A különös kulcs

Amikor kinyitottam a szemem, egy teljesen ismeretlen szobában tértem magamhoz. Nem emlékszem, hogy kerültem ide, és halvány fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Az első dolog, ami tudatosul bennem, a kintről beszűrődő forgalom zaja. Persze, néhány napja érkeztem New Yorkba, mert a múzeum, ahol dolgozom, egy értékes, ritka tárgyat akart megszerezni. Mi is volt az? Kissé nehezemre esett felidézni az elmúlt öt-hat órát.

Beletelt egy kis időbe, mire össze tudtam szedni magam annyira, hogy felüljek, de a fejem azonnal jelezte, hogy talán nem saját akaratomból lehetek most itt, mert eszeveszett módon sajogni kezdett. Az ujjaimat óvatosan végigfuttattam a tarkómon, ahol egy, még mindig fájdalmas jókora puklit tapintottam ki. Összeszorítottam a szemem, mert bántotta a fény. Ahogy megdörgöltem az orrnyergemet, valamiféle nedvességet éreztem az ujjaimon, és ahogy rájuk pillantottam,  megrőkönyödtem. A tenyerem csurom vér volt, bár itt-ott ugyan már majdnem megszáradt. Biztos voltam benne. hogy ez nem az én vérem. Túl sok volt ahhoz, és nem is éreztem semmiféle sérülés sem A tarkóm kivételével sehol sem fájt.

Testcsere

Először azt hittem, hogy egy álom, de nem az volt. Különös dolog arra ébredni, hogy idegen helyen vagy, idegen tárgyak között, amiket még sohasem láttál. Más a szekrény, az íróasztal, a függöny az ablakon, és a legmegrázóbb, hogy amikor a tükörhöz lépsz nem a saját arcod, hanem valaki más néz vissza a tükörből. Milyen furcsa! Vajon létezik erre valamiféle logikus magyarázat? Ha igen, jó lenne, ha valaki elárulná, hogy miért?

Szemügyre vettem magam. Egy nem túl feltűnő, jellegtelen nagyjából velem egykorú lány a tükörből. Barna szemei még kissé dagadtak voltak, látszott, hogy még most ébredtem, szőkésbarna hosszú haja össze-visszaállt, végei töredezettek, a körmeiről nem is beszélve. Nem volt rajta semmi, amit egy magamfajta srác megnézett volna rajta. Mármint amikor még srác voltam. Ezelőtt a rémálom előtt. Nem volt sem túl szép arca, sem formás alakja. A mellei elfértek a kezemben. 

Becsuktam a szemem, és azt hajtogattam, hogy „ez csak egy álom, ez csak egy álom”. Amikor kinyitottam a szemem, még mindig ő voltam. Maradtam ennek a gebe gereblye testében.

Az anyja bejött és Annának szólított, s arra figyelmeztetett, hogy mindjárt elkések a suliból, és jó lenne, ha kicsit igyekeznék, de én még mindig tükör előtt álltam egy bugyiban és egy pólóban. 

„Istenem, legalább de jó lenne tudni, melyik iskolába járok!” – gondoltam. 

Beleugrottam gyorsan egy számomra szimpatikusnak tűnő, kissé lezser farmerba, majd elkezdtem kihúzgálni a fiókokat, benéztem az ágy alá, a táskájába, hátha találok valamilyen információt arról, hol is tanul. Végül a matrac alatt egy naplóra bukkantam. 

Hát az legalább közös bennünk, hogy mind a ketten naplót írunk. Gyorsan felütöttem, és beleolvastam. Más körülmények között sohasem vetemednék ilyesmire, de túl akartam élni a napot, úgyhogy kénytelen voltam. Nekem csak átlagos tini problémáim voltak, amik eltörpültek az ő gondjai mellett. Az Annáé igen komolyak voltak. 

A fiúk zaklatták és fogdosták, olykor még meg is ütötték, és senki sem tesz semmit ez ellen, hiába szólt a tanároknak. Így próbál láthatatlan maradni, és valahogy átvészelni az egész gimis éveket.

A napló tanúsága szerint nem igazán van barátja, csak egy felsős lány az, akit Sylvia néven emleget. Ő az egyetlen tisztaszívű ember a környezetében, aki megvédi, ahogy tudja. Persze ő sem lehet mindig a közelében. 

„Ha meghalnék, észrevennék? Emlékezne rám valaki?” – Ez a mondat valóban szíven ütött, és elkezdtem igazából megsajnálni. 

Sajnos a naplóját csak eddig tudtam olvasni, mert az anyja újra betoppant és felháborodással a hangjában újra nógatni kezdett, hogy siessek már egy kicsit, mert miattam ő is el fog késni a munkából. 

Gyorsan megkeféltem a hajam, majd egy hajgumival hátra kötöttem. Anna a képeken mindig kiengedett hajjal pózolt egy csinos szőke lánnyal, aki valószínűleg Sylvia lehetett, s talán a copffal tudat alatt jelezni akartam, hogy „vigyázz tesó, ez már nem az a csaj, akivel azt csinálhatsz, amit akarsz”!

A kicsi barna lány

Amikor először megláttam, beleremegett a szívem. Gesztenyebarna haját szorosan hátra fogva hordta, szemei mogyorószínűek, ajkai íveltek és keskenyek. A barna kifejezetten jól állt neki és valószínűleg szerette is ezt a színt, mert akkor is ilyen színű nadrágot hordott. A kollégiumi tanuló teremben olyan közel ült hozzám, mégis annyira elérhetetlen volt a számomra, hiszen mégiscsak a nevelőtanárom lányáról volt szó. Vajon hogyan is közeledhetnék hozzá, ha az apja óvó szárnyai alatt van mindig? Így csak többnyire csak észrevétlenül figyelgettem. Nem akartam feltűnően bámulni, hiszen akkor bármelyik csoporttársam rájött volna, arra, amit magamnak is alig mertem bevallani. Kezdtem beleszeretni Vivienbe. 

Ő persze sohasem vette ezt észre. Csupán egy voltam neki a kollégiumi fiúk közül, akik ott ücsörögnek némán, egymás mögé sorakozva a padokban, a könyveik fölé görnyedve engedelmesen. Kicsi arcocskáját a tanulnivalója felé fordította, nem is igen nézett fel, csak akkor, amikor az anyagot gondolatban visszamondta magának. A szemét ilyenkor vagy lehunyta, vagy a mennyezeten szúrt ki magának egy pontot, vagy repedést Talán nem is merte a fejét nagyon forgatni sem, mert a tanár úr rögtön összevonta a szemöldökét, és rendre utasította. Ilyenkor mi is örültünk, hogy nem vagyunk a vérszerinti gyermekei. Szerettük ugyan a tanár urat, de a tanulásban nem ismert tréfát, s ha nem úgy ment az anyag nekünk, ahogy azt ő elvárta, megkaptuk a tanulások királynőjét is: a pót-pót szilenciumot.

Volt, hogy Viviennek olyan tanulnivalója akadt, amit be kell biflázni, ezért ki küldte őt, a kis nevelőtanári irodájába. Irodának tulajdonképpen csak enyhe túlzással lehetett nevezni azt a nagyjából két négyzetméteres kis zugot, amelyben egy asztal, két szék és egy kis szolid, fából készült polc fért csak el, az is tanár úr háta mögött, a falra szerelve, amin angol, német és francia szótárak sorakoztak. Nem sokat jártam ebben az irodában, szerencsére. A magaviseletemmel nem volt ugyan semmi gond, de a szorgalmammal annál inkább.

Az átjáró

Amikor a tudósok felfedezték azt az átjárót a másik világba, minden megváltozott. Nem tudtuk mi lehet odaát, csak azzal voltunk tisztában, hogy ott is értelmes lények élnek. Bár amolyan levelezésféle ment a két oldal között, úgyis tudjuk, hogy mi a vége. Az ember kíváncsi lény és látni akarja, mi folyik a túloldalon.

Akkoriban az én dolgaim sem mentek túl jó. Megszaporodtak az ellenségeim, és egyre többen akartak holtan látni. Túl sokat tudtam egy bizonyos befolyásos kör visszaéléseiről, ezért számtalanszor rám lőttek, az autómat felrobbantották, a házamba betörtek. Rendőri védelmet hiába kértem volna, a kezük oda is elért. Majd álruhát öltöttem. Bár ez sem védett meg teljesen, kissé elodáztam azt, hogy rám találjanak. Persze egész életemen át nem bujkálhatok, igaz?

forrás: DevianArt

Ekkor mentőövként érkezett az egyik barátom, Steve, aki egy új kutatásról beszélt. Egy átjáróról egy másik világba, ahol még senki sem járt eddig erről az oldalról, és egy most épülő járműről, aminek ugyan még vannak hibái, de lassan át lehet majd vele kelni vele.

Hosszas unszolásra – és némi anyagi juttatás ellenében, hiszen mindenkinek megvan az ára – Steve becsempészett a laborba. Úgy kellett tennünk, mintha fegyverrel kényszeríteném, hogyha visszanézik a kamerát, ő minden gyanú felett álljon majd. 

Vasárnap volt, és a fehérre festett folyosókon senki sem járt, csak a fénycsövek és gépek monoton zúgása hallatszott mindenfelé. Tudtuk jól mind a ketten, hogy nagyon kicsi az esélye, hogy bárkibe is belefutunk, ezért is időzítettünk így. Az épület óriásinak tűnt, legalábbis sokáig kanyarogtunk hol jobbra, hol balra. Végül jó félórás járkálás, és számos ellenőrzőponton való áthaladás után végre ahhoz az ajtóhoz értünk, amit kerestünk. 

Steve elővett egy színes kis plasztik kártyát és lehúzta, mire egy torz komputer hang arra kérte, hogy nézzen bele a retina szkennerbe. A tenyerem már erősen izzadt, de kisvártatva kinyílt az ajtó, s mi beléptünk egy óriási terembe. 

A számítógépek ilyenkor is működtek, és az átjárón át érkező jeleket minden féle szondákon át kielemezték majd színes görbéket rajzoltak a kijelzőkre. Piros sárga zöld és kék ledek világítottak mindenfelé, és akkor is világos lett volna a teremben, ha belépéskor az érzékelő nem kapcsolja fel a világítást.

Az átjáró maga egy ember nagyságú fényes téglalap volt, amely csak ott állt a semmiben, és akár körbe is tudtam kerülni. Egy szakadás ez az idő és a tér szövetén. Csodálatos volt, s ahogy ott álltam előtte, kedvem lett volna megérinteni, vagy átnyúlni rajta, de Steve figyelmeztetett, hogy ne tegyem, mert ez a valami veszélyes is lehet. Helyette megkocogtatta azt a bádogkasznit, ami éppen a hátam mögött állt. 

– Ezzel fogsz átkelni, barátom.

Titkos randevú

Téma: írj egy párról, akik csak titokban találkozhatnak

Nem akarom, hogy más megtudja, hogy Jack és én járunk. Ez csak a mi titkunk. Olyan menő srác, és mindenki cikizné csak, ha megtudnák, hogy egy ilyen béna csajjal jár, mint én és én ezt nem akarom. Most azt mondanád, kár lenne lebecsülnöm magam ennyire, de nem tehetek róla, hogy úgy nézek ki, mint egy gyerek. Te sem mondanád meg rólam, hogy egy tizenhatéves vagyok. Lépten-nyomon azt hallom:

„Ki a fene engedte be ide ezt a kis tizenhároméves kiscsajt?” –, mert, ahogy mondják, sem arcra, sem alakra nem nézek ki többnek. Hát tehetek én arról, hogy gyerekarcom van és nem nőtt nagyobb mellem?

Amikor randizunk, az külső szemmel biztosan úgy nézhet ki, mintha Jack csak a kishúgával menne el vásárolni valahová. Persze, ez őt, egy cseppet sem zavarja. Mindig gyengéd velem, és sohasem tesz olyat, amit én nem akarok, ami nekem kellemetlen. Azt mondja, túl kellene lépnem már ezen, és fel kellene mernem vállalni a kapcsolatunkat. Tudom, hogy igaza van, de ez nem könnyű. Ő a sztárjátékos, én meg… Én meg utolsó vagyok a sorban.

Hogy kezdődött ez az egész? Mindjárt elmesélem. Véletlenül egymásba futottunk, vagyis én belé, ami olyan klisés is lehetne, de a mi történetünk más fordulatot vett Udvarias volt, segített felszedni a könyveimet. Kissé idegesnek tűnt, amikor azt mondta, szeretne kérdezni tőlem valamit, és találkozzunk a suli mögött ötödik óra után.

Egész idő alatt zakatolt az agyam, el sem tudtam képzelni, mit akar kérdezni tőlem, éppen tőlem. Nehezen teltek a percek, a figyelmem folyton elkalandozott, s amikor a tanár felszólított, persze, hogy nem tudtam értelmes választ adni a kérdésére. 

Lassan elérkezett az idő, s mire az iskola mögé értem, ő már ott várt rám. Kurtán üdvözölt, s csendben leültünk egymás mellé a padra, amelybe régi és új szerelmek voltak belekarcolva. Némelyik már le volt festve, míg másoknál friss karcolás látszott.