== Lúzer sorozat 2. része ==
A kollégium felé tartottunk hárman: Zsombor, Kati néni (Zsombi anyukája) és az enyém. Úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették, lemaradtam. Próbáltam velük lépést tartani, de minduntalan beleütköztem az arra járókba. Mire elértem a bejárathoz vezető hét-nyolc lépcsőfokot, ők már majdnem fel is jutottak az első emeletre. Az ajtón át be lehetett látni az aulába. Több iroda, néhány mellékhelyiség, orvosi szoba látszott.
Mielőtt még beléphettem volna, az acélajtó könnyedén elfordult, és két lány lépett ki rajta. A barna hajú, kissé idősebbnek látszó lány jelenlétét ugyan érzékeltem, de nem igazán ragadta meg a figyelmemet, ellenben a szőkével. Csinos, mosolygós arca volt, halovány szeplőkkel az arcán, a bőrét bronzosra színezte a nyári nap. Fehér, rövid ujjú ingének néhány felső gombját merészen kibontotta, hogy látni sejtesse kidomborodó formáit, a fekete szoknyája pedig vakmerően rövid volt.
Ott álltam, a nyálamat csorgatva és arra vártam, hogy ringó járása mellett mikor libben a szoknya széle annyit, hogy kilátszódjon a lány bugyija. Annyira lekötött a látvány, hogy nem vettem észre, az ajtó eközben becsukódott előttem, én pedig fordulásból, nagy csattanással felkenődtem az üvegre, mint a rovarok a szélvédőre.
A két lány hátrafordult, miközben én még mindig tántorogtam, majd bele akadtam a saját lábamba és hangsebességgel átsüvöltöttem a fél aulán. Reptemben a piros táskám is meglódult, és úgy hajítottam fel a lépcsők közti pihenőkig, akár egy profi tekés, aztán a jól ismert Superman-es pozíciót felvéve még csúsztam néhány métert a hideg kövön. Természetesen arcon. Ez aztán a belépő! Elismerésem! Már megint alkottál Szoboszlai Bence!
A két lány kurta kacaja hallatszott a hátam mögül. Ha nem rólam lett volna szó, valószínűleg is röhögtem volna, de túlságosan fájt az orrom hozzá, és a képem egyik fele is teljesen lezsibbadt a járólapon arcizommal történő tompítás következtében. Persze meglehet, hogy én is nevettem, csak épp nem éreztem.
Egy iskolapad mellett egy rövid, fiúsra vágott hajú, lány ácsorgott fekete-fehérben. Amint véget ért berepülőpilóta karrierem és földet értem, odaperdült hozzám. Alacsony termete, törékeny alkata ellenére a természet kegyesen bánt vele. Amit a magasságából elvett, azt máshová odarakta. Úgy nyalábolt alám, mintha mindig ezt csinálta volna. Belé kapaszkodtam és próbáltam megtalálni az egyensúlyomat, miközben a kezem hozzányomódott Detti nagy és puha melleihez. Ekkor több minden is történt egyszerre. Amikor rájöttem, hol is van a tenyerem, villámgyorsan felemeltem, ettől meginogott, kis híján visszaejtett a földre, és majdnem is rám esett. A tudattól, hogy letapiztam erekcióm támadt, és bár próbáltam észrevétlenül elfordulni, de amikor lehajolt, hogy megnézze, rendben van-e a bokám, szembe találta magát a kidudorodó nadrágommal.
– Jól vagyok! – kiáltottam vöröslő fejjel, miközben még mindig próbáltam takarni magam.
– Azt látom – mosolyodott el.
Meglepett a természetessége, amivel a helyzetet kezelte. Még egy pici pír sem látszott az arcán. Persze, idősebb, fejlettebb, talán már túl is lehet az elsőn. Egy ilyen szexi lánynak, mint ő, elképzelhetetlen, hogy ne lenne pasija, míg nekem nulla a tapasztalatom ilyen téren.
A gondolataimból a hangja térített magamhoz.
– Figyelj, azt hiszem vérzik az orrod – mondta, miközben a zsebéből néhány papír zsebkendőt húzott elő.
Sok mindent nem birok. Az egyik ezek közül a tű, vagy a szűk helyek. Ez utóbbitól azóta félek, mióta a nagyival beszorultunk egy kórházi liftbe. Annyira pánikba estem, hogy miután kiszabadítottak minket, le kellett nyugtatózni. De a klausztrofóbiám semmi ahhoz képest, amit a vér látványa okoz.
– Úhh, basszus szédülök – mormogtam a zsepit az orromhoz szorítva, majd görcsösen megmarkoltam a lépcső korlátját.
– Gyere ülj le ide – mondta, és lenyomott a lépcsőre. – Nagyon sápadt vagy, ne szóljak egy nevelőtanárnak?
– Nem, nem kell. Csak... csak nem bírom a vér látványát.
– Értem – válaszolta, majd mellém telepedett, a szoknyáját pedig gondosan maga alásimította. – Nem lesz semmi baj.
Lépések hallatszottak mögöttem. Nem emeltem fel a fejem, nem hiányzott, hogy a vér végig folyjon a torkomon. Irtózom ettől az érzéstől. Még a nem létező szőr is feláll tőle a hátamon.
– Megnézhetem? – kérdezte, és én becsuktam a szemem. Éreztem a puha meleg bőrét a kezemen, miközben Detti átvette tőlem a zsebkendőt, amitől a testem ismét úgy reagált, mint az előbb, amikor hozzáértem a melleihez.
– Bence jól vagy? – hallottam anyu aggodalmaskodó hangját közvetlenül mellettem – Mi történt? – kérdezte tőlem, de Detti válaszolt helyettem.
– Elesett és kicsit megütötte magát – mondta, majd, gondolom, megnyálazta a zsebkendőt, mert valami enyhén nedveset éreztem, és elkezdte letörölgetni az odaszáradt vért. – Fog csak meg! – tette az orromra a zsepit, és mivel úgy gondoltam, már végeztünk kinyitottam a szemem.
Detti ölében papír zsebkendők hevertek, amiket aztán csíkokra tépett és gusztusos kukacokká tekert össze. Anyu közvetlenül mellette állt, együttérzően mosolygott, a fejét ingatva, mintha csak azt mondaná: “nem hiszem el, hogy megint összetörted magad”. Zsombor és Kati néni mögüle néztek szánakozva. Az ő arcukat nem tudtam megfigyelni, mert ismét megszólalt Detti hangja.
– Most megint leveszem, úgyhogy légyszi ne nézz ide addig! – Újra behunytam a szemem ő finoman ledugózta a még mindig csorgó végemet. – Kész! – jelentette ki, aztán a véres zsepiket beleforgatta egy tisztába, még csak véletlenül se láthassam meg.
– Daggyon jó ápolónő dennél – mondtam, és ő elmosolyodott.
Miután megköszöntem neki a segítséget, elindultunk, hogy megkeressük a nevelőtanáromat, aki megmutatta azt a kis helységet, amit akár szobának csúfolhatnánk. Az ágyakból ítélve, négyen kell, hogy osztozunk ezen a lyukon.
A kipakolás után lesiettünk az udvarra, ahol az emberek alkotta massza lustán hömpölygött mindenféle észérv nélkül. Próbáltuk magunkat átpréselni rajta, míg végül megtaláltuk a betonra festett 9/a jelzést, ahol az osztálytársaink gyülekeztek. A két anyatigrist magával ragadta a tömeg, de ha vége lesz a felhajtásnak a kollégiumnál úgyis találkozunk.
Felcsendült a Himnusz. Az ismerős dallamra mindenki elcsendesedett. Énekelni nem volt kedvem, inkább próbáltam elcsípni egy-egy forgolódó tekintetet, de senki rám sem hederített.
A szomszédos kilenc bések sorából egy sötét szempár meredt rám. Nyújtogatni kezdtem a nyakam, hátha egy bal szemen, és egy fehér, szexi, rövid ujjú ingen túl mást is láthatok. Meglepetésemre, az, aki ekkora érdeklődést tanúsított irántam, nem volt más, mint a korábbi szőke lány. Rám mosolygott, aztán halk kuncogást hallatva visszabújt a kis jellegtelen arcú barátnője mögé. Majd újra kidugta a fejét, és rám vigyorodott, én meg éreztem, hogy a fülem lángolni kezd. Gyámoltalanul próbáltam viszonozni a mosolyt, mire ő pofákat kezdett vágni. A két mutató ujját az orrához emelte. Ahogy beharapta az alsó ajkát, az orrnyergén finom ráncok jelentek meg. Látta, hogy nem értem, amit mondani akar, ezért hang nélkül súgta, hogy nézzem meg az orrom. Felemeltem a két mutatóujjam, ahogy ő is, és megtapogattam az arcom kiálló részét, hogy vajon mi baj lehet vele. Talán még nőtt néhány centimétert? Reméltem, hogy nem!
A tampon, amit Detti készített, még mindig ott lógott, sötétbarnára színeződve a megalvadt vértől. Annyi minden történt velem az elmúlt egy-két órában, hogy teljesen elfelejtkeztem a szerzett sérülésről. Elszégyelltem magam, és a papírzsepi megszáradt, kissé az orromba dagadt maradékait egyetlen mozdulattal kirántottam. A hirtelen jött fájdalom felszaladt az agyamig és úgy sikított a koponyám belsejében, hogy majd bele süketültem. A szemem könnybe lábadt, az agyam lüktetett. Hangosan felkiáltottam. Még jó, hogy nem káromkodtam el magam, bár a helyzetemen már az sem rontott volna sokat. A kopaszodó tag, aki a beszédet tartotta (valószínűleg az igazgató) felnézett egy pillanatra, és néhány másodpercnyi szünet támadt. Mindenki felém pislogott, miközben én is úgy tettem, mint a többiek: a tekintetemmel keresni kezdtem a hangoskodót, aki nyilvánvalóan én voltam.
A lány kézfejét a szája elé tartva kuncogott, majd felemelte a hüvelykjét, és rám kacsintott. Én is felemeltem az enyémet, de amikor megláttam, hogy az orromból kitépett papír miatt újra eleredt az orrom vére, összecsuklottam, mint a colostok.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amíg újra magamhoz tértem, de az első dolog, amit megláttam az, hogy a szőke lány guggolt mellettem.
– Hé, tamponos fiú, sok lesz már a csukafejesből mára! – mondta kissé gunyorosan.
Elmosolyodtam, s ő kezdett közelebb hajolni hozzám. Valamiért biztos voltam benne, hogy meg fog csókolni, hiszen az egész annyira filmszerűnek tűnt a számomra. De persze nem. Ehelyett a fülemhez tette a kezét és belesúgta:
– Úgy látom, letört egy fogad. Szerintem jobb lenne csukva tartani a szádat – majd kacarászva felállt, és a fejem fölött ellibbent a kék-fehér csíkos bugyija, miközben ott hagyott a földön fekve. Elvörösödve fordítottam el a fejem. Na, ez kínos! Ennél lentebb már úgysem süllyedhetek, hogy nyelne el a föld.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése