Az ajtó nyitva volt, s a kíváncsiságom legyőzött. Tudni akartam, hogy élnek az emberek. Ahogy átmásztam a küszöbön odabent minden olyan óriásinak tűnt a saját méretemhez képest. Legalább ötszáz, mit ötszáz, legalább ezer hozzám hasonló tücsöknek kellett volna egymás hátán állnia, hogy elérjük az eget, ami furcsa módon fehér volt. A sárga vörös nézetekből álló talajból furcsa fák nőttek ki, amiknek lapos volt a teteje, és ezeken különféle dolgokat tároltak, amit innen lentről nem igazán láttam jól.
Megrezzentem. Egy ember közelített, így gyorsan besurrantam egy alagútszerű helyre, ahol annak ellenére is sötét volt, hogy odakint tűzött a nap. Egy hajszálon múlt, hogy az óriás észre nem vett. Órákig kellett ezen a helyen ücsörögnöm s várnom, hogy elmúljon a veszély, hogy aztán újra elindulhassak a kijárat felé, ahol bejöttem ide. Bár már csend volt először nem mertem mozdulni sem, hiszen annyi rémisztő történetet hallani.
„Az emberek kegyetlenek” – mondják, s végül én is elhittem.
Végül is nagy nehezen elszántam magam az indulásra, de már elkéstem. s kijárat bezárult. Csak bámultam a nagy, ajtónak nevezett dologra, amely válaszfal volt köztem, és a szeretteim között.
A magányosság érzése tört rám. Lelki szemeim előtt már láttam, hogy úgy fogok itt elpusztulni, hogy soha többé nem látom sem Öcsit, sem Dugót, sem pedig a kedvesemet, Elzát? A szívem összeszorult, s még jobban elöntött a bánat. Belekezdtem egy szomorú dalba, amiről azt reméltem, talán valaki, az enyéim közül meghallja, s eljönnék értem és kiszabadítanak valahogyan, de ez elég reménytelen próbálkozásnak tűnt. Egyébként is túlságosan elkószáltam már az ismerős környezetből, ahol mindenki más legelészik, zenél és éli az életét. Én meg ide vagyok bezárva élelem nélkül és felkopik az állam. Még ha egy fűszál lenne a fogaim közt, az is maga lenne a Kánaán. A számban a gondolatra összefutott a nyál is.
