== Kátya sorozat 1. része ==
Azt mondják, valamikor itt, Kunmadarason volt Közép-Európa, de talán egész Európa legnagyobb transzport repülőtere, míg meg nem rágta teljesen az idő vasfoga, de még emlékszem azokra az időkre, amikor ez még másként volt.
forrás: ok.ru
Akkoriban még általános iskolába jártam. Nem volt túl nagy baráti társaságom, de arra a kevésre bármikor számíthattam. Facsiga, Dávide, Kis Panda, Laci és én. Így alkottuk a mi kis baráti körünket. Arra nem emlékszem, a többiek hol jártak aznap, amikor Laci hihetetlen ötlettel állt elő. Végső soron annyira meg sem lepődtem, mert mindig fura ötletei voltak és olykor veszélyesek is. Egyszer például meg akarta keresni azt az alagutat, amin Rózsa Sándor menekült el a pandúrok elől, és aminek állítólag egy hajdani csárda alatt volt a lejárat és kivitt egészen a Hortobágyig. Ez azokhoz képest nem is volt annyira különös, de azért nagyra nyílt a szemem, amikor elém állt, és így szólt:
– Te, figyelj! Nem lógunk be a reptérre?
A repülőteret akkoriban Kalasnyikovval felszerelt szovjet katonák járták körbe bizonytalan időközönként. Hol kettesével, hol hármasával bukkantak fel a katonai objektum bármely pontján. Még a lakótelepen is, előfordultak, ahol a tisztek családjai éltek. Biztosra veszem, hogy nekünk sem lett volna szabad ott lennünk.
– Nyugi, én már voltam benn – mondta, látva az értetlen kifejezést az arcomon. Bár kockázatos vállalkozásnak látszott, de hajtott a kalandvágy. Csak nem lőnek tán le két tizenhárom-tizennégy éves gyereket, nem igaz?
Kettőre volt megbeszélve. Szerencsére anyuék dolgoztak, így megúsztam egy magyarázkodást és csak az öcsémet kellett leszerelnem. Laciék nem laktak messzire, gyalog jó tíz perces séta volt csak. Amikor megérkeztem, Laci érdeklődve nézte a nylon szatyromat, ami a csuklómon lógott.
forrás: Ok.ru
– Csak hoztam magammal egy kis vizet, meg a kis szótárt.
Na, igen. Ha valahová megyek, mindig felkészülök. Én voltam az, aki az osztálykirándulásokon mindig tudta, hová érdemes menni, és mit kell megnézni. Most is nálam volt a tudományom, egy barna szótár képében. Igazából nem annyira szerettem az oroszt, nem nagyon bíztam a tudásomban. Inkább csak afféle támogatásnak szántam, ha minden kötél szakadna.
Laci csak legyintett, majd elindultunk. Egészen, míg odaértünk öntötte belém a lelket, hogy nem lesz gond, mert erősen pánikoltam a fegyveres őrségtől. Aztán elmesélt pár sztorit, hogy mit látott ott, és hogy egy szovjet srác meg akarta osztani vele a csaliját, mert azt hitte horgászni ment.
Átkeltünk a síneken, majd átvágtunk a réten egészen addig a pontig, ahol már nem volt kerítés. Tulajdonképpen az itt lakók is ezen keresztül jártak be a községbe. A lyuk mögött rögtön feltárult előttünk a lakótelep három-négy emeletes tömbjei, kék erkélyeikkel kíváncsian bámultak ránk a magasból. Az épületek között óriási betonflaszter terült el, amelyekre ugróiskolát, színes rajzokat és feliratokat festett a sok gyerek. A zsivaj mindent betöltött. Kétségtelenül egy új világba érkeztünk. Olyan érzés fogott el, mintha a Szovjetunió egyik városában rónánk az utcákat.
– Majd szerzünk neked egy ruszki barátnőt – vigyorgott felém Laci gonoszul, miközben én felmértem a terepet nő ügyileg.Volt ott szőke, barna, vörös, még egy kis fekete is, de egy sem tetszett úgy igazán.
– Na persze – motyogtam. – Majd esetleg neked. Mit szólsz ahhoz a kis vöröshöz? – vágtam vissza és mutattam az egyikre, kinek elég karakteres arca volt. Kiálló pofacsont, szétálló fülek, szeplős arc. Inkább volt taszító, mint vonzó jelenség.
Tovább folytattuk a felfedező utunkat, és Laci hűségesen, mint egy idegenvezető kalauzolt az épületek között és folyamatosan magyarázta, hogy mi micsoda.
– Ez meg itt a parancsnokság – emelte az ujját a sárga épületek egyikére, aminek az alját úgy mellmagasságig pirosra festették, és ahova az egyik katona bement az imént.
Megtorpantam, és az előbbi férfi után néztem, aki eközben eltűnt az ajtó mögött, majd bizonytalan hangon megkérdeztem:
– És nem szól érte senki, hogy mi meg itt vagyunk? Mindenki hallhatja, hogy magyarok vagyunk…
– Dehogy is! – válaszolta, és hogy mutassa, milyen bátrak is vagyunk – vagy leginkább csak ő –, leült a sötétbarna padra, ami közvetlen a parancsnokság előtt álldogált magányosan.
Azt tervezgettük, elnézünk a leszállópálya felé is, amikor egyszer csak… Csatt! Egy szőke lány, aki egy piros kis biciklit hajtott éppen a lábunk előtt csapódott be – és hát, mit ne mondjak, még levegőt venni is elfelejtettem ijedtemben. . Laci felröhögött. Azt mondta, még ő sem képes így elesni, még ha akarna sem És hogy biztosan kaszkadőrnek tanul.
Persze engem azért másként neveltek és talán nem is voltam tudatában annak, amit teszek. A következő pillanatban felugrottam a padról, és felé nyújtottam a kezem, ő belém kapaszkodott…
– Szpásszíba.
Még az én orosz tudásom is elegendő volt ahhoz, hogy rájöjjek, megköszönte a segítséget.
– Szívesen.
– Hát, azért meg kell hagyni, elég szemrevaló – súgta oda irigykedve Laci.
Valóban az volt. Úgy velünk idősnek tűnt, törékeny alkatú, de azért formás leányzó volt. És az arca…Ó, ahogy rám nézett, azokkal az átható szürkéskék szemeivel, mintha a lényembe látott volna. Turcsi orrát, és orcáját halvány szeplők pettyezték, ajkai vastagok és íveltek.
– Hmm… Nagy kár, hogy nem tud magyarul.
A lány mintha elpirult volna egy kicsit, de elhessegettem a gondolatot, hiszen nem is érthette, mit beszélünk. A padhoz segítettem. Eszembe jutott a víz, amit magammal hoztam. A farzsebemből előhúztam egy textil zsebkendőt, megnedvesítettem és óvatosan letörölgettem a vért a térdéről. Először felszisszent, majd hangtalanul tűrte, hogy befejezzem a műveletet.
– Mi a neved? – kérdeztem, persze közben rájöttem, hogy valószínűleg nem is érti, így oroszra váltottam. – Kak tyibjá zavút?
– Kátya. Kátya vagyok.
– Beszélsz magyarul? – A meglepetéstől a zsebkendőt szorongató kezem a levegőben megállt.
– Kicsit. Meg sem köszöntem neked. Te olyan vagy, mint lovagok… és a tied neved?
Magamban jót mulattam azon, ahogy töri a nyelvünket és hogy minden szaván érződött az oroszos akcentus, de talán ez volt az, ami csak még bájosabbá tette.
– Pali.
– Köszönöm, Pali. De most muszáj menni. Még egyszer nagyon köszön. – hadarta, majd felpattant a padról, hirtelen közel hajolt és egy nagy puszit nyomott az arcomra. Mire magamhoz tértem volna, ő már messze járt.
– Mondtam, hogy szerzünk neked egy ruszki barátnőt - nevette Laci, de én igazából nem is reagáltam rá.
Csak álltam némán, néztem utána, míg szépséges alakja és piros biciklije elveszett az utcán játszó többi gyerek között. Közben Laci a tőle már megszokott módon csak beszélt és beszélt, de egyetlen szót sem fogtam fel. Ott voltam, de mégsem.
Másnap nem bírtam magammal és újra belógtam. Hátha van még esély rá, hogy újra lássam, még ha csak egy pillanatra is. A szívem hangosan zakatolt, ahogy egyedül bóklásztam az utcákon. Talán elkerültük volna egymást?
Nemsoká kivonták az orosz katonákat, és Kátyát is elnyelte a messze távol. Szívem mélyén az üresség sokáig megmaradt. Soha többé nem láttam, de az a puszi az arcomon örökre megmarad.
A történet a "Kátya lánya" című történettel folytatódik. Ha még nem olvastad, kattints a címre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése