Saskia Cardrew nem olyan volt, mint a többi lány az osztályban. Nem játszotta meg magát, és nem nyavalygott semmiségeken, ha mondjuk letört a körme. Bár csak lánytestvérei voltak – egy nővére és egy kishúga –, mégis, le merném fogadni, hogy kicsiként sem babázott soha. Amióta csak ismerem, csak fiúkkal játszott. Úgy rúgta a bőrt, hogy azt bármelyikünk megirigyelhette volna, és tornaórán mindenkit maga mögé utasított futásban. Nem érdekelték olyan tipikus csajos dolgok, mint a drága, divatos ruhák, a céltalan ugrabugrálás és tátogás a közösségi médiákon, és persze nem volt hajlandó sminket tenni az arcára sem, de szerintem nem is szorult rá. Ő úgy volt gyönyörű, ahogy Isten megteremtette: Szeplősen, repülő szőkésbarna copfokkal. Kíváncsian fedezte fel maga körül a nagyvilágot. Olykor hangosan kommentálta, amit látott, hallott vagy gondolt, amit mások nem kifejezetten toleráltak. Talán épp ez volt az oka, amiért nem találta meg a közös hangot másokkal és különcnek bélyegezték.
Én érdekesnek találtam őt. Színes látás módja, okfejtései, az a sok kérdés, amivel mást az őrületbe kergetett, engem arra kényszerített, hogy úgy szemléljek mindent, ahogy egy gyermek rácsodálkozik az őt körülvevő világra. Észrevétlenül keresni kezdtem a társaságát, és úgy tűnt, ő is az enyémet. Lassan természetessé váltak a közös eszmecserék a szünetekben, vagy amikor kettesben sétáltunk hazafelé.
Aubrey Pennek ez szúrta a szemét. Az a fajta lány volt, akitől még a hideg is kirázott. Egy igazi kis hárpia, egy kétszínű kis dög, aki képes volt úgy csűrni-csavarni a dolgokat, hogy ő jöjjön ki belőle győztesen, bármibe kerüljön is. Ha ezért át kellett gázolnia valaki máson, hát gondolkodás nélkül megtette.
Mindig körülöttem sündörgött, és ez zavart. Ha Saskia is mellettem volt, szavakból font mérges fullánkját mindig igyekezett beleszúrni szerencsétlenbe. Nem találok rá más magyarázatot, csak azt, hogy féltékeny és így próbálja eltávolítani a közelemből, mert az elviselhetetlen természete miatt nincsenek igazi barátai. Mindig is csak azok vették körül, akik valamilyen hasznot reméltek ettől az ismeretségtől.
Saskiával együtt érkeztem a suli elé, és szokás szerint széles mosollyal az arcán üdvözölt, majd cseverészni kezdtünk, egészen addig, amíg be nem léptünk a terembe. Már mindenki itt volt, bennünket kivéve. Megint mi lettünk az utolsók, kicentiztük, ahogy mindig. Az iskolába járást nem szabad elkapkodni! Legalábbis ez volt a mottónk.
A fiúk az osztályterem különböző pontjain kisebb bolyokba rendeződve beszélgettek, míg a lányok nagy többsége körbevette Aubrey padját és őt magát, mint a méhek a királynőjüket. Mint akik fontos titkokat osztanak meg egymással, pusmogtak, felnéztek, aztán összekuncogtak. Mint több száz varjú kárörvendő károgása. Néha felénk sandítottak, amitől valamiféle balsejtelem hasított belém.
– Nocsak! – lépett ki a hódolói közül a méhkirálynő. – Itt a szerelmespár. Végre felvállaltátok, hogy együtt jártok? – állt meg előttem. Szűkre húzott szemeit az enyéimbe fúrta, mintha csak azt játszanánk, ki bírja tovább pislogás nélkül. Talán leolvasta a csodálkozást az arcomról, mert a száját elhúzva így folytatta: – Ne mondd, hogy nem is tudtál róla, hogy Saskia milyen őrülten beléd van bolondulva!?
Félrebiccentettem a fejem, majd kérdőn Saskiára néztem, aki eközben szikrázó tekintettel elindult a lány felé.
– Fogd be Aubrey! – kiáltotta, de neki esze ágában sem volt lakatot tenni a szájára, inkább belenyúlt a farzsebébe és előhúzta a telefonját.
– Talán ha tőle hallod, hiszel majd nekem – mondta egy lépést hátragördülve, hogy kitérjen Saskia támadása elől, aki igyekezett megszerezni a készüléket, de amaz gyorsabb volt.
– Ne! – suttogta kétségbeesetten. – Mondd, hogy nem vetted fel a tegnapit! Azt hittem, a barátnőm vagy! Azt mondtad kettőnk titka lesz, hogy nem mondod el senkinek.
– Hogy te milyen naiv vagy! – vigyorodott el. – Még jó, hogy felvettem! – majd megérintette a kijelzőt néhányszor, aztán a hangszóróból felhangzott Saskia hangja.