Amikor kicsi voltam, és általános iskolába jártam, a szomszédos osztályba járt egy kisfiú. Nálam alacsonyabb, köpcös, kopasz kiskölyök volt, aki mindig valamiféle csíkos pulóvert hordott. Mi, mint jó szándékú gyerekek, ezért gúnynevet ragasztottunk rá.
Ha kijött az udvarra mi már teli torokból skandálni kezdtük, hogy:
– Csíkos Zebra, Csíkos Zebra!
Eleinte csak tűrte és tűrte, nem szólt semmit, de egy idő után megunta és visszakiabált:
– Én nem vagyok az! – talán azt remélte, hogy ez az enyhe tiltakozási kísérlete majd megtöri a gúnyolódás keltette kedvünket, de az erőtlen próbálkozása nem igazán számított. Annál jobban mondtuk a magunkét. Csak azért is. Kis kopasz feje egyre vörösebb lett, mint egy kis pulykának, szinte dagadt, de mi tovább élveztük a szekálását. Már még kis rigmust is fabrikáltunk, és fennhangon ismételgettük:
– Csíkos Zebra, gyere ki a hídra! Csíkos Zebra, gyere ki a hídra!
Mérgében megragadott egy cserépdarabot, és elhajította. Nem tudom, ennyire jól tudott-e dobni, vagy vagy csak szerencséje volt, de ahogy az susogva átszelte a levegőt, nagyot koppant a homlokom közepén. Most már ordítottam én is a sajgó fájdalomtól, amit ő okozott nekem, és sírt ő is attól a lelki fájdalomtól, amit én és a többiek okoztunk neki.
Az eset óta eltelt néhány hét, és már nem lehetett hallani a szokásos skandálást az udvaron. Az udvaron szomorúan azt suttogták, hogy meghalt, mert valami leukémia nevű betegség elvitte.
Megrázott a hír, mert nagyon csúnyán viselkedtem vele, és soha többé nem mondhattam azt neki, hogy sajnálom. Nem lehettem többé sem az ellensége, sem a barátja. Egyszerűen csak nem volt tovább. Bezárta egy hideg, sötét komor sír, ahová már nem hallatszódott be a kántálás:
- Csíkos Zebra gyere ki a hídra! Csíkos Zebra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése