Céltalanul mászkáltam a Peja Győző parkban, és kavicsokat rugdalva elméláztam. Még minden új, és nehéz megszoknom a városi levegőt a falu után, és mégis… valahogy sokkal nyugodtabb lett az életem. Nincs acsarkodó szomszéd, ellenben nem ismerek itt senkit sem és ez olyan magányossá tesz. A gondolataimból csak az elhaladó villamos zaja zökkentett ki néha.
A közeli padon egy világosbarna hajú lány ült. Kibontott frizurája az arcára omlott, feje búbján lévő tincsekbe belekapott a szél és alaposan szét is borzolta, amitől szanaszét állt, akár csak egy szénaboglya. Előre dőlt, két kezével eltakarta az orcáját, válla meg-megrázkódott és elkeseredetten hüppögött.
„Nem én vagyok az egyetlen, aki egyedül érzi magát egy ekkora városban” – gondoltam, és mielőtt tudatára ébredtem volna, mit is teszek, már tábort is vertem a pad másik végén.
Lehet, tolakodó, ahogy megbámultam őt, de volt benne valami, vékonyka, már-már nyeszlet alakja dacára, ami miatt nem tudtam levenni a szemem róla. Talán túlontúl empatikus vagyok, és elég egy ilyen törékeny és védtelen lányka, mint ő, hogy szánalmat és sajnálkozást ébresszen az emberben.
– Egy pasi sem érdemli meg, hogy sírj miatta. Még én sem – szólaltam meg, ám ő egyáltalán nem reagált. Mintha ott sem lennék.
Benyúltam a zsebembe.
– Tessék! – mondtam, és az orra alá dugtam a papírzsebkendőt, amitől hirtelen rám meredt, mint aki nem érti, hogyan és mikor került mellé ez az idegen, és vajon mióta nézheti a szenvedését? Szótlanul a felé nyújtott kezem felé pillantott. Egy darabig úgy tűnt, mintha hezitálna, aztán lassan kifosztotta a zsebkendőt az ujjaim közül, és nagyot trombitálva kifújta az orrát.
Most jobban megnézhettem magamnak. Nagy bogárbarna szeme kipirosodott, felpüffedt; kis fitos orra alatt telt, vastag ajkai még mindig lefelé görbültek ugyan, de biztos voltam benne, ha ez a száj egyszer rám mosolyogna, attól még nap is kibújna a felhők mögül.
– Tudom, hogy semmi közöm hozzá, és nem ismersz, de ha el akarod mondani, mi bánt, én szívesen meghallgatlak – próbálkoztam újra.
forrás: jeleles.wordpress.comA pillája megrebbent, ahogy találkozott a tekintetünk a mondanivalóm végén. Aztán a kis táskájába nyúlt, és egy jegyzetfüzetet vett elő és tollat, aztán csupán két szót biggyesztett az üres felületre:
„Siket vagyok”
– Ó, értem – bólintottam, majd olyan csend állt be köztünk, hogy hasítani lehetett volna.
Kissé csalódottnak látszott, kelletlenül elhúzta a száját, majd kényelmetlenül mocorogni, feszengeni kezdett. A beszélgetést, ami még el sem kezdődött máris megakasztotta az a két papírra vetett szó.
Pedig annyi gondolatot meg tudtam volna osztani vele, ha meglennének hozzá az eszközeim. De hogyan tehetném, ha a kimondott szavaim nem jutnak el hozzá? Akkor most mit tegyek? Ha semmit sem, akkor úgyis feláll és elsétál.
Az összes jelnyelv tudásom kimerült annyiban, hogy le tudtam betűzni a nevem, úgyhogy ezzel a kevéssel kellett próbálkoznom. Aztán ő is felemelte a kezét és a kinyújtott hüvelykujját oda-vissza elhúzta a homloka előtt, majd jött a daktil ábécé, amit azonnal felismertem.
– L, I, L, I. Lili – olvastam össze a betűket, és közben hálát adtam az égnek, hogy nem hosszú vagy buta neve van, amit nehéz lenne összerakni. Mondjuk egy Euláliának nem kifejezetten örültem volna. Milyen jó, hogy amikor ment a tévében az „Elcserélt lányok” sorozat, legalább arra rávettem magam, hogy az ábécét megtanuljam! Bár ez több, mint kevés, mégis olyan izgalmas volt így kommunikálni. Bárcsak többet tudhatnék!
A megizzadt tenyerem izzadt a nadrágomhoz dörgöltem, amikor az ujjaim elakadtak a zsebemből kidudorodó mobiltelefonom kemény széleiben. Az arcom felderült, és a telefont előhúzva gyorsan gépelni kezdtem.
– Ne haragudj, de nem jelelek túl jól. Igazából ez új még nekem – írtam. – Egy amerikai film miatt az ASL jobban megragadt. Magyar jelbeszédet még nem használtam.
Aztán megismételtem azt a jelet, amit tőle láttam, és én is úgy mozgattam a csuklóm a homlokom előtt, hogy megtudjam, mi is a szó jelentése. A nevem. Egyszerű, mint a faék, mégsem gondoltam rá.
Azon a délután még tíz-tizenöt másikat is tanított nekem, aminek igaz, hogy egy részét estére el is felejtettem, de másnap is eljött, aztán harmad nap is és újra ismételtük. Még a hétvégéket is együtt töltöttük. Sokat gyakoroltunk és talán egy nap már anélkül is be tudom vallani neki, mit érzek, hogy le kelljen írnom egyetlen szót is. Csak a kezeimmel.
