== Lúzer sorozat 4. része ==
A tornateremben szép kis tömeg gyűlt össze, mire odaértem. Lemoshatatlan izzadságszag keveredett a tornacsukák lábszagával, a jelöltekből áradó adrenalinnal és parfümillattal. Úgy tűnt, mintha az élet furcsa fintoraként most az összes diák egyszerre mutatott volna érdeklődést a színjátszás iránt. Engem kivéve. Én egészen más okból bukdácsoltam az önjelölt színészek és a bámészkodók között: cikket kellett írnom erről a nagy, mindenkit megmozgató eseményről a suliújságnak. Arról a musical válogatóról, amit egy lelkes kis csapat szerzett, akik a giminkbe járnak.
A jelöltek sorszámot kaptak, és a színpad közelében foglaltak helyet az első néhány sorban. Jó volt látni, ahogy a diákok kipirult arccal – és minden bizonnyal –, vadul dobogó szívvel vártak a sorukra. Voltak, aki verssel vagy prózával készültek, egy kevesen vették a bátorságot és énekeltek is. Még a kevésbé tehetségesek is bezsebelhettek némi részvét tapsot, mert senki sem fújolt, nem tettek bíráló megjegyzéseket – legalábbis hangosan –, csak maguk közt megvitatták a produkciót. Némelyikükkel már találkoztam a folyosón, de az arcokhoz még nem igazán társultak nevek eddig, mint ahogy én is csak egy jelentéktelen elsős voltam a felsőbb évesek szemében. Legalábbis szerettem volna az lenni, de a hírnevem megelőzött. Azt a srácot sem ismertem, aki mosolyogva éppen akkor hagyta el a színpadot, de úgy véltem az ő nevét a jövőben illik majd megjegyeznem, mert jó volt. Iszonyat jó!
– Köszönjük Szikszai Lacinak a színvonalas előadást – mondta Patai, az irodalomtanárunk. Végigjáratta a szemét a tömegen, majd megállapodott rajtam. Kurtán biccentett. Elégedetten húzta el a száját, látva, hogy lelkiismeretesen elvégzem azt a munkát, amit ő főszerkesztőként rám bízott. – A következő pedig…
Egy szőke lány ugrott fel. Őt ismertem. Ő volt az, aki miatt Tamponos fiúvá váltam, amikor átzuhantam a koli küszöbén az évnyitó előtt. Neki köszönhetem ezt a gúnynevet is. Aznap betört az orrom, darabokra hullt a méltóságom, és még el is vesztettem az eszméletem. Hiába, na, nem bírom a vért.
– Mondd be a neved légy szíves – kérte az ének tanárnő. Dalos Virág, egy alacsony, sűrű fekete hajú ötvenes nő volt, ellentmondást nem tűrő, kiképző őrmester tekintettel.
– Lovász Cintia vagyok – mondta a lány magabiztosan, miközben én azon morfondíroztam, miért kell mindig felbukkannia valahol a közelemben.
Sohasem hallottam sem Dallos Bogiról – remélhetőleg a vezetéknév hasonlósággal nem az énektanárnőt akarta megvenni –, sem a Titkok a téren című dalról. Mégis a melódia bemászott a fülembe, csápjait beakasztotta a hallójárataimba, és jó ideig ott is maradt. Cintia a hangjával elbűvölt mindenkit, mint a szirének a gyanútlan tengerészeket. Hatalmas tapsot kapott. Még az igazgató helyettes, Incze Cecília, a harmadik zsűritag is megjegyezte, hogy most elég erős a mezőny, ami igaz is volt. Cintia fellépése után már nehéz volt őt és Szikszai Lacit felülmúlni, bár a többiek erősen próbálkoztak.
– Akkor ha már minden résztvevőt hallottunk… – kezdett bele Patai tanár úr a mondanivalójába, ám az énektanárnő félbeszakította.
– A fiatalembert még nem hallottuk, ott, leghátul.
Mindenki forgolódni kezdett, persze én is, mire rájöttem, hogy a „fiatalember ott leghátul” én vagyok. Miért biztos benne mindenki, hogy aki itt van, fel is akar lépni?
– De én nem készültem – szabadkoztam.
A kijelentésem halk kuncogást váltott ki, ám Dalos tanárnőt nem olyan fából faragták, aki feladja. Már sajnálhatom is magamat. Szegény én!
– De én a suliújságnak… – kezdtem bele egy újabb kifogásba, és kétségbeesetten néztem Pataira, aki azt sem tudta, hogyan rejtse el a mosolygását. Kösz, tanár úr.
– Gyerünk, ájulós fiú, Mutasd meg, mit tudsz! – kiáltotta valaki.
Ájulós fiú? Most komolyan? Mindenki így fog rám emlékezni amiatt az incidens miatt? Az orrom alatt elmormogtam egy cifrát, felálltam, a jegyzetfüzetem a farzsebembe dugva elindultam a színpad felé, majd egy bátorító taps is felhangzott, amihez egyre többen csatlakoztak. A szívem úgy dübörgött a fülemben, mint egy úthenger. Minden lépéssel összébb szorult a torkom. Hát jó legyen, ha ez kell. Tizenöt perc hírnév. A csendes nézelődőből már megint a középpontba kerültem. Francba! Ez az én formám.
– Mit fogunk hallani, Bence? – kérdezte Patai tanár úr, az egyetlen, aki tudta a nevemet.
Becsuktam a szemem, és egy mély lélegzetet vettem, hogy átvegyem az irányítást az agyamon tomboló káosz felett. Nem féltem az énekléstől, abban volt már gyakorlatom. Csillával sokat karaokeztunk suli után, amíg élt. Főleg náluk, mert neki volt karaoke gépe. Akkoriban az ablakuk alatt elhaladó járókelőkön kívül nem volt több hallgatóságunk, most meg itt tolong százegy néhány ember. De az máig felejthetetlen élmény, ahogy ez a kis szeleburdi lány, aki mindig tele volt energiával az ágy tetején ugrálva táncolt és énekelt. Még mindig látom magam előtt. Vagy amikor elmosolyodott, göndör haját hátravetve mondott valami velőset, amitől mindketten elnevettük magunkat. Fura. Néha még mindig beszélek is vele, mintha itt lenne. Tudom, ez őrültség, és egy pszichomókus vastag tanulmányt írhatna belőlem, de megnyugtat, ha elképzelem, hogy mit tenne ő. Főként a nehéz helyzetekben, mint ez a mostani, bár senki más nem láthatja, csak én.
– Mutasd meg nekik, ki a király! – mondta, felemelte a hüvelykjét, kacsintott, amit sűrűn csinált egyébként, aztán semmivé foszlott.
– Bence? Jól vagy? – kérdezte az igazgató helyettes, és a hangjától kissé magamhoz tértem.
– Igen? – Rájöttem, még mindig a válaszomra várnak, ami a dalválasztásomat illeti. – Ja, igen, Mikától a Happy endinget szeretném elénekelni. Ez kicsit a musicalre emlékeztet és… – Amikor zavarban vagyok, mindig motyogok és bármikor képes vagyok beégetni magam. Ez már csípőből megy. Néha csak jó lenne, ha ilyenkor be tudnám fogni, de olykor csak mélyebbre ásom magam. – Mindegy, nem számít – legyintettem.
– Hát akkor lássuk, fiatalember, mi van a torkában? – mondta Dalos, és én reflexből rávágtam a legelső dolgot, ami az eszembe jutott:
– Gombóc, tanárnő.
Mindenki felnevetett, és a feszültség is oldódott egy keveset. Megszólalt a dallam, és én behunytam a szemem. Felidéztem Csilla arcát, és újra ott találtam magam náluk, egy évvel korábban, amikor még egészséges volt, vagy legalábbis úgy hittük. Ő engem figyelt, és tudta, hogy neki énekelek. Ez már egyszer megtörtént, amikor először megcsókoltuk egymást, életünkben először. Akkor is ez a dal szólt, ezért ez a szám a miénk lett, ez volt a mi zenénk.
Amikor egy magasabb fekvésű rész után a refrénhez értem, már volt elég bátorságom hozzá, hogy újra kinyissam a szememet.
„This is the way you left me, I’m not pretending, No hope no love no happy ending…” – énekeltem, miközben az emberek dülöngéltek a székükben, és a zene ütemére csattogtatták az ujjaikat. Mire a „Little bit love” részhez értem, már ütemes taps kísért, majd a hátsó sorokban kezdtek felállni, és mindenki összeütötte a tenyerét a feje fölött. Amikor elhaltak a dal utolsó taktusai, óriási ováció tört ki. Gyorsan meghajoltam, és elhagytam a színpadot. Sírás kezdte fojtogatni a torkomat, ezért minél hamarabb el akartam tűnni innen valahová, ahol egyedül lehetek.
Az udvarra érve az arcom megcsapta a jóleső friss levegő, ami meglepően hűvös volt. Talán a könnyek miatt, amit az emlékek felidézése okozott. Ezt énekeltem neki a kórházban is, amikor az élet utolsó szikrája is eltávozott belőle. Nem is értem, miért választottam ezt. Baromi rossz ötlet volt. Azt hittem, túl jutottam rajta, de tévedtem. Ott ültem a hátsó bejárat lépcsőjén és bőgtem, akár egy gyerek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése