== A bünti sorozat része ==
– Egészen biztos, hogy rendben leszel? – kérdeztem Kingát, mielőtt elváltunk volna.
– Hát, majdcsak túlélem valahogy – motyogta, miközben még mindig ott totyorgott az utcasarkon, hol rám, hol Ádámra nézve. Az Istennek sem akart elindulni hazafelé, mert akkor szembe kellene néznie az apjával, és el kellene mondania neki, hogy az ő kislánya, akire mindig is olyan büszke volt, most egy iskolatársának beverte a képét, így hivatalosan is rossz lány lett. Nem beszélve arról, hogy az ellenőrzőnkbe befirkantott igazgatói figyelmeztetés így is mázsás súlyként húzta a vállunkat. Mind a hármunkét. Mintha az iskola épületét hordanánk el a táskánkban néhány téglánként.
– Tudod, mi itt vagyunk, ha kellünk – szólalt meg Ádám, miközben megérintette a lány vállát. – Két sarok az egész. Gyere nyugodtan, ha úgy van.
– Persze, úgy lesz – mondta Kinga, majd miután tett néhány lépést az utca és a házuk felé egyszer csak megállt és visszafordult. – De jut eszembe, te amúgy sem leszel otthon, Ádám, mert kivágnak otthonról, és homeless leszel. Te mondtad. Konrádot meg az anyja lezárja a nem létező pincéjükbe, szóval... – tárta szét a karját. – Bocs fiúk. Majd valahogy megpróbálom kezelni a helyzetet. – Aztán elmosolyodott, ismét hátat fordított nekünk, meglengette a kezét és elindult hazafelé.
– Homeless, mi? – röhögtem fel, ahogy lassan tovább sétáltunk.
– Amúgy hajléktalant mondtam, de lényegében ugyan az.
Ádám közben a fél vállán átvetett táska vállpántjába kapaszkodott biztonságot remélve. Talán attól tart, ha elengedi, a gravitáció megszűnne létezni a talpa alatt, és ő szépen fellebegne egészen a Holdig.
– Amúgy bátor lány, irigylem érte – folytatta. – Én nem tudnék szembenézni egy ilyen apával, mint az övé, akinél minden lehetsz, csak tökéletes nem.
Elgondolkodtam. Egyszeriben hálásnak éreztem magam, hogy nem vagyok tanárok gyermeke, és nincs rajtam akkora nyomás, mint Kingán, már ami a tanulást illeti. Normális szülők majdnem normális fia vagyok, teljesen hétköznapi dolgokkal. Színes fantáziavilágomon, és némi írói vénán kívül, amit ki tudja honnan örököltem, olyan voltam, mint bárki más a sulinkban.
Megálltunk a nagy, tetőteres ház előtt, amiben Ádámék laktak. Fehér léckerítése mögül kilátszottak a vörös, sárga, és fehér rózsatövek, amiket Ádám anyukája, Berta néni féltő gonddal nevelgetett. Ádám fújt egy nagyot, amitől megrebbentek a homlokába hulló hajszálak, aztán megnyitotta a kiskaput.
– Hé! – szólaltam meg, mire ő hátrafordult, és érdeklődve vizslatott. – Ha rosszra fordulnak a dolgok, itt lakok két házzal arrébb, gyere bátran. Tudod, ha anyád kidobna, a nem létező pincénkben van még hely.
– Hja, a sok rémisztő dolog közt – mosolyodott el.
– Hát, ki nem hagynám, hogy halljalak úgy visítani, mint egy csajt – röhögtem, mire Ádám is felnevetett.
Bezárta maga mögött a kaput, aztán még a válla felett rám nézett
– Azért szoríts nekem! – mondta, aztán felszaladt a terasz lépcsőin és belépett a házba.
Az elkövetkező, nagyjából harminc méter megtétele úgy tűnt, órákba telt. Amikor végre megérkeztem a zöld színű kerítés elé, a kutyánk, Basa, a fehér kuvasz, mély, medve hangján rám brummogott.
– Na, essünk akkor túl rajta! – suttogtam magam elé. – Majd kitalálom, hogy tálaljam.
Persze erre már nem jutott idő. Amint beléptem az ajtón, anyu feje jelent meg a konyhából és rám rivallt.
– Gerencsér Konrád! Megállni, te, gyönyörűség!
Ajjaj, anya csak akkor nevezett a teljes nevemen, ha valami rosszat tettem, és a hanghordozása egyértelműen jelezte, hogy éppen erről volt szó. Megálltam, és behúztam a nyakam, mint mindig ilyenkor. Talán ez valamiféle ösztönös reakció lehet nálam, majd a hang irányába fordultam.
– Most hívtak az iskolából. Mi ez a verekedés dolog?
Igen, egyértelműen bajban voltam. Most tényleg azt kívántam, bárcsak lenne egy pincénk, mert még ott is szívesebben lettem volna, mint itt, a saját bőrömben. De mivel az is csak Ádám barátom képzeletében létezett, így nem volt hová menekülni, én pedig sarokba szorultam.
– Na mesélj! – nógatott. – Ha elmondd a teljes igazságot, megúszod egy enyhébb büntetéssel.
Mit tehettem volna? Kihúztam egy széket, és kartávolságon kívül leültem a konyhaasztal mellé, bár amilyen gyorsan mozgott anyu a kora ellenére, a pofonjaitól a kialakított távolság sem lett volna képes megvédeni. Mesélni kezdtem. Közben ő hol elfintorodott, hol a szemét forgatta, ahogy a történetemet göngyölítettem.
– ...és akkor Csontos berángatott minket az igazgatóiba, ahol a diri lecseszett minket, aztán elkérte az ellenőrzőnket is…
– Szóval még igazgatóit is kaptatok. Szép, mondhatom. Na hozd ide, hagy írom alá.
Egy kósza mosoly suhant át az arcomon, azt gondoltam, hogy elég könnyen megúsztam, amikor hozzá tette:
– És hozd a mobilod is és a laptopod. Lesz két heted rá, hogy a szobádban gondolkozz a mai napon. Addig az iskolán kívül nem mész sehová! Érthető voltam?
– Basszus, anyu, ne már! Ez neked az enyhébb büntetés?
– Mozdulj! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, s én felkászálódtam és kelletlenül vonultam be, hogy eleget tegyek anyu parancsának.
– Csak tudnám, mit csinálok akkor két hétig? – füstölögtem magamban, miután visszatértem az anyu által követelt dolgokkal a kezemben.
– Tanulsz, és gondolkodsz! – aztán lekapta a lecsukott laptop tetejéről a telefonomat és a hátsó zsebébe csúsztatta, majd maga felé húzta a gépet is, de az én kicsikémtől sokkal nehezebb volt elválni. Talán mert a történeteim kilencvennyolc százalékát ezen írtam, csak két százaléka került papírra. – Ideadod végre vagy meg is pofozzalak?
A pofon említésére a tenyerem szétnyílt, és legbelül, lélekben jó időre búcsút intettem szeretett számítógépemnek.
– Jó volt veled, hiányozni fogsz – motyogtam magamba, a szememmel még mindig anyu mozdulatát követtem, ahogy átveszi a gépet, majd kissé arrébb letette.
– Ki fogod bírni! – majd rám kiáltott, amikor látta, hogy a távirányítót a kezembe veszem. – Most pedig irány a szobádba! A tiltás a tévére is vonatkozik.
– És két hét?
– Két hét. Egy nappal sem kevesebb.
– Francba.
Lógó orral húzódtam vissza a saját kis rezidenciámba, és végig feküdtem az ágyamon. A változás nem igazán volt szemmel látható, most mégis olyan üresnek tűnt minden, pedig a könyvespolcom is a helyén volt, dugig nyomva színes borítójú könyvekkel. Az asztalom is ott állt, ahol szokott, ahol mindig írtam a regénykezdeményeimet, a fantasy jeleneteket ábrázoló képek is ott lógtak, ahol mindig is, csak én bennem ürült ki egy hely, amit nekem kell kitalálni, hogy töltöm fel.
Megálltam a polc előtt és a könyvek színes gerincét bámultam. Ha már hirtelen ennyi szabadidő szakadt rám, akkor meg kellene próbálnom hasznosan eltölteni. Végig futtattam az ujjaimat a címeken, majd megállapodtam Maros Edit, Hűvösvölgyi suli című könyvének első köteténél. Igaz, hogy már végigolvastam az egész sorozatot, de már nem emlékeztem minden kis részletre pontosan. Egyébként is, jelen helyzetben jól jönne, egy kis könnyed szórakozás. és ez épp az én korosztályomnak szólt. Az ágyamon keresztbe végig nyúlva olvasni kezdtem, amíg csak fura nyomottság nem telepedett rám, és egy különös, valósághű álomban találtam magam.
A történet előzményét A bünti 1. rész címmel itt találod. Kattints a címre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése