Délutáni hülyülés tanulásnak álcázva

== A Csak barátok sorozat 2. része

Suli után ma is együtt mentünk haza, mint szinte mindig. Úgy tűnt, Csillának a szokásosnál is jobb kedve van. Felugrott a járdaszegélyre, végig egyensúlyozott rajta, mint egy kötéltáncos, néha ugyan meg-megbillent, ilyenkor egy pillanatra megérintette a vállam, aztán már könnyedén suhant is tovább. A fehér-rózsaszín cipőt, amit akkor hordott, amikor az időjárás csak engedte, ő maga festette be. Dekorációként apró arcokat és állatokat rajzolt rá különféle színnel, amitől az egész úgy nézett ki az egész, mint egy nagy pink állatkert. Ha egy figura elhalványodott rajta, azonnal átrajzolta. Gyakran láttam zokniban ülni a szünetben, ölében a tornacsukájával, miközben nyelve hegyét oldalra kidugva alkotott.

Csilla hirtelen gondolt egyet, leugrott a kövekről, és fél lábon megpördült a karjait széttárva, miközben dudorászott valamit. A dallamfoszlányban az MKTO, „Classic” című számát véltem felfedezni.

– De vidám valaki. Mire ez a fene nagy jókedv?

– Olyan énekelhetnékem van – közölte egyszerűen. – Nem jössz át később?

A karaoke volt az egyik kedvenc elfoglaltságunk. Csilla anyukája, Éva néni szerint, ha duetteztünk, még az emberek is megálltak az ablakuk alatt és minket hallgattak. Szerintem ez azért túlzás, bár az igaz, Csilla mindennél jobban élvezte. Ilyenkor felpattant a franciaágy tetejére, riszálni, rázni kezdte a fenekét, és tekergette a csípőjét. Baromi jól állt neki és volt is hozzá érzéke.

– Inkább a matekra kéne ráhasalnod. Így is állandóan cseszegett Hajzer – figyelmezettem.

– Olyen kis stréber vagy – fújtatott egy nagyot, majd kelletlenül elhúzta a száját, aztán vigyor kúszott az arcára. – Oké, akkor mi lenne ha együtt tanulhatnánk, utána meg meglátjuk.

– Oké, de akkor tényleg tanulni fogunk! – mondtam szigorúan, a “”tényleg” szót erősen hangsúlyozva. – Ha ez a matek dogád is egyes lesz, eltiltanak tőlem, meglátod!

– Ugyan már! Anyu sohasem tenne ilyet. — legyintett — Egyszerűen jó hatással vagy rám – mosolygott.

Csilla szülei keveset voltak otthon, ilyenkor a bátyjára testálták, hogy leellenőrizze, hogy a húga leckéje elkészült-e és megtanulta-e az anyagot. Eleinte ez működött is, de aztán egyre többször maradt el. Csilla hatodik év végén éppen csak átcsusszant, amitől a szülei teljesen kiakadtak. Azóta szigor van.

Ezzel szemben az én szüleim már a kezdetektől nagyon komolyan vették a tanulást. “Majd később megköszönöd” — mondogatták, de én egyszerűen utáltam, hogy rám eröltetik. Aztán valami megváltozott. Rájöttem, nem is rossz, ha az ember tud ezt-azt a világról, és elkezdtem élvezni a dolgot.

– Ne vegyél rá mérget, hogy most is elnézik neked! – mondtam. – Vagy újra nyolcadikos akarsz lenni?

Csilla megrántotta a vállát.

– Nem akarsz már idegenvezető lenni, és utazgatni? – húztam fel a szemöldököm.

Csilla fújtatott egy nagyot, mintha azt mondaná: „Ó, ugyan, hagyjál már lógva! Akadj már le a témáról!”, de csendben maradt, csak a szemeit forgatta unottan.

– Akkor mi lesz az álmaiddal, amiket el akartál érni!

– Na és mi a helyzet a tieiddel? – kérdezett vissza azonnal. Egy pillanat alatt megpördülve szembe került velem, a két kezét a háta mögé rejtve rám meredt.

– Hát – vakartam meg a fejem búbját –, azt hiszem, én gimibe megyek. Akkor még lesz négy évem, hogy kitaláljam, mihez akarok kezdeni. Nekem nincsenek konkrét terveim, mint neked.

– Nem erre gondoltam, — rázta meg a fejét. — Szerintem, te is tudod, mire – válaszolta, miközben menetiránynak háttal haladt előttem, a szemét egy pillanatra sem véve le rólam. – Mik a terveid Orsival?

A név hallatán megtorpantam és csodálkozva néztem a lágy októberi napfénytől csillogó sötét szemekbe.

forrás: dívány.hu

– Azt hittem utálod őt.

– Utálom is – motyogta lehajtott fejjel maga elé révedve, majd hirtelen felnézett –, de te szereted. – Aztán visszapattant a szegélyre és mi újra elindultunk, miközben Csilla végig mellettem billegett. – A barátom vagy, és ha összejöttök, akkor majd meg kedvelem… Valahogy... Vagy legalábbis igyekszem nem beverni a képét.

Percekig haladtunk egymás mellett szótlanul. Hallani lehetett a szelet, ahogy felosont a fákra, a lombok közt megzörgetett néhány sápadt levelet, és már nesztelen el is tűnt, akár egy tolvaj. Végül Csilla felém fordult, hangja bizonytalannak hallatszott, mintha most nem is az övé lenne. Arca is kissé pirosabbnak tűnt, mint általában, de biztos csak a napfény miatt.

– Ha nem jönne össze, akkor… – kezdte, de én közbevágtam.

– Akkor elkönyvelheted, hogy neked volt igazad.

Megrázta a fejét,és a göndör fürtjei belecsapódtak az arcába. Nem ezt akarta mondani, de már nem folytatta tovább.

Mondd el neki, hogy szereted

== A Csak barátok sorozat 1. része ==

Csillát a legkevésbé sem zavarta a matek óra. Barna, göndör fejét felém fordította, állát megtámasztotta a tenyerén és hosszasan rám pillantott pimasz mosollyal az arcán, miközben huncut, fekete szemében benne ragyogott a galaxisok összes csillaga. Egy árva szót sem szólt, csak farkasszemet nézett velem. 

Amikor öt éve Ózdról leköltöztek ide, Kunmadarasra, Varga tanár úr mellém ültette az új lányt. Hát, bevallom, akkor még nem igazán örültem neki, hiszen eddig az utolsó pad mindkét oldala az enyém volt, most meg meg kell osztoznom rajta egy jövevénnyel. Aztán ahogy telt az idő és egyre jobban megismertem, szépen lassan rájöttem, hogy ez a csaj egyszerűen csak jó fej, és kész. Igaz, a pimaszságával, tettetett nagyképűségével néha az agyamra ment ugyan, de mindig mondott vagy tett valami váratlant, amitől a végén mind a ketten hangos hahotázásban törtünk ki. Felrázta az életem, mint egy nagy színes habos koktélt. 

Csilla mosolyra húzta a száját, és alig láthatóan csóválni kezdte a fejét.

– Mi van? – kérdeztem halkan.

– Már megint azt csinálod! – suttogta, miközben belehunyorgott az ablakon át beszűrődő napfénybe, és az orrnyergén apró kis ráncok keletkeztek.

– Miért? Mit csinálok?

forrás: pexels.com

Csilla elnézett a fal felőli padsor irányába, ahol szerelmem tárgya ült, és alig észrevehetőn arrafelé biccentett a fejével. Nem kellett mondania semmit, elég volt csak összenéznünk és már működött is köztünk a telepátia. 

Sallai Orsolya volt a legszebb lány az osztályban. Hosszú, csillogó, gesztenyebarna haja eltakarta az arcát, ahogy a füzete felé hajolt és buzgón jegyzetelt. Esküszöm, neki volt a leggyönyörűbb szeme a világon. Mélykékek voltak, akár az óceán vize, ami kiszámíthatatlanul hullámzik, mint a természete. Olykor beragyogta egy-egy napsugár és a felületén apró, smaragdszínű csillámok világítottak, máskor a vihar borzolta fel, és szürkéskék, égig érő hullámokat vert.

– Nem tudom, miről beszélsz – vágtam rá. 

– Hát Orsiról, te lüke – mondta komolyan. – Már megint bámulod.

Csilla nem csinált belőle titkot, hogy Orsit nem különösképpen kedvelte. 

“Borzasztó ízlésed van, ha egy ilyen felszínes napraforgó be tudta lopni magát a szívedbe”  –  mondogatta.– „Egy olyan lány illene hozzád, aki szerényebb, kedvesebb, nem baj, ha kevésbé szép kívülről, mert belülről sokkal értékesebb.” 

Lehet, hogy ez célzás akart lenni egy konkrét valakire. Amikor visszakérdeztem, hogy van-e jelöltje is a számomra, válasz helyett csak elpirult, és próbált elfordulni, hogy ne vegyem észre. Ha nem lettünk volna már olyan hosszú ideje barátok, azt is gondolhattam volna, hogy saját magára gondolt –, de valószínűleg a válasz ennél egyszerűbb volt. Talán csak zsigerből utálta őt és kész, nem tudom. A lányokat nehéz kiismerni. Orsi megítélésének az sem tett jót a szemében, hogy mindig sok fiú vette körül. Biztosan csak féltékeny, mert Orsi népszerű a srácok között, de Csilla csak a fejét rázta és biztosított róla, hogy egy pillanatra sem szeretne Sallai Orsolya lenni. Bár elismerte, hogy nagyon csinos lány, de ezen kívül ő nem lát benne semmit, ami különlegessé tenné.

– Hé! – szólalt meg mellettem Csilla. A csendben a hangja ostor pattanásként hatott, engem is felriasztva ezzel a gondolataimból. 

Azt hiszem, ő maga is megijedhetett saját hangerejétől, mert behúzott nyakkal, a padból kissé kihajolva óvatosan a tábla felé pislogott. Hajzer János, a feje tetején már kissé kopaszodó, ötvenes évei közepén járó matek tanár látszólag nem reagált. Csak a filc ütemes sercegése hallatszott a néma teremben, ahogy alig olvasható írásával tovább karcolta a példát a táblára. 

Csilla jutalmul néhány rosszalló pillantást kapott az osztálytársainktól, néhányan még le is pisszegték, amit ő egy vállrándítással és néhány gúnyos fintorgással el is intézett. Aztán közelebb hajolt, és már egész halkan folytatta:

forrás:depositphotos.coms

– Hé! Ne bámuld már ennyire feltűnően! – lökte meg a vállamat. – Kiesik a szemed!

– Kösz, hogy így aggódsz értem, de nem fog, ne félj! – feleseltem, majd játékosan ráöltöttem a nyelvem.

Csilla nem válaszolt, csak elnyúlt a padon, majd egy mozdulattal kihúzta a hajgumit a hajából aztán lassú, akkurátus mozdulatokkal az ujjaival elkezdte szétfésülni a dús, göndör fürtjeit.

Összehúztam a szemöldökömet, mereven a szemeibe bámultam.

– Mi van? – kérdezte tettetett értetlenséggel.

– Hé, így nem látok semmit – mondtam halkan, miközben próbáltam elnézni valahol a feje mellett, de mindig arra mozdult, amerre én, tökéletesen leutánozva a mozdulataimat, és állandóan eltakarva előlem szerelmem tárgyát.

– Ja, bocsi, észre sem vettem – húzta pimasz mosolyra a száját, ami hihetetlenül jól állt neki. – Amúgy meg ha ennyire tetszik… Oda kellene menned hozzá, és elmondanod, hogy szereted.

Menekülés az éjszakában

 Minden, amit akartam csak az, hogy ezután a kimerítő nap után végre álomtalan alvásba süllyedjek, anélkül hogy csapongó gondolataim háborgatnák a nyugodt pihenésemet, de ehelyett egy nagyon is valóságos, távoli királyságban találtam magam. 

Sötét volt. Csak a Hold és a csillagok világították be az éjszakát. Ahogy ott feküdtem, a selymes fű megcirógatta a bőröm, miközben fejem fölött különös bogarak jártak különös násztáncot olyan közel, hogyha kinyújtottam volna a kezem, meg is érinthettem volna őket. Szentjánosbogárként világítottak, kékes és rózsaszínes fénnyel, miközben a kabócák hangosan ciripeltek, s éjszakai madarak énekeltek. Már majdnem elaludtam, amikor átesett rajtam egy lány. Zihált, mert ez idáig futott, és én sem vettem észre, mert a lábdobogását elnyomta a környezet hangjai. 

– Hé, nem látsz a szemedtől? – morogtam majd felültem.

A lány pillanatok alatt felpattant, majd megfogta a csuklómat, rám nézett a zöld szemeivel, – amik esküszöm, világítottak a sötétben –, majd így szólt:

– Gyere! Gyere, ha még élni akarsz! – s megmarkolta a kezemet, és én feltápászkodtam.

Hirtelen elhallgattak a bogarak, a madarak, és sűrű, iszapos, vészjósló csend támadt.

– Már itt van – mondta, rémülettel a hangjában, majd megrántotta még egyszer a karomat. – Gyerünk, mennünk kell! Most!

Forrás: mandiner.hu.com

Suhogás és ropogás törte meg a csendet, és hangok egyre erősödtek. Fák hajlottak ketté, egyik másikat valami mérhetetlen erő ki is csavarta, s a nehéz fatörzs átszelte a levegőt, majd óriási robajjal a közelünkben landolt. Borzongás és félelem futott át rajtam. Ha ez a lény ezt tudja művelni egy olyan vastag fával, amit mi ketten sem érnénk át, akkor tuti biztos nem akartam tudni, mit csinálna velünk, amikor ideér. 

Futásnak eredtünk. A lány elől, a csuklómat tartva rohant, és én utána, vakon követtem az éjszakába, miközben faágak és levelek csapódtak az arcomba. Az oldalam már szúródott, de ő még mindig, változatlan tempóban loholt előttem. Végül lassítottunk, és bebújtunk egy üregbe, ahol a hangok alapján mások is lehettek. Emberek.

– Mi ez a hely? – kérdeztem suttogva, miközben a nedves falat tapogatva próbáltam haladni előre a vaksötétben.

– Menedék –  mondta. – Ne félj, ide nem tudnak bejönni a szörnyek.

Olyan érzésem támadt, mintha még kisgyermek lennék, és édesanyám azzal nyugtatna, hogy bár sötét van, de biztonságba vagyok. A ronda, ártó lények itt nem bánthatnak. Az ő óvó karjai megvédenek.

Még mindig befelé botorkáltunk, és kezdtem látni is már valamit, de rájöttem, nem azért, mert a szemem hozzászokott a sötéthez, hanem mert az üreg egy földalatti folyosórendszerbe vezet, amelynek a falain fáklyák égnek.

Most volt először lehetőségem szemügyre venni a lányt. Gesztenyebarna haj kissé most összeállt az izzadságtól, kerek arca kissé kipirult, szemöldökébe pedig ritmusosan ismétlődő csíkokat húztak borotvával. Nagyjából velem egy idős, tizennégy esztendős lehetett.

– Mi az? – kérdezte mosolyogva, amikor észrevette, hogy milyen elmélyülten tanulmányozom az arcát.

Elfordítottam a tekintetem és a meztelen lábfejemet bámultam, amit rohanás közben valószínűleg a „nyúlüreg” közelében, – ahogy az itt lakók hívták –, felhorzsolta egy-két kiálló szikla, s az apró vágásokból még némi vér szivárgott, máshol már teljesen megalvadt. 

– Mi volt az odakint?

– Az elfek baugnak hívják, ami kegyetlent és zsarnokot jelent a nyelvükön. Még senki sem látta, mert aki igen, az nem élte túl – majd kis szünetet tartva folytatta: – Így azt sem tudjuk igazán, hogy néz ki csak azt, hogy nagyon veszélyes. És ez egyenesen feléd tartott.

Forrás: questforazrael.hungarianforum.net/

Én ebből szinte semmit sem vettem észre, amíg belém nem botlott, mert teljesen lenyűgözött az éjszaka varázsa.

– Akkor megmentetted az életem. Köszönöm – mondtam, majd felé nyújtottam a kezem. – Péter vagyok.

– Szofi – mosolyodott el, s apró kezével átfogta a tenyerem és gyengéden megrázta. – De te idegen vagy itt, ugye? Nem sontiai vagy?

– Hogy mi nem vagyok?

– Sontiai. Ez a Sontiai Birodalom, vagy ami még megmaradt belőle – mondta halkan. – Tulajdonképpen akkor honnan jöttél?

Elmeséltem neki, ahogy álmatlanul forgolódtam az ágyamban, aztán a következő pillanatban már itt tértem magamhoz, azon a mezőn, ahol találkoztunk. Beszélni kezdtem azokról az időkről és helyekről, ahol felnőttem, s ahogy egyre inkább belemerültem a mesémbe, egyre több ember, öregek és fiatalok népes csoportja táborozott körém. 

A terem közepén égett a tűz, és a nyárson valamiféle kisállat sercegett, amit nem is mertem volna megtippelni miféle lehet. Minden esetre olyan állatra emlékeztetett, ami kinézetre átmenet lehetett a patkány és a kutya között. A sült hús különleges, fűszeres illatot árasztott.

Amikor végeztem a történettel és feltekintettem, egy öt év körüli kislány kíváncsian fúrta a tekintetét az arcomba.

– Akkor ez azt jelenti, hogy nem tudsz hazamenni? Nem láthatod az apukádat és az anyukádat? – kérdezte, majd átölelte a nyakamat. – Te szegény! Majd mi vigyázunk rád! Itt jó helyen vagy! – mondta mosolyogva.

Eddig nem is gondoltam rá, mi lesz, ha soha többé nem jutok haza? Hogyan éljek egy olyan földön, amiről semmit sem tudok? Talán majd este, ha becsukom a szemem, visszakerülök a saját világomba, vagy felébredek, de persze semmi sem történt. Maradtam, itt ragadva Sontiába.