== Lúzer sorozat 4. része ==
A tornateremben szép kis tömeg gyűlt össze, mire odaértem. Lemoshatatlan izzadságszag keveredett a tornacsukák lábszagával, a jelöltekből áradó adrenalinnal és parfümillattal. Úgy tűnt, mintha az élet furcsa fintoraként most az összes diák egyszerre mutatott volna érdeklődést a színjátszás iránt. Engem kivéve. Én egészen más okból bukdácsoltam az önjelölt színészek és a bámészkodók között: cikket kellett írnom erről a nagy, mindenkit megmozgató eseményről a suliújságnak. Arról a musical válogatóról, amit egy lelkes kis csapat szerzett, akik a giminkbe járnak.
A jelöltek sorszámot kaptak, és a színpad közelében foglaltak helyet az első néhány sorban. Jó volt látni, ahogy a diákok kipirult arccal – és minden bizonnyal –, vadul dobogó szívvel vártak a sorukra. Voltak, aki verssel vagy prózával készültek, egy kevesen vették a bátorságot és énekeltek is. Még a kevésbé tehetségesek is bezsebelhettek némi részvét tapsot, mert senki sem fújolt, nem tettek bíráló megjegyzéseket – legalábbis hangosan –, csak maguk közt megvitatták a produkciót. Némelyikükkel már találkoztam a folyosón, de az arcokhoz még nem igazán társultak nevek eddig, mint ahogy én is csak egy jelentéktelen elsős voltam a felsőbb évesek szemében. Legalábbis szerettem volna az lenni, de a hírnevem megelőzött. Azt a srácot sem ismertem, aki mosolyogva éppen akkor hagyta el a színpadot, de úgy véltem az ő nevét a jövőben illik majd megjegyeznem, mert jó volt. Iszonyat jó!
– Köszönjük Szikszai Lacinak a színvonalas előadást – mondta Patai, az irodalomtanárunk. Végigjáratta a szemét a tömegen, majd megállapodott rajtam. Kurtán biccentett. Elégedetten húzta el a száját, látva, hogy lelkiismeretesen elvégzem azt a munkát, amit ő főszerkesztőként rám bízott. – A következő pedig…
Egy szőke lány ugrott fel. Őt ismertem. Ő volt az, aki miatt Tamponos fiúvá váltam, amikor átzuhantam a koli küszöbén az évnyitó előtt. Neki köszönhetem ezt a gúnynevet is. Aznap betört az orrom, darabokra hullt a méltóságom, és még el is vesztettem az eszméletem. Hiába, na, nem bírom a vért.
– Mondd be a neved légy szíves – kérte az ének tanárnő. Dalos Virág, egy alacsony, sűrű fekete hajú ötvenes nő volt, ellentmondást nem tűrő, kiképző őrmester tekintettel.
– Lovász Cintia vagyok – mondta a lány magabiztosan, miközben én azon morfondíroztam, miért kell mindig felbukkannia valahol a közelemben.
Sohasem hallottam sem Dallos Bogiról – remélhetőleg a vezetéknév hasonlósággal nem az énektanárnőt akarta megvenni –, sem a Titkok a téren című dalról. Mégis a melódia bemászott a fülembe, csápjait beakasztotta a hallójárataimba, és jó ideig ott is maradt. Cintia a hangjával elbűvölt mindenkit, mint a szirének a gyanútlan tengerészeket. Hatalmas tapsot kapott. Még az igazgató helyettes, Incze Cecília, a harmadik zsűritag is megjegyezte, hogy most elég erős a mezőny, ami igaz is volt. Cintia fellépése után már nehéz volt őt és Szikszai Lacit felülmúlni, bár a többiek erősen próbálkoztak.
– Akkor ha már minden résztvevőt hallottunk… – kezdett bele Patai tanár úr a mondanivalójába, ám az énektanárnő félbeszakította.
– A fiatalembert még nem hallottuk, ott, leghátul.
Mindenki forgolódni kezdett, persze én is, mire rájöttem, hogy a „fiatalember ott leghátul” én vagyok. Miért biztos benne mindenki, hogy aki itt van, fel is akar lépni?
– De én nem készültem – szabadkoztam.
A kijelentésem halk kuncogást váltott ki, ám Dalos tanárnőt nem olyan fából faragták, aki feladja. Már sajnálhatom is magamat. Szegény én!
– De én a suliújságnak… – kezdtem bele egy újabb kifogásba, és kétségbeesetten néztem Pataira, aki azt sem tudta, hogyan rejtse el a mosolygását. Kösz, tanár úr.
– Gyerünk, ájulós fiú, Mutasd meg, mit tudsz! – kiáltotta valaki.
Ájulós fiú? Most komolyan? Mindenki így fog rám emlékezni amiatt az incidens miatt? Az orrom alatt elmormogtam egy cifrát, felálltam, a jegyzetfüzetem a farzsebembe dugva elindultam a színpad felé, majd egy bátorító taps is felhangzott, amihez egyre többen csatlakoztak. A szívem úgy dübörgött a fülemben, mint egy úthenger. Minden lépéssel összébb szorult a torkom. Hát jó legyen, ha ez kell. Tizenöt perc hírnév. A csendes nézelődőből már megint a középpontba kerültem. Francba! Ez az én formám.
