Saskia Cardrew nem olyan volt, mint a többi lány az osztályban. Nem játszotta meg magát, és nem nyavalygott semmiségeken, ha mondjuk letört a körme. Bár csak lánytestvérei voltak – egy nővére és egy kishúga –, mégis, le merném fogadni, hogy kicsiként sem babázott soha. Amióta csak ismerem, csak fiúkkal játszott. Úgy rúgta a bőrt, hogy azt bármelyikünk megirigyelhette volna, és tornaórán mindenkit maga mögé utasított futásban. Nem érdekelték olyan tipikus csajos dolgok, mint a drága, divatos ruhák, a céltalan ugrabugrálás és tátogás a közösségi médiákon, és persze nem volt hajlandó sminket tenni az arcára sem, de szerintem nem is szorult rá. Ő úgy volt gyönyörű, ahogy Isten megteremtette: Szeplősen, repülő szőkésbarna copfokkal. Kíváncsian fedezte fel maga körül a nagyvilágot. Olykor hangosan kommentálta, amit látott, hallott vagy gondolt, amit mások nem kifejezetten toleráltak. Talán épp ez volt az oka, amiért nem találta meg a közös hangot másokkal és különcnek bélyegezték.
Én érdekesnek találtam őt. Színes látás módja, okfejtései, az a sok kérdés, amivel mást az őrületbe kergetett, engem arra kényszerített, hogy úgy szemléljek mindent, ahogy egy gyermek rácsodálkozik az őt körülvevő világra. Észrevétlenül keresni kezdtem a társaságát, és úgy tűnt, ő is az enyémet. Lassan természetessé váltak a közös eszmecserék a szünetekben, vagy amikor kettesben sétáltunk hazafelé.
Aubrey Pennek ez szúrta a szemét. Az a fajta lány volt, akitől még a hideg is kirázott. Egy igazi kis hárpia, egy kétszínű kis dög, aki képes volt úgy csűrni-csavarni a dolgokat, hogy ő jöjjön ki belőle győztesen, bármibe kerüljön is. Ha ezért át kellett gázolnia valaki máson, hát gondolkodás nélkül megtette.
Mindig körülöttem sündörgött, és ez zavart. Ha Saskia is mellettem volt, szavakból font mérges fullánkját mindig igyekezett beleszúrni szerencsétlenbe. Nem találok rá más magyarázatot, csak azt, hogy féltékeny és így próbálja eltávolítani a közelemből, mert az elviselhetetlen természete miatt nincsenek igazi barátai. Mindig is csak azok vették körül, akik valamilyen hasznot reméltek ettől az ismeretségtől.
Saskiával együtt érkeztem a suli elé, és szokás szerint széles mosollyal az arcán üdvözölt, majd cseverészni kezdtünk, egészen addig, amíg be nem léptünk a terembe. Már mindenki itt volt, bennünket kivéve. Megint mi lettünk az utolsók, kicentiztük, ahogy mindig. Az iskolába járást nem szabad elkapkodni! Legalábbis ez volt a mottónk.
A fiúk az osztályterem különböző pontjain kisebb bolyokba rendeződve beszélgettek, míg a lányok nagy többsége körbevette Aubrey padját és őt magát, mint a méhek a királynőjüket. Mint akik fontos titkokat osztanak meg egymással, pusmogtak, felnéztek, aztán összekuncogtak. Mint több száz varjú kárörvendő károgása. Néha felénk sandítottak, amitől valamiféle balsejtelem hasított belém.
– Nocsak! – lépett ki a hódolói közül a méhkirálynő. – Itt a szerelmespár. Végre felvállaltátok, hogy együtt jártok? – állt meg előttem. Szűkre húzott szemeit az enyéimbe fúrta, mintha csak azt játszanánk, ki bírja tovább pislogás nélkül. Talán leolvasta a csodálkozást az arcomról, mert a száját elhúzva így folytatta: – Ne mondd, hogy nem is tudtál róla, hogy Saskia milyen őrülten beléd van bolondulva!?
Félrebiccentettem a fejem, majd kérdőn Saskiára néztem, aki eközben szikrázó tekintettel elindult a lány felé.
– Fogd be Aubrey! – kiáltotta, de neki esze ágában sem volt lakatot tenni a szájára, inkább belenyúlt a farzsebébe és előhúzta a telefonját.
– Talán ha tőle hallod, hiszel majd nekem – mondta egy lépést hátragördülve, hogy kitérjen Saskia támadása elől, aki igyekezett megszerezni a készüléket, de amaz gyorsabb volt.
– Ne! – suttogta kétségbeesetten. – Mondd, hogy nem vetted fel a tegnapit! Azt hittem, a barátnőm vagy! Azt mondtad kettőnk titka lesz, hogy nem mondod el senkinek.
– Hogy te milyen naiv vagy! – vigyorodott el. – Még jó, hogy felvettem! – majd megérintette a kijelzőt néhányszor, aztán a hangszóróból felhangzott Saskia hangja.
“Azt nem tudom, hogy ez szerelem–e, vagy hogy tizenkét évesen érezhet–e ilyet már az ember.” – mondta. – “Tudod, ő olyan szép. És okos. Nagyon okos. Bármiről el lehet vele beszélgetni. Te voltál már így? Minden reggel úgy dobog a szívem, amikor végre láthatom. Ő tölti be minden gondolatomat. Azt hiszem, tényleg nagyon belezúgtam.”
Mindenki nevetett, én meg csak döbbenten álltam ott, és nem tudtam, mit mondhatnék. Csak nagy sokára vettem a bátorságot, hogy rá merjek nézni. A szívem összefacsarodott, ahogy láttam őt könnyben ázó szemmel, miközben a többiek csak röhögtek rajta.
Saskia összeszorította a száját, amitől az ajkai fehérek és pengevékonyak lettek, aztán rácsapott Aubrey telefont tartó kezére, amitől a szerkezet kijelzővel lefelé a padlóra zuhant és összetört, a lány pedig kiszaladt az ajtón. Döbbenten bámultam utána, miközben Aubrey szeretett telefonja fölött vinnyogott. Megérdemelte.
Saskia csak jóval a tanár érkezése után tért vissza kisírt szemmel. Mr Edwards hiába nyaggatta, hogy mesélje el, mi történt, nem sikerült megoldani a nyelvét, és ez így is maradt egész nap. A hazafelé utak, amik annyira szórakoztató és hangulatos szokott lenni, most unalmas volt és sivár és ráadásul egyedül kellett megtennem. Ő messzire elkerült engem, pedig mennyire hiányzott a nyüzsgő természete, a mosolya, a csapongása! Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy elárultam, amiért nem védtem meg, és ezért talán joggal dühös rám.
Éjjel álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Újra és újra lejátszottam az agyamban a jelenetet, amitől még pocsékabbul éreztem magam. A párnámat a fejemre szorítva vergődtem tehetetlenül, majd teljes erőmből áthajítottam a szobán, ami valahol a sötétben tompán puffant a padlón.
– Beszélnem kell vele – suttogtam bele a sötétbe. – Holnap, mindenféleképpen…
Még egy ideig a plafont bámultam, aztán rám nehezedett az álom.
Másnap Saskia előtt érkeztem a suliba. A padomban ülve folyamatosan a bejárat felé forgolódva vártam, mikor lép már be rajta a lány. Az osztálytársnők kuncogása döbbentett rá, mennyire feltűnően bámulom az ajtót, még sem zavart. Jobban féltem Saskia válaszától, pedig legalább százszor lepróbáltam magamban, mit is fogok mondani.
Aztán egyszer csak ott állt, mintha csak erőt akarna gyűjteni ahhoz, hogy át tudja lépni a küszöböt. Néhány másodpercre találkozott a tekintetünk, aztán az arcát elfordítva a helye felé sietett, és amikor odaért, ismét rám pillantott. A szívem olyan hangosan kezdett dübörögni a mellkasomban, mintha faltörő kossal ostromolnák egy vár kapuját.
“Minden reggel úgy dobog a szívem, amikor végre láthatom. Ő tölti be minden gondolatomat. Azt hiszem, tényleg nagyon belezúgtam.” – hallottam a fejemben a hangját arról a tegnapi felvételről, és akkor rá kellett, hogy jöjjek, tulajdonképpen én is pontosan ezt érzem iránta.
Mire feleszméltem volna, már ott álltam a padja előtt. Felnézett rám, arcán némi zavar tükröződött. Indulás előtt biztosan megint sírt mert a szeme piros és püffedt volt.
– Beszélhetnék veled? – kérdeztem.
A lány nem mozdult meg, csak bámult rám szótlanul, és én teljesen belevesztem a nagy kékségébe. Feszengve álltam, miközben a háttérzaj lehalkult. Olyan érzésem támadt, hogy most mi állunk a figyelem középpontjába, és szerintem nem is tévedtem.
– Szóval... a tegnapiról lenne szó, arról amit a felvételen mondtál...
Saskia zavartan kapta el a tekintetét, és a körmét idegesen kezdte húzgálni a pad felületén.
– Fogalmam sem volt, hogy így érzel irántam. Tudod, ha ezután minden így maradt volna köztünk, ahogy eddig és nem egyedül kellett volna hazamennem tegnap, akkor nem kezdek el gondolkodni rajtunk. Akkor talán sohasem jövök rá, milyen az, amikor az ember minden gondolatát csak egyetlen személy tölti ki és ha meglátod őt, nagyot dobban a szíved. – A kezem a kézfejére tettem, mert már zavarta a fülem a folytonos kaparászása. Felemelte az állát, és óceán kék tekintetével rám pillantott. – Szerelmes vagyok beléd Saskia – mondtam ki végül, s a szavakkal mintha mázsás súly került volna le a vállamról. – Leszel a barátnőm?
A lány felállt, elmosolyodott, és átölelt. Nem kellett mondania semmit, tudtam a választ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése