Téma: gyertya
Sanyi idegesen topogott a félig nyitott osztályterem ajtaja előtt. Bentről halk duruzsolás hallatszott, néhányan a széken ültek vagy a pad mellett álltak és beszélgettek. Félt arra gondolni, hogy a többiek mit fognak megint kitalálni csak azért, hogy újra bántsák. A múltkori, újságpapírba csomagolt döglött patkány volt a legdurvább. Ráadásul épp az óra közepén sikerült a lábai közzé borítania, és a tanár nem tett semmit, hogy előkerítse a tetteseket. Utálta a tehetetlenség érzését, amely szépen lassan rátelepedett, és kezdte agyonnyomni a súlyával.
Nagy levegőt vett és belépett. Most sem vett senki sem tudomást róla, szóval minden olyan volt, mint más reggeleken. Még mindig idegesen tördelte az ujjait, s nem nézett fel, csak egyenesen a padjához sétált. Amikor feltekintett saját fényképe nézett vissza rá. Néhány virág szórta kellemes illatát és mécsesek lángoltak az asztalon és egy hosszú fehér gyertya. Egy csinos kis szalag, ezüstös széllel tekergőzött végig a pad tetején, amelyen nagy fekete betűkkel ez állt: „Sohasem felejtünk el!”
- Ez meg micsoda? - horkant fel. - Ez már túlmegy mindenen. Ennyire azt akarjátok már, hogy meghaljak? - üvöltötte szinte teli torokból, de persze választ persze nem kapott. Sem egy elfojtott kuncogás, sem egy kárörvendő kacaj, csak a közöny, amit eddig mindig is kapott, mióta ide jár. Mintha ott sem lenne.
Mérgében lesodorta a virágokat a padról, majd felkapta a gyertyát és már majdnem elhajította, amikor hirtelen síri csend lett. Most mindenki őt nézte. Ezt még sohasem tudta elérni, hogy habár csak egy szívdobbanásnyi ideig, de mindenki rá figyeljen. És most tessék, ez is sikerült.
- Itt van! - súgta az egyik lány rettegéssel a hangjában. – A gyertya… Nézzétek…
Egy István nevű fiú jött a padjához, akit egy másik, László nevű követett. Többet nem volt hajlandó megjegyezni kínzóiról, csak a keresztnevüket. Most szemük könnyben ázott és valamiféle balesetről beszéltek, és hogy nem akarták, nem volt szándékos. Ők ezt nem gondolták komolyan, nem így akarták. A padra borultak és sírva a bocsánatát kérték.
Emlékképek rohanták meg. A harmadik emeleti ablakból lóg kifelé, fejjel lefelé, a lábát László és István tartotta, miközben gúnyosan röhögtek rajta. Aztán lassan csúszni kezdett lefelé. Még érezte, ahogy erőtlenül próbálják megmarkolni a bokáját, aztán csak zuhan és zuhan. Fejjel érkezett a betonba, a nyaka azonnal kitört, aztán sötét lett. Már nem érzett semmit.
Lesokkolva zuhant a székére, a gyertyát még mindig a kezében tartva bámult ki a saját fényképe mögül. Valóban halott volt, s most először kapott olyan figyelmet, amit élőként sohasem. Csak nézte a két zokogó fiút és nem érzett mást csak szánalmat. Végre elengedheti ezt az egészet. A gyertyát beejtette a virágok közzé, s a tűz azonnal zabálni kezdte a fényképét, amin épp olyan komoly ábrázattal vizslatta a világot, mint élőként tette. Amíg a többiek a tűzoltással foglalatoskodtak, ő valami fényeset látott. Először csak tétován, majd egyre magabiztosabban elindult felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése