Megjósolt szerelem

Vera rezzenéstelen arccal nézett rám. Mutató ujjával megkopogtatta a pad tetejét, hogy jelezze, most én jövök. Amíg egy kupacba tolta össze a cigánykártya lapjait azon gondolkodtam, mi a fenét is keresek én egyáltalán az ő padjánál, ahelyett, hogy kihasználnám a szünetet és a sajátomban feküdnék és feltűnően unatkoznék. Na, jó, igaz, ami nála folyik, az azért sokkal mókásabb, akár egy valóságshownak is elmenne. Meglepő, hogy a suliban mindig akadt egy-két balek, aki bedőlt ennek a jóslásnak nevezett szamárságnak. Nem létezik olyan ember a világon, aki meg tudná mondani pontosan, hogy mikor mi következik az életben. De ez csak az én véleményem. Vera meg persze élvezi, hogy a középpontban került. Ehhez tehetsége van. Azt állítja, hogy a cigány nagynénje tanította meg neki a jóslást, és hogy egyébként is a vérében van, de hiszi a piszi. Nem akarom megbántani, és nem akarok rasszistának tűnni, de szőke haja és fehér bőre miatt erősen blöff szaga van ennek a történetnek.

– Mi lesz már? Leülnél végre? – intett a fejével a szék felé, ami most kivételesen üresen állt, mert a körülöttünk ácsorgó szájtátik közül még egy sem merte kibérelni az ülő alkalmatosságot egy rövid mutatvány erejéig. 

– Ja, hogy te így szerzed a kuncsaftokat? – vetettem oda cinikusan, felhúzott szemöldökkel. – Tudod, hogy én nem hiszek az ilyen bűvésztrükkökben – mondtam és annak ellenére kihúztam a széket, hogy az egészet nem tartom többre holmi cirkuszi mutatványnál, majd fordítva, lovagló ülésben ráültem, a kezemet megtámasztva a háttámlán.

Vera gúnyosan elhúzta a száját. 

– Teszek rá mit gondolsz! Csak aztán nehogy meglepődj a végén, Annácska… Attól függetlenül is működik a dolog, hogy te mit hiszel, majd meglátod! És ingyen van! Használd ki! 

Pffff… Mintha ő tenne szívességet nekem. És mi az, hogy Annácska? Anyámnak sem engedem, hogy így szólítson, mégis mit képzel ez a liba magáról? - fortyogtam magamban, miközben dühösen csapkodtam egymáshoz a lapokat, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehetett keverésnek nevezni. Közben fel-felpillantottam, és a tekintetemmel azért három-négyféleképpen kivégeztem a biztonság kedvéért. 

Miután elemeltem  és visszaadtam a paklit, Vera rutinos mozdulatokkal egyesével, képpel felfelé elkezdte kipakolni elém a kártyákat. 

– Úgy tűnik, valami nagy veszélybe kerülsz majd – ütögette meg az ujjaival az egyig kártyalapot, ami egy ijesztő csontváz alakot ábrázolt.

Fel kéne hagynia már ezzel az idegesítő ujjdobolással. Nagyon idegesítő. Kezdem azt hinni, hogy nem is cigányok a felmenői, hanem harkályok. Ez megmagyarázná, miért is jár fekete-fehér ruhákban, élénk vörös rúzzsal a száján. Bár semmi bajom velük. Egyikkel sem. Amúgy is, a harkályok is csak emós csirkék.

Aztán végignéztem az eddig felfordított kártyákon. A „halált” ábrázoló mellett még ott feküdt az asztalon egy „üzenet” és egy „hamisság” feliratú, macskát ábrázoló lap is. Hirtelen nagy kedvet éreztem, hogy megsimogassam a cicust a képen, mire Vera felvonta a szemöldökét, úgyhogy gyorsan abba is hagytam.

– Lehet, hogy a csonti azt jelenti, hogy belehalok az unalomba. Három… Kettő… Egy... – majd hátra vetettem a fejem, mint aki épp a halálán van, és elkezdtem a biztonság kedvéért a szememet is forgatni.

A többiek kuncogni kezdtek, de Vera nem nézett fel. Vagy nem is látta, mit művelek, vagy  látta ugyan, csak épp egyáltalán nem is érdekelte. Meg lehet a véleménye a gyerekes viselkedésemről, és ami igaz, az igaz, ezt a legnagyobb jóindulattal sem nevezném felnőttesnek még én sem. De hát kit érdekel? Csak legyünk túl ezen a jóslásos hülyeségen.

– Nocsak. Itt egy jóképű lovag, aki majd a segítségedre siet – mondta majd felfordított egy „Szerelmes férfi” feliratú kártyát. Sejtelmesen elvigyorodott. – Hmm, úgy tűnik, hogy akad egy udvarlód – majd kirakta a „szerelem” feliratú lapot is az asztalra.

– Na, épp ideje már, hogy Anna is bepasizzon végre – szólalt meg felettem Kristóf, aki eddig hanyagul a falnak támaszkodott, majd hátrasimított egy lelógó hajtincset, ami belelógott az arcába. Ettől a legtöbb csaj már nyálazva olvadozna, nekem azért ennél valamivel több kell.

– Te is járhatnál Annával! Igazán szép pár lennétek! – vetette oda Gabi.

Meglepetten bámultam Gabira, majd az ajkaimat lebiggyesztve néztem fel Kristófra, és próbáltam elképzelni, ahogy úgy közeledik hozzám, ahogy az arcbőrömhöz ér, magához húz… de az álmodozásomból felrázott az, ahogy Kristóf felröhög.

– Bocs, Gabi, de én a nőies nőket szeretem. Tudod, akiknek van… – mondta, és a két tenyerét maga felé fordítva a mellkasa elé emelte.

Éreztem, ahogy az arcom égni kezd. Oké, abban igaza van, hogy tizenhat éves fejjel olyan az alkatom, mint egy tizenkét évesé, szóval igazából se seggem, sem mellem, – vagyis nem sok –, de attól még ezt nem kellene az orrom alá is dörgölnie. Nyilvánvalóan fájó pontomra tapintott, de ez ellen nem tudok mit tenni. Tornaórán irigykedve néztem a többi lányt, hogy mennyivel jobban el vannak engedve mellesleg, én meg még mindig általános iskolásnak látszom. Bárcsak tudnék tenni valamit ez ügyben, de azért nem fogok zoknival kitömött melltartóval rohangálni, hogy az ilyen Kristóf-félék figyelmét felkeltsem. 

– Mekkora barom vagy! – üvöltöttem rá és hozzávágtam Vera tolltartóját, mert az volt az egyetlen dolog, ami a kezem ügyébe akadt. – Amúgy sem járnék egy ilyen selyemmajommal, mint te! És nekem is van, képzeld – válaszoltam, és a pólóm hozzányomtam a mellkasomhoz, hogy be is bizonyítsam, milyen szánalomra méltóan alulfejlett vagyok.

Kristóf nem hagyta abba a röhögést még akkor sem, amikor a padlóról összeszedte a tolltartó tartalmát, és aztán az egészet visszarakta az asztalra.

– Csak tudod, jobban szeretem a dinnyét, mint a barackot.

– Barackot. Barackot mondtál? – toltam az orra elé az öklömet, azzal a szándékkal, hogy tényleg behúzok neki egyet, de a kicsorduló könnyeim miatt a látásom kezdett homályossá válni, úgyhogy gyorsan inkább elfordultam. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy így lásson. – Csak azt  sajnálom, hogy a ceruza nem állt bele a szemedbe! – sziszegtem oda, miközben próbáltam utat törni magamnak az ajtó felé.

– Tényleg egy címeres ökör vagy – mérgelődött Gabi, aki eközben megindult utánam. – Anna várj már! – hallottam a hangját.

Legszívesebbek ki is szaladtam volna az épületből, hogy találjak egy helyet, ahol jól kibőghetem magam, de megszólaló tűzjelző csengetése megállásra kényszerített. A bombariadó pont jókor jött, és hála az igazgatónak, nem is kellett megvárnunk, hogy elfüstöl-e az épület, vagy sem, hazaengedett mindenkit. 

Miközben a a megszokott utamon hazafelé tartottam, az agyam megtelt mindenféle kusza gondolattal. Vera jövendölésével, Kristóf röhögésével, gonosz beszólásával, ahogy lebarackozza az alakomat. De miért is kellene nekem törődnöm ezzel? Hát ki ez a Kristóf? Csak egy öntelt kis senki. Jóképű, öntelt kis senki, aki bárcsak többet látna belőlem két baracknál, aki bárcsak azért szeretne, aki vagyok, aki… Úristen! Ez lehetetlen! Lehet, hogy szerelmes vagyok egy selyemmajomba!

Ijedten néztem körül, mert ha ezt hangosan is kimondtam, az totál gáz! Annyira elmerültem a saját kis világomba, hogy észre sem vettem, hogy a zebra közepén állok, miközben a gyalogosokat irányító lámpa éppen pirosat mutatott. Ráadásul egy kisteherautó dudálva, csikorogva éppen felém tartott! Pont annyi időm maradt, hogy gondolatban elbúcsúzzak újonnan felfedezett szerelmemtől, védekezőn az arcom elé emeljem a kezemet. Még hallottam, ahogy egy járókelő a járdán felsikított, és még láttam, ahogy egy srác felém fut, és eltaszít az útból. A képzeletem játszik csak, vagy a fiúnak tényleg Kristóf arca volt? Aztán végig gurultam az aszfalton, és néhány méterrel arrébb megállapodtam a hátamon. Egy pillanatnyi csend állt be a zűrzavarban, mielőtt a fejetlenség újra kezdődött volna. 

Amikor felültem, még mindig szédelegtem egy kicsit, de minden végtagom ép volt, és a fejemen és térdemen lévő apróbb zúzódáson kívül nem esett semmi bajom. Hallottam, ahogy valaki éppen mentőért telefonált. Négykézláb a közelemben fekvő fiú mellé másztam. Csak nehogy az legyen, akire gondolok! Nagy lélegzetet véve, óvatosan megfordítottam, mire kínjában felordított. A karjából kilátszott a csont, amely teljesen átdöfte a bőrét. Bár az arca a fájdalomtól eltorzult, kétségtelenül ő volt az, az én Kristófom.

– Csak… csak azért jöttem utánad, hogy… hogy elmondjam, hogy sajnálom – nyögte fájdalmával küzdve. – És… szeretem a barackokat… Mert hozzád tartoznak…

Kínosan néztem széjjel. Vajon más is érti  rajtam kívül, hogy amúgy a melleimről beszél?

Zavartan körülnéztem. Hihetetlen, hogy még most is, ilyen helyzetben is képes beégetni.

– Azt hiszem, nincs teljesen magánál – mondtam vöröslő arccal.

– Anna, még valamit nem… nem mondtam el. – Ép kezével felém intett, és én közelebb hajoltam. – Nagyon bírlak téged. – súgta a fülembe, amitől rögtön libabőrös lett a karom.

– Én is nagyon bírlak téged, és egy percig sem gondoltam komolyan, hogy bárcsak állt volna a ceruza a szemedbe és… – hadartam egy szuszra, majd a a tenyerét a számra tette és halványan elmosolyodott.

– Akkor megcsókolhatlak?

– Persze.

Próbált feltápászkodni, de aztán fájdalmas arccal újra visszahanyatlott.

– Vagy is inkább, most te, mert azt hiszem a lábam is eltört így nem tudok felemelkedni…

Most rajtam volt a sor, hogy elhallgattassam. Miközben egymás száját kerestük az aszfalton fekve, éreztem, ahogy a szívem a fülemben akkorákat dobban, mint egy egy üstdob.