Kunmadaras

Kunmadarason éltem világ életemben, így minden utcát ismerek. Ha egy Edda dalszöveget idéznék ide – hogy, „minden sarkon álltam már” – , valószínűleg nem jönne át a lényeg, mert elveszne az üzenet a perverz fantáziádban. De a lényeg, hogy születésem óta itt élek, ebben az álmos kis faluban (vagyis pontosabban nagyközségben). Itt tettem meg az első lépéseimet, vagy ugrottam fejest a rózsabokorba (nyilván nem szándékosan), vagy törtem össze magam annyiszor, mert égetnivaló kis ördögfióka voltam. Nem is csodálom, ha nagymamám kikötözött az ágy lábához, hogy ne ugrándozzak állandóan a bevetett ágyon, de szerencsére erre nem emlékszem. 

Gyönyörű hely volt akkoriban. Bár a házunk előtt nem volt kövesút, de cserében nyáron jól porzott utánunk, amikor biciklivel rendőrfékkel megálltunk. Az árkok partját hatalmas fák szegélyezték, amik hűs árnyékot adtak. A szomszéd gyerekekkel összeverődve ücsörögtünk az árok partján. Az ablak nyitva volt, és bakelitről szólt a zene, Madonna, Rick Ashley, vagy épp a már említett Edda. Beszélgettünk, nagyokat ökörködtünk, és csak akkor mentünk be, amikor ránk sötétedett. Hatalmas zsíros kenyerekkel szaladoztunk, borssal, paprikával a tetején, akkorákkal, hogy majdnem eltörte a gyerek kezünket. Fára másztunk, vagy az árokban az eső után felmelegedett pocsolyában cuppogtunk. Ha megsérültünk, csak leporoltuk magunkat, és már mentünk is tovább. Zúzódások, karcolások nem számítottak. 

Reggelente az akkori „Tanácsháza” hangszóróiból szólt a jó zene, szinte öröm volt így iskolába járni, a szünetekben pedig az iskolarádió szórakoztatott bennünket. Csapatostól jártunk moziba, az osztállyal cukrászdába mentünk és őrs foglalkozásokra. Biztonságos volt itt élni.

Minden március 8-án éjjel a község határában lévő repülőtérről ingyen tűzijátékot kaptunk. Kék, piros, sárga zöld rakétákat lőttek fel, és hatalmas reflektorok pásztázták az eget. Nappal gyakran ejtőernyősök gyakoroltak felettünk különféle formációkat.

Aztán lassan minden megváltozott. A szomszédban lakó gyerekek elköltöztek a község másik végére, a lány, akibe szerelmes voltam, visszaköltözött Ózdra, és a szovjet csapatokat is kivonták. Az ismert arcok kezdtek elszállingózni a környékről; a korombeliek a tanulás miatt, míg az idősebbek a munkahely hiánya miatt.

Nem mondom, hogy azóta nem voltak fejlesztések, de ha ma megkérne egy külföldi ismerősöm, hogy ugyan mutassam már be neki, hol élek, mindig kedvesen, de határozottan elutasítom.

Manapság szeretem a havat. Nem azért mert akkora rajongója lennék a télnek, hanem mert „ápol és eltakar”, ahogy a költő mondja. Nem látszik a szeméthalmaz, amik az árkokban összegyűlnek és amit hiába szed össze az ember nap mint nap, másnap kezdhetné az egészet előröl. Nincsenek már fák az árokpartokon, és a lovakhoz szokott magyar nemzet, a hánykolódó óceánon sem lenne tengeri beteg, ha néhányszor végighajtana az útjainkon. Nem számít az sem, hogy a kátyúkból kilátszik a T34-es tank csöve. Ennek ellenére a sutykó kölykök előszeretettel, jogosítvány nélkül száguldoznak rajtuk, de persze, megtehetik, mert az önkormányzat úgy felemelte a rendőrőrs bérleti díját, hogy azóta rendőrség sincs helyben, más településről kell ellátniuk a lakosság védelmét.

És hogy szeretek-e itt élni, ahol a szomszéd azzal fenyegetőzik, hogy ránk gyújtja a házat és nekiesik láncfűrésszel a kerítésnek? Inkább azt mondanám, szégyellem, hogy madarasi vagyok. Szégyen, hogy nincs, aki rendet tartson, nem látok fejlődést, csak visszafelé tartót. Szégyellem, de beleragadtam az iszapba, a sárba és a mocsokba, ami mindent beszív és maga alá temet. Egy nap búcsút kell hogy intsek neked, mert úgy érzem, itt megfulladok.

Megjósolt szerelem

Vera rezzenéstelen arccal nézett rám. Mutató ujjával megkopogtatta a pad tetejét, hogy jelezze, most én jövök. Amíg egy kupacba tolta össze a cigánykártya lapjait azon gondolkodtam, mi a fenét is keresek én egyáltalán az ő padjánál, ahelyett, hogy kihasználnám a szünetet és a sajátomban feküdnék és feltűnően unatkoznék. Na, jó, igaz, ami nála folyik, az azért sokkal mókásabb, akár egy valóságshownak is elmenne. Meglepő, hogy a suliban mindig akadt egy-két balek, aki bedőlt ennek a jóslásnak nevezett szamárságnak. Nem létezik olyan ember a világon, aki meg tudná mondani pontosan, hogy mikor mi következik az életben. De ez csak az én véleményem. Vera meg persze élvezi, hogy a középpontban került. Ehhez tehetsége van. Azt állítja, hogy a cigány nagynénje tanította meg neki a jóslást, és hogy egyébként is a vérében van, de hiszi a piszi. Nem akarom megbántani, és nem akarok rasszistának tűnni, de szőke haja és fehér bőre miatt erősen blöff szaga van ennek a történetnek.

– Mi lesz már? Leülnél végre? – intett a fejével a szék felé, ami most kivételesen üresen állt, mert a körülöttünk ácsorgó szájtátik közül még egy sem merte kibérelni az ülő alkalmatosságot egy rövid mutatvány erejéig. 

– Ja, hogy te így szerzed a kuncsaftokat? – vetettem oda cinikusan, felhúzott szemöldökkel. – Tudod, hogy én nem hiszek az ilyen bűvésztrükkökben – mondtam és annak ellenére kihúztam a széket, hogy az egészet nem tartom többre holmi cirkuszi mutatványnál, majd fordítva, lovagló ülésben ráültem, a kezemet megtámasztva a háttámlán.

Vera gúnyosan elhúzta a száját. 

– Teszek rá mit gondolsz! Csak aztán nehogy meglepődj a végén, Annácska… Attól függetlenül is működik a dolog, hogy te mit hiszel, majd meglátod! És ingyen van! Használd ki! 

Pffff… Mintha ő tenne szívességet nekem. És mi az, hogy Annácska? Anyámnak sem engedem, hogy így szólítson, mégis mit képzel ez a liba magáról? - fortyogtam magamban, miközben dühösen csapkodtam egymáshoz a lapokat, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehetett keverésnek nevezni. Közben fel-felpillantottam, és a tekintetemmel azért három-négyféleképpen kivégeztem a biztonság kedvéért. 

Miután elemeltem  és visszaadtam a paklit, Vera rutinos mozdulatokkal egyesével, képpel felfelé elkezdte kipakolni elém a kártyákat. 

– Úgy tűnik, valami nagy veszélybe kerülsz majd – ütögette meg az ujjaival az egyig kártyalapot, ami egy ijesztő csontváz alakot ábrázolt.

Fel kéne hagynia már ezzel az idegesítő ujjdobolással. Nagyon idegesítő. Kezdem azt hinni, hogy nem is cigányok a felmenői, hanem harkályok. Ez megmagyarázná, miért is jár fekete-fehér ruhákban, élénk vörös rúzzsal a száján. Bár semmi bajom velük. Egyikkel sem. Amúgy is, a harkályok is csak emós csirkék.

Aztán végignéztem az eddig felfordított kártyákon. A „halált” ábrázoló mellett még ott feküdt az asztalon egy „üzenet” és egy „hamisság” feliratú, macskát ábrázoló lap is. Hirtelen nagy kedvet éreztem, hogy megsimogassam a cicust a képen, mire Vera felvonta a szemöldökét, úgyhogy gyorsan abba is hagytam.

– Lehet, hogy a csonti azt jelenti, hogy belehalok az unalomba. Három… Kettő… Egy... – majd hátra vetettem a fejem, mint aki épp a halálán van, és elkezdtem a biztonság kedvéért a szememet is forgatni.

A többiek kuncogni kezdtek, de Vera nem nézett fel. Vagy nem is látta, mit művelek, vagy  látta ugyan, csak épp egyáltalán nem is érdekelte. Meg lehet a véleménye a gyerekes viselkedésemről, és ami igaz, az igaz, ezt a legnagyobb jóindulattal sem nevezném felnőttesnek még én sem. De hát kit érdekel? Csak legyünk túl ezen a jóslásos hülyeségen.

– Nocsak. Itt egy jóképű lovag, aki majd a segítségedre siet – mondta majd felfordított egy „Szerelmes férfi” feliratú kártyát. Sejtelmesen elvigyorodott. – Hmm, úgy tűnik, hogy akad egy udvarlód – majd kirakta a „szerelem” feliratú lapot is az asztalra.

– Na, épp ideje már, hogy Anna is bepasizzon végre – szólalt meg felettem Kristóf, aki eddig hanyagul a falnak támaszkodott, majd hátrasimított egy lelógó hajtincset, ami belelógott az arcába. Ettől a legtöbb csaj már nyálazva olvadozna, nekem azért ennél valamivel több kell.

– Te is járhatnál Annával! Igazán szép pár lennétek! – vetette oda Gabi.

Meglepetten bámultam Gabira, majd az ajkaimat lebiggyesztve néztem fel Kristófra, és próbáltam elképzelni, ahogy úgy közeledik hozzám, ahogy az arcbőrömhöz ér, magához húz… de az álmodozásomból felrázott az, ahogy Kristóf felröhög.

– Bocs, Gabi, de én a nőies nőket szeretem. Tudod, akiknek van… – mondta, és a két tenyerét maga felé fordítva a mellkasa elé emelte.

Éreztem, ahogy az arcom égni kezd. Oké, abban igaza van, hogy tizenhat éves fejjel olyan az alkatom, mint egy tizenkét évesé, szóval igazából se seggem, sem mellem, – vagyis nem sok –, de attól még ezt nem kellene az orrom alá is dörgölnie. Nyilvánvalóan fájó pontomra tapintott, de ez ellen nem tudok mit tenni. Tornaórán irigykedve néztem a többi lányt, hogy mennyivel jobban el vannak engedve mellesleg, én meg még mindig általános iskolásnak látszom. Bárcsak tudnék tenni valamit ez ügyben, de azért nem fogok zoknival kitömött melltartóval rohangálni, hogy az ilyen Kristóf-félék figyelmét felkeltsem. 

– Mekkora barom vagy! – üvöltöttem rá és hozzávágtam Vera tolltartóját, mert az volt az egyetlen dolog, ami a kezem ügyébe akadt. – Amúgy sem járnék egy ilyen selyemmajommal, mint te! És nekem is van, képzeld – válaszoltam, és a pólóm hozzányomtam a mellkasomhoz, hogy be is bizonyítsam, milyen szánalomra méltóan alulfejlett vagyok.

Kristóf nem hagyta abba a röhögést még akkor sem, amikor a padlóról összeszedte a tolltartó tartalmát, és aztán az egészet visszarakta az asztalra.

– Csak tudod, jobban szeretem a dinnyét, mint a barackot.