Még csak kora délután volt, amikor páran – nevezetesen John, Sam, Dean Carly és én - megérkeztünk Codyék házához. Tudtuk, hogy őt nem fogjuk otthon találni, mert ma is, mint minden csütörtökön az iskola sportpályáján kergeti a bőrt Madison edző vezénylésével. Mondjuk, ez most kifejezetten kapóra jött nekünk, elvégre ha meglepetés partit szervezünk valakinek, elengedhetetlen, hogy legalább ő ne tudjon róla, vagy nem? Még arra is ügyeltünk, hogy az autónkat néhány utcával arrébb parkoljuk le. Elég gáz lenne, ha idejekorán kiszúrná, vagy nem? Rögtön oda lenne a meglepetés.
A csengetésemre, Grace gesztenyebarna, hullámos bóbitája jelent meg az ajtórésben, majd elmosolyodott, és kitárta az ajtót. Már azóta jó barátnők voltunk, mióta elkezdtem járni a bátyjával. Köztünk sohasem volt semmiféle rivalizálás, sőt azt kell, mondjam, az első perctől kezdve jól megértettük egymást. Hozzá hasonló kedves, jószívű teremtéssel még nem is találkoztam soha. Éles látása, érett gondolkodása meglepő egy tizenhat éves lánytól, és velem ellentétben ő pontosan tudja, mit akar az élettől, pedig lassan már nekem is el kellene döntenem, milyen fősulit vagy egyetemet jelöljek be jövőre.
- Úgy örülök, hogy itt vagy, Diane – mondta és átölelt, majd gyanakodva végignézett rajtam. Kicsit kopottas tréningruha, kissé megnyúlt nyakú póló, és egy öreg edzőcipő. Semmi extra, csak kényelmesen akartam öltözni, és a tortasütéshez, és a dekoráláshoz nem kell puccparádé. - Ugye nem ez lesz rajtad amikor Cody hazaér?
- Jaj, dehogy! - kaptam le a hátamról a hátizsákomat. - Minden itt van ebben!
- Akkor jó, de szívesen adom azt a kék felsőt, ami a múltkor úgy tetszett. Na, miért nem jöttök be? - intett, és mi gyorsan besereglettünk az előszobába, ahol még majdnem minden úgy állt, ahogy szokott, bár már Grace összeszedett az apróbb dolgot, amihez nem kellett különösebb erőkifejtés. A tologatásra ott lesznek az erős fiúk.
Cody és Grace szülei holnap délután érnek haza az üzleti útról, így a meglepetésbulira is csak úgy kaptunk engedélyt, ha az érkezésükig mindent eltakarítunk magunk után. Szigorúan kikötötték, hogy ne törjünk össze semmit sem. Reméljük, hogy így lesz. Persze mi megígértük, hogy betartjuk a szabályokat, hiszen nem iszunk alkoholt, tekintve, hogy kiskorúak vagyunk, de a többiek nevében nem tudok nyilatkozni.
Érkezésünk után nem sokkal szétszóródtunk a lakásban. A srácok odébb rakták bútorokat, hogy előkészítsék a táncteret, aztán autóba szálltak, hogy Lawsontól töménytelen mennyiségű piát tankoljanak fel, mert még leszünk egy páran, főként Cody focista haverjai. Nem tudom, a fiúk hogy oldották meg a pia kérdést, szerintem egyikük sincs még huszonegy, esetleg Johnból már kinézném.
Mi, lányok bevettük magunkat a konyhába. Szendvicset csináltunk, és elkészítettük Cody kedvenc csokoládékrém tortáját. Hihetetlen, hogy milyen édesszájú tud lenni, pedig egyáltalán nem látszik rajta. Lehet, a foci edzés az oka, ahonnan már lassan meg kell majd meg kellene érkeznie. Miért nem jön már? Úgy hiányzik!
Szerencsére időben készen lettünk mindennel. Kifeszítettük a színes „Boldog szülinapot!” feliratok a bejárattal szemben, az asztalra megterítettünk, kiraktuk a kólát, némi italt és a poharakat, tányérokat (persze papírból, nem kockáztatunk).
Mire minden elkészült, és én is átöltöztem a fekete farmerembe, és tapadós fehér felsőmbe, amitől tudom, hogy Cody megőrül, jócskán ránk is sötétedett már. Elégedetten néztem végig a több órányi munkánkon, mielőtt lekapcsoltam a lámpákat, és a mobilom fényénél botorkálva, én is elfoglaltam helyem a kissé arrább telepített kanapé mögött.
Már magában azt izgalmasnak találtam, ahogy ez a sok jó barát, egyetlen cél érdekében összegyűlve ott ücsörög a sötétben, és halkan duruzsolgatva beszélget, amíg az ünnepelt megérkezik. Csak hangról tudtuk vagy inkább sejtettük, ki kicsoda. Már nagyjából fél óra telt el így, amikor végre megállt a várva várt autó a ház előtt. Kulcs csörgés hallatszott valamiféle nyöszörgésfélével vegyítve, majd kivágódott az ajtó, szuszogás, sietős suttogás, majd egy kattanás kíséretében újra világosság lett a helységben.
- Meglepetééés! - kiáltottuk kórusban, miközben mindenki előugrott a rejtekhelyéről, majd a vigyor le is fagyott képükről.
Ahogy a többiekkel együtt előugrottam, azt hittem, káprázik a szemem a feketeségben eltöltött idő után, de sajnos nem. Ott állt az én jóképű pasim, egy másik, csinosnak egyáltalán nem mondható vörös hajú lánnyal, akit szó szerint a falnak préselt. A pólóját a csaj már félig lerángatta róla, az arcán, nyakán rúzsfoltok virítottak, míg a kis vöröskén nem volt más, csak egy melltartó és egy kigombolt farmer, amiből kilátszott egy citromsárga tanga.
Ahogy Cody meglátott, lesápadt, és gyorsan visszadugta a karját a pólója ujjába.
- Kicsim, ez nem az aminek látszik! - mondta a filmekből már oly gyakran, unalomig ismételt ismert frázist, mire az idegen lány, is felszisszent.
- Hee? Kicsim? - Csattant egy pofon Cody arcán. - Azt mondtad, hogy nincs barátnőd. Hogy lehetsz ekkora rohadék! Csak megdönteni akartál, mi? Hát ez nem fog összejönni, mert már el is húztam! És nagyon megbánod, ha még egyszer az utamba kerülsz! - mondta, majd magára öltve ruházata hiányzó darabjait el is viharzott.
Cody nem nézett utána, bűnbánóan engem szuggerált, miközben a nyitva maradt ajtón betódult a még meleg szeptemberi levegő.
- Diane, édesem... - próbálkozott, és megtett felém egy lépést, de ahogy felemeltem a tenyeremet, megtorpant és azonnal el is hallgatott. Azon, amit tett, nem volt mit magyarázni. Minden próbálkozás, amivel a helyzetét igyekezett menteni, csak még mélyebbre taszította a szememben.
- Mivel szolgáltam rá, hogy így megalázz? - sziszegtem, miközben megálltam előtte és dühösen szikrázó szemekkel néztem azt az arcot, amit egy negyedórával ezelőttig még úgy szerettem, most pedig nem is tudom, hogy mit tennék vele a legszívesebben.
Miközben könnyezni kezdtem, a társaságunk leggyávább alakjai csendben megkerültek minket és kiosontak a házból. Hangtalanul, szó és köszönés nélkül történt mindez, és az alakjukat magába szippantotta szeptemberi langyos éjszaka, mint ahogy a Cody iránt érzett szerelmemet is.
- De ez nem az...
Én is pofon vágtam, és Isten a tanúm, az összes fájdalmamat beleadtam. Nem azért kapta, amit tett, hanem azért, mert hazugságba csavarva még mindig megpróbálja valahogy kimagyarázni magát. Az arcán ott égett az ujjaim nyoma.
- Nem az, aminek látszik? Tudod, minek látszol a szememben? Egy féregnek, aki elvett az életemből három és fél évet - válaszoltam, és idegesen remegő kezekkel a hátizsákom után nyúltam.
A sírás fojtogatta a torkomat. Egész idáig uralni tudtam, hogy ne törjön ki, de most úgy éreztem, menekülnöm kell. Amikor kirontottam az éjszakába már alig láttam a könnyeimtől, csak vakon rohantam előre, magam sem tudtam, merre. Amikor Grace utolért, egy bokor alatt talált rám bőgve, reszketve, a nyirkos talajon térdepelve. Magához ölelt, és nem bánta, hogy az arcomon megfolyt festék tarkára színezi a vállán a ruháját. Attól, hogy a bátyja egy igazi seggfej, attól még ő a legjobb barátnőm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése