Enikő tudta, hogy hamarosan a végére ér mindennek. Ennek az egész törékeny dolognak, amit életnek hívnak. Vele született szív- és nagyérfejlődési rendellenességet diagnosztizáltak nem sokkal azután, hogy kikínlódta magát erre a világra. Bár édesanyja tudta, milyen betegséggel lesz kénytelen élni a lánya, mégis, képtelen volt arra, hogy elvetesse utolsó, későn érkezett gyermekét.
És Enikő megpróbált élni. Úgy, mint bármely más, korabeli, tizenöt éves lány. Tettette, mintha egészséges lenne, hogy energikusnak, és lelkesnek tűnjön, még akkor is, ha a szíve meghibásodott, és csak kattog össze vissza ott belül, mint egy óra, aminek eltörött a rugója.
Kezdetben minden jól ment, mert az új iskolájában senki sem sejtette, miféle egészségügyi gondjai vannak. Először vehetett részt a tornaórákon, ami egy beteljesült álom volt a számára. Végre úgy futhatott és labdázhatott a társaival, mint bárki más. Úgy érezte, most végre ő is egy az egészséges osztálytársai közül. Még ha csak kis időre is, boldogság melengette meg kicsi beteg szívét. Aztán újra előjöttek a rohamok, ahogy mindig is szoktak, és amikor összeesett, a többiek arcára kiült a jól ismert pánik. Ahogy a padlón feküdt ellilult ajkakkal, és a levegőért küzdött, arra gondolt, még ha ma meg is kell halna, akkor is megérte érezni azt az önfeledt örömöt, amit a játék okozott. Hogy bár kis időre, de olyan lehetett, mint ők.
Már meg sem rándult, miközben a mentősök beinjekciózták ki tudja, hányadszorra. Bár végül mégis csak életben maradt az orvosoknak hála, alaposan megszidták a felelőtlensége miatt. Ettől kezdve a környezete is megváltozott. Megint mindenki úgy kezdett viselkedni, mint korábban, amit ki nem állhatott; figyelmesek lettek és hímes tojásként vigyáztak rá. Nem engedték cipekedni, nehogy túlerőltesse magát, rászóltak, ha gyorsabban szedte a lépteit, de hát az Isten szerelmére, mégsem csoszoghat úgy, mint egy nyolcvan éves nagymama tizenéves fejjel!
Zoli volt az egyetlen, akivel Enikő igazán szeretett együtt lenni. Másokkal ellentétben a fiú még a rohama után is egészként tekintetett rá, nem pedig úgy, mint egy rossz, meghibásodott játékra, amit nem lehet megjavítani, csak a szemétre vetni. De ő mindig meg tudta nevettetni, és az a mosoly, amit Enikő korábban a suliban csak maszkként viselt, valamilyen számára érthetetlen okból a fiú igazivá tudta varázsolni. Ilyenkor a lány azt is elfeledte, hogy életét nemrég még fájdalmasan sivárnak érezte.
Mint annyiszor, aznap is az iskola udvaron ültek a nagy platánfa alatt, azon a padon, amit bárminek lehetett nevezni, csak épp szépnek nem. Bár a lakkozás megkopott és felhólyagzott, a háttámlájába pedig bicskával monogramos szíveket véstek, a lány mégis szerette ezt a helyet. Ha Zolival lehetett, ez a megkopott ülőalkalmatosság az egész világot jelentette neki, még akkor is, ha annyira szűk volt, hogy csak ők ketten férnek bele. Ilyenkor még a szíve is kergébben kalapált a mellkasában, mint egy karámból éppen kitörni készülő kiscsikó. Nem értette, mi ez az érzés, egyszerűen csak betudta a betegségének.
– Én nem igazán értem ezt az egész szerelem dolgot – szólalt meg egyszer csak Enikő, miközben az iskolaudvar forgatagát bámulta. – Nem értem, mi ebben a nagy dolog?
– Ha majd egyszer szerelmes leszel meg fogod tudni. – válaszolta Zoli mindig nyugodt hangján és rámosolygott a lányra, majd megfogta a kezét és az ujjai végére meredt. – Milyen lilák a körmeid!
– Kösz, hogy emlékeztetsz! – dohogta a lány az orra alatt. – Szívbeteg vagyok, elfelejtetted? – majd egy sóhaj szakadt ki belőle, s belerévedt az iskola parkjának forgatagába. – Így is az orvosok szerint, már halottnak kellene lennem. Éppen ezért gondolom, hogy én ezt a szerelem dolgot már nem fogom megérteni. Talán sohasem tapasztalom meg, milyen az, ha egy fiú hozzám ér, vagy ha...tudod. Ha megcsókol...
– Akkor te még sohasem...nem… nem csókolóztál senkivel?
Enikő megrázta a fejét. Szőke, vékony, hajszálai szétterültek a levegőben, mint az ecset sörtéi, a szálain pedig felragyogott a nap.
– Miért te már igen? - kérdezett vissza hirtelen.
A fiú kissé tétován biccentett.
– Mivel nem tudom, mennyi van még hátra...az életemből... – kezdte, majd mélyen elpirult. – Szóval, megtennéd, hogy… – majd elhallgatott és olyan nagyot nyelt, hogy hallani lehetett. Zoli kérdőn felvonta borzas szemöldökét, mintha nem is értené, mire kéri a lány.
Enikő szíve és gyomra is összeszorult. Ez talán kicsit sok volt. Talán nem lett volna szabad ezt kérnie. Mi lesz, ha ez a barátságuk végét is jelenti? Zoli az egyetlen, aki nem sajnálatból van vele, aki teljesen megérti, és akinek a hiánya úgy fájna, mintha tíz rohama lenne egyszerre. Pedig ő nem akart önző lenni, de ha választhat, hogy kitől kapja meg élete első csókját, nem kétséges kire szavazna.
Zoli nem szólt, csak megsimogatta a lány halvány arcbőrét és elmosolyodott. Hosszú ujjaival megemelte Enikő állát, majd egyre közelebb hajolt, míg ajkuk össze nem ért. A lány testét eddig sohasem érzett, jóleső melegség járta át, s szíve boldogságtól repesve örült kopácsolásba kezdett. Aztán csak becsukta a szemét, és átölelte a fiú nyakát...
Néhány hónappal később Enikő a következő rohamát már nem élte túl, és végleg elhagyta ezt az árnyékvilágot. De egy fiú azóta is rendszeresen kijár hozzá a temetőbe, leül a sírkövére, elmeséli a napját, és elismétli minden egyes alkalommal, hogy ő volt az a lány, akit igazán szeretett. Bár félt bevallani, és az a csók jelentett neki mindent, amiért eddig érdemes volt élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése