Téma: kulcs
Amikor gyerek voltam, volt egy „kincsesládám”. Ez egy sötétzöld színű fém doboz volt, ami valamikor fénykorában katonai egészségügyi dobozként funkcionált. Kicsit hipermangán szagú volt, de jól elfért benne a titkos naplóm, amibe a kis verseimet írogattam, vagy azokról a lányokról karcoltam be néhány gondolatot, akibe akkoriba szerelmes voltam. No és persze emellett más apróság is belefért. Zárható volt, ezért nagyon szerettem, de nem bíztam senkiben, és attól tartottam, valaki majd megtalálja, és elolvassa, így a kertben elástam, és rajzoltam hozzá egy térképet. Vagyis nem egészen. Egy csillagképekről szóló könyvben kiválasztottam a gyík konstellációt, és apró számok jelezték, mennyit is kell lépnem, s a kezdő pontját csak én ismertem.
Aztán egy nap, több év elmúltával újra a kezem ügyébe került az a bizonyos könyv. Ahogy a gyík csillagképhez értem, eszembe jutott a kincsem, s fogtam az ásót, hogy kihantoljam. Először persze rossz helyen ástam, mert az idők folyamán magasabb lettem én is, és már nagyobbakat léptem, mint a korábbi önmagam. Volt ám öröm, amikor megtaláltam. Ám a láda zárva volt, s nem szerettem volna szerencsétlen dobozt megnyomorítani egy rosszul sikerült zár feltöréssel. Pláne a tartalmát nem.
De hová tehettem a kulcsot? A műhelybe mentem, mert ott tartottuk egy dobozba azokat a kulcsokat, amiket már nem használtunk. Esetleg már a zárat is lecseréltük, de hozzá tartozó nyitó szerkezeteket megtartottuk. Persze nem találtam. Fiókban? Kihúzogattam az összeset egymás után, de semmi. Akkor odabent?
Szekrényről szekrényre jártam, levettem az összes kancsót, csuprot, az összes dísztárgyat, amibe bármiféle dolgot bele lehet lökni, de csalódnom kellett. Találtam én gyűrűt, amiből hiányzott a kő, ceruzát, hegyezőt, radírt, függönycsipeszt és más egyebet, de kulcsot egy darabot sem.
Eszembe jutott, hogy egy időben rossz szokásom volt, hogy a könyvek háta mögé rejtettem dolgokat, hiszen – gyerek fejjel legalábbis így gondoltam – ki keresné ott? Hát mindenki, akinek van egy kis esze, most már belátom. Minden esetre, kiszedegettem a könyveket, míg mellettem halomban nem sorakoztak, s a polcokon már nem maradt egy sem. Újabb csalódás. Csak magamnak csináltam a plusz munkát.
Miután visszapakoltam, lerogytam a székre. Teljesen feladtam, hogy valaha meglesz az a kulcs. Már azon gondolkodtam, hogyan is törjem fel mégis azt a zárat, hogy nagyon ne sértsem meg a dobozt, amikor éppen szemben velem, a polcon megcsillant egy kis fémtárgy. Ott vigyorgott rám egész idő alatt.
„Ha valamit el akarsz rejteni, tedd nyilvánvaló helyre!” – gondoltam. - „Hát, ez most fantasztikusan jól sikerült!”
Felkaptam a kis tárgyat, és már rohantam is ki az enyhén sáros kis fémdobozhoz, amit a műhely előtti satupadon hagytam. Nagy levegő, és bedugtam a kulcsot a zárba, ami most már engedett. A belsejében ott volt az összepenészedett napló, amit már kinyitni sem lehetett. Magába zárta az összes titkom, ami valaha belekerült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése