulajdona lenne. Kivel van, mit csinál, egyetlen perc nyugtot sem hagyott szegénynek, mindig ott lihegett a nyakában. Nem csodálom, hogy inkább a menekülést választotta, mintsem még egy pillanatot töltsön ebben a földi pokolban.
- Tudod, amikor még együtt voltunk, beneveztünk erre az iskolai versenyre.
- A „ki mit tud”-ra?
- Aha, arra. Csak hát.. szóval… mivel rá már nem számíthatok, kellene egy duett partner a fellépésre, és... én rád gondoltam.
- De te tudod, hogy mit gondolok erről az egész tehetségkutatós szarságról, ugye?
- Tudom, hogy utálod és eszedbe sem jutna feltenni a lábad a színpadra, de én most mégis erre kérlek - válaszolta. - Nem kérnélek, ha nem lenne fontos.
-Miért? Az?
Lili szomorúan maga elé bámult és lassan bólintott.
- Apát csak nagyon ritkán látom, mert állandóan dolgozik és bár nem mondtam senkinek, de a szüleim házassága is romokban van. Lehet, hogy el is válnak. De azt mondták, ha fellépek, mind a ketten ott lesznek, és megnéznek. És akkor végre olyanok lehetnénk újra, mint egy család.
Szegény. Sok mindenről beszéltünk, mégis a családi háttere még előttem is rejtve maradt.
- De én nem tudok énekelni – próbáltam még mindig ellenállni erőtlenül.
- Ezt te sem gondolod komolyan. Tegnap is hallottalak, mit gondolsz, miért jöttem hozzád? - majd felállt, és a kezébe vette a hangszert, amit az egyik szobatársam, felelőtlenül ott hagyott a gitártartó állványon a két ágy között, hogy nyugodtan pengessem csak, amikor kedvem tartja. - Játszol nekem valamit? - kérdezte, majd felém nyújtotta. - Tudom, hogy tudsz. Vékonyak a falak a koliban.
Ha ő is hallotta egy emelettel lentebb, akkor vajon még hányan „élvezhették” a nyivákolásomat? Jobb, ha nem is gondolok bele.
- Az egyik lány a szobánkban tisztára szerelmes a hangodba - kuncogta, miközben közben megpróbáltam kitalálni, kire gondolhatott?
Talán Fannira vagy Hannára? Ők az én osztálytársaim voltak, de soha, egyetlen szóval sem mondták, hogy tetszik nekik, amit csinálok, vagy ellenkezőleg, hogy ne vinnyogjak már, ha fáj valamim, vegyek be gyógyszert. Detti, Lili osztálytársa, pedig nem tűnt olyan lánynak, akit érdekelne efféle tinglitangli muzsika. Ő sokkal inkább volt az igazi „nehéz bombázó”, hatalmas, gömbölyű formákkal, akire minden pasi vágyott, engem kivéve. Detti ha tehette, rám sem pillantott, úgyhogy kölcsönösen átnéztünk egymáson. Lilire pedig csak én tekintettem másként.
- Na? Megdobogtatod a szívét? - kérdezte, és én mosolyogva, fejcsóválva átvettem tőle a gitárt. Az ölembe engedtem, és néhány akkordot lefogva ellenőriztem, hogy kell-e hangolnom a hangszeren, de szépen és tisztán szólt.
- Ha hallja egyáltalán az én kornyikálásomat.
- Biztosra veszem, hogy hallja. - mosolyodott el.
- Akkor remélem, nem vág eret magán – jegyeztem meg vigyorogva én is.
Miközben Maneskin „Beggin” című számát játszottam, tekintetem olykor-olykor lopva az arcára téved, ahogy a falnak dőlve, becsukott szemmel hallgatta a dalt. Néha elmosolyodtam, mert már-már úgy tűnt, el is aludt közben, de azért az utolsó taktusig végigjátszottam, mert ez most teljes egészében csak neki szólt.
- Akkor, fellépsz velem? - kérdezte, amint elhaltak az utolsó hangok is. - Légyszi légyszi légyszi! - búgta, és közben belecsimpaszkodott a karomba.
- Na mutasd, mivel akarsz fellépni és meglátjuk – sóhajtottam megadóan.
Lili a nyakamba borult, és vidáman sikkantott egyet, amitől egy darabig nem hallottam az egyik fülemre. Miután elrebegett egy köszönömöt, előhúzta a telefonját a farzsebéből és a Spotify-on fürgén megkereste a „Sad song”-ot a We the King és Elena Coast előadásában. Elég kellemes volt, igazi szerelmes dal, amibe én simán bele tudtam magam élni, csak Lilire kellett pillantanom. Ő vajon mit lát, amikor rám néz?
Az elkövetkezendő napokban számtalanszor, mondhatnám, unalomig hallgattam. Az iskolában, a szünetekben, a koliban, a szilencium kezdetéig, majd azután, egészen elalvásig. Lilivel számtalanszor elénekeltük, és bár most énekeltem duettben először, szerintem jól szóltunk együtt. De ez csak az én véleményem, majd a zsűri eldönti, mire elég.
Gyorsan teltek a napok a próbákkal és mire magunkhoz tértünk, már ott álltunk a színpad szélén, egy tarka kavalkád közepén, sok más fellépővel egyetemben. Izzadt a tenyerem, a szívem olyan hangosan dobogott, hogy alig hallottam tőle mást. Kidugtam a fejem a függöny mögül, és lenéztem a nézőtérre. Nem volt minden hely foglalt, de azért elég sok szülő, testvér és más hozzátartozó is el tudott jönni, és valahol ennek a forgatagnak a gyomrában ott ült apu, anyu és hugi is. Hála Istennek az ő házasságuk nem ettől a fellépéstől függött. A kezdés előtti izgalom és zsongás betöltötte a termet.
- Hé, jól vagy? - kérdezte Lili, és közben megsimogatta a hátamat. - Sápadt vagy.
- Még nem tudom, hogy pánikrohamom van-e, vagy szívinfarktusom - válaszoltam komolyan. - Lehet, hogy hányni fogok. - A lány elnevette magát, de mert látta, hogy én nem teszem, megfogta a kezem, és szembe fordult velem, megkockáztatva, hogy lerókázom a ruháját.
- Sokszor elénekeltük már, a szövegét is és a dallamát is betéve tudod. Akkor mi a gond?
- Csak az a sok ember odakint. Tömegiszonyom van.
- Tudod, mit? Csak nézz rám és ne törődj velük! És énekelj nekem, ahogy eddig. Jó?
- Meg annak a lánynak, aki szerelmes a hangomba - jutott eszembe hirtelen.
Lili erre sejtelmesen elmosolyodott.
- Nem is volt senki, ugye? Csak kitaláltad.
- De igen. Én vagyok - válaszolta, - Szerelmes vagyok a hangodba - mondta és egy puszit nyomott a számra. - Na, gyere, mert mi jövünk - és a kezemet még akkor sem engedte el, amikor a zsűrik elé léptünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése