Karácsonyi történet

Forrás: 74nullanulla.hu

A karácsony idén egyedül találta Pista bácsit. A hetven évéből, amit már maga mögött tudott, az idei karácsony lesz az, amit egyedül tölt majd. Szegény párja, szeretett Ilonkája néhány hónapja végleg magára hagyta. Akármerre nézett, minden rá emlékeztette, hatalmas fájdalmat, és űrt hagyva a szívében. 

– Ma éjjel, újra találkozunk, Ilonkám! – motyogta, s kirakott az asztalra egy sötét színű üveget, aminek az oldalán egy koponya és két keresztbe tett lábszárcsont vigyorgott vissza. – Mennyire szeretted a karácsonyt. – sóhajtotta.

Remegő ujjai közzé fogott egy rég megsárgult fényképet, amelyen még ő is legalább húsz-harminc évvel fiatalabb volt, s szeretett Ilonkáját ölelte. Mind a kettőjük arca ragyogott a boldogságtól. S most itt ücsörgött magában Szent Este a fekete magány leplébe burkolózva, s úgy érezte, kezd fuldokolni. Még egy futó pillantást vetett az üvegcsére, majd belebújt a kabátjába, és a pajtába ment. A lucfenyő épp olyan pompázatos volt, mint amikor megvette. A hónaljáig érhetett, és mindig szinte eleven zöld volt. Azóta egy tűlevelet sem ejtett. Ez a kereskedő mégiscsak érthet hozzá.

– Gyere csak, barátocskám. Találtam neked egy szép kis talpat – motyogta s már fel sem tűnt neki, hogy már megint magában beszél, pedig felesége mennyit ugratta ezért.

Nem tudott másra gondolni, csak a megboldogult feleségére, aki ötvenkét évig hűséges társa volt. A forró könnycsepp csordult végig gyakran barázdált arcán, amely legördült egészen az álláig, majd onnan letörölte kissé viseltes kabátja ujjával. Megfogta a vékony csontú fenyőt, s kivitte a szabadba, majd egy könnyű kis fejszével farigcsálni kezdte.

Forrás: jegy.hu

Szitálni kezdett a hó. Felnézett, és nagyot sóhajtott. Mintha csak aprócska angyalszárnyak pihéi repkednének. Mindig is szerette a havazást. Ahogy azok a különféle alakú, formájú hópihék elfedik a csupasz földet. Minden mocskot eltakarnak, s minden olyanná válik, mint a porcukorral hintett sütemény teteje. 

Végül egy hűs zugot választott a fának, hogy sokáig szép maradjon, kár, hogy ő maga már nem fog sokáig gyönyörködni benne. Csak megvárja a gyertyagyújtást, és az ő gyertyái örökre kialszanak, de kedvese emlékének szentel még egy karácsonyfát. Egy utolsót. Úgy fogja feldíszíteni, mint soha még. Szíve-lelke benne lesz. 

Farkasbőrben

A farkas végig lopakodott a kertek alatt. Hideg volt a tél, és a nap is elérte a látóhatárt. Tudta, hogy a mai éjszaka sokkal fagyosabb lesz, mint az eddigiek. Érezte a csontjaiban, ezért igyekezett valami meleg helyet és némi élelmet keresni. Nem bízott az emberekben, pedig valaha ő is ember volt. Ki tudja, hogy ki, miért és miféle szeszélyből változtatta farkassá? Már nem emlékezett az első napjára farkasként. Talán kétszer volt tél és egyszer volt nyár azóta, de ez nem egészen biztos. 

Valaha volt neve, és társai is, akik ezen a néven szólították. Most nincs neve, semmije és senkije, csak a fényes, szürke bundája, és egy átkozottul korgó gyomra. Megevett mindent, amit talált, nem válogathatott. A füvet is, még akkor is, ha utána kihányta. 

Az ablak és ajtóréseken keresztül kiillanó illatok játékosan csalogatták. Megcsavartak az orrát, s majd amikor gyomra végre hangosan zuborogni kezdett, szétfoszlottak és elillantak a széllel. Beleszagolt a levegőbe. Nem az előbbi illatot kereste, hanem az emberek szagát, de nem érzett semmit. 

„Remélem, biztonságos” – gondolta, s bebújt a drótkerítés alatt. 

Éhség ide vagy oda, nem feledkezhet meg az óvatosságról. Ó azok az átkozott kutyák, hogy utálta őket, de most nem volt elég ereje hozzá, hogy megverekedjen velük. A nélkülözés meglátszott rajta, kiálltak a bordái. S talán a gazda is kijönne a csaholásra. Milyen megalázó. Úgy kell sunnyognia, mint egy rozsdabundás rókának.  

Abban a pillanatban az orra ismét bizseregni kezdett, s megérezte a madár semmivel sem összetéveszthető szagát.

„Hmmm, ez biztosan kacsa! Egész biztosan az! Ma éjjel megtöltöm a bendőmet, ez már biztos.” 

Ahogy közeledett, egyre inkább úrrá lett rajta az éhségérzet, a vadászösztön és az izgalom. Ahogy bejutott az ólba, az öt kacsából az egyiket rögtön fel is falta. Toll sem maradt túl sok utána.

„Hiába hangoskodtak!” - gondolta. - „Az egyikőtöket akkor is magammal viszem. Ki tudja, mikor jutok ilyen finom falathoz újra?”

A kétségbeesett sápítozásra világosság támadt az udvaron, majd egy iszonyatos csattanás tépte fel a tél esti csendjét, majd aztán még egy. Jól ismerte már ezt a hangot. Volt már hozzá szerencséje. Nem ez volt az első, hogy rálőttek, de talán két újratöltés között talán megbújhat az árnyékban és a kellő pillanatba elmenekülhet. De vajon miért ég és sajog így az oldala? Nem a kacsa miatt, amit megevett, az biztos. Szürke bundáján egy vörös folt éktelenkedett. Megnyalta, s a fájdalom villámként átcikázott a testén, a fülétől a farkáig.

Kutyák jöttek, és neki menekülnie kellett. Rémültében nem tudta már hány kerítésen bújt keresztül, vagy ugrott át. Még mindig maga mögött érezte üldözőit, pedig már rég lehagyta őket. Mire a hatodik, vagy hetedik szomszédot is maga mögött tudta, kifogyott a szuszból és összeesett. Hangosan zihált, majd minden elsötétült.

Amikor magához tért, nem volt többé farkas. Egy lány állt felette mosolygós arccal. Nevén szólította, amire egykor nem emlékezett, takarót terített meztelen testére, majd segített feltápászkodnia, s bebicegtek a jó meleg, fűtött házba. Kétség nem fért hozzá, hazatért. Mintha a farkas-lét csak álom lett volna, de az oldalán lévő fájdalmas seb emlékeztette a valóságra.

- Most már ne változz át, ha lehet! Soha többé! Úgy féltettelek!

- Ha rajtam múlik nem fogok! - mondta a férfi, majd magához húzta a lányt és megcsókolta. - De nincs felette hatalmam, tudod jól.

Bolygó a láthatáron

Nem tudom már mióta sodródom itt az űrben. A napok itt olyan egyformák és feketék. Eltelt már néhány év, mióta magam mögött hagytam az otthonomat, a Földet, de hogy pontosan mennyi idő telt el azóta, talán jobb ha nem is tudom. Vonzott a kalandvágy, amikor jelentkeztem a programba, de nem gondoltam volna, hogy a magány ennyire fájdalmas lehet. Valamiféle értelmes életet kellene találnom az univerzumban, de azt hiszem, túl messzire bátorkodtam, és már jó ideje összeköttetésem sincs a szülőbolygómmal. Csak sodródom és az űrhajóm irányító rendszere, egy számítógép minden kapcsolatom. Ez pedig, valljuk be, majdcsak olyan, mintha magamban beszélnék, de legalább arra jó, amire tervezték. Életben tart engem, információkat ad, irányítja az űrhajót. Unalmamban már összedobtam egy kis programocskát, hogy fejlesszem a tudását, de ez csak amolyan házibarkács program. Túl mélyen nem mertem belenyúlni, nehogy megszüntessem a saját létfenntartásomhoz szűkséges funkciókat. Így is a hibernációs kamra meghibásodása a legénység többi tagjának a halálát okozta. Nem kockáztathatok. Vajon egyszer rám is így találnak majd? Az űrben keringve, mint egy Bolygó Hollandi?

Egyik reggel a komputer riasztására ébredtem. A vezérlőbe siettem, s akkor láttam meg azt a  planétát. Elsőre olyannak tűnt, mint a Föld, és azt hittem, hazaérkeztem, de néhány másodperc alatt rájöttem, hogy bár ez volna a szívem vágya, de ez mégsem az én otthonom. Kék, fehér, barna és zöld sávok kanyarogtak a felületén, s úgy tűnt, mintha légköre és felszíni vizei is lennének. Egy olyan bolygó felett lebegtem, amin nagy valószínűséggel még élet is lehet, ha szerencsém van. Számítógépes elemzést kértem az ismeretlen bolygóról, ami megerősítette, amit gondoltam: életre alkalmas, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy van is rajta. Talán csak fejletlen formában. Minden esetre a levegő összetétele is pontosan a Földével megegyező, és még a hőmérséklet is olyan, mint egy kellemes májusi napon. Lekértem a hajónaplót, és bediktáltam a felfedezésemet, majd úgy döntöttem, ezt közelebbről is meg kell vizsgálom, elvégre ezért utaztam idáig.

– Hát akkor kalandra fel! Keress egy alkalmas helyet a leszállásra. Lehetőleg ne legyen nagyon szem előtt! – adtam ki a parancsot a fedélzeti számítógépnek, s úgy egy fél óra múlva már a parti homokban bukdácsoltam szkafander nélkül, mintha csak egy turista volnék.

Temetői történet

Emlékszem, valamikor gyermekkoromban történt velem egy furcsa eset velem, talán nyolc-tíz éves lehettem. Nagyanyóval a temetőbe mentünk egyik nap nagyapa sírjához, aki néhány évvel azelőtt távozott el az árnyékvilágból. Mindig is víg kedélyű ember volt, akár csak az édesapám.  

– A temető nem játszótér! – korholt mindig mamám. – Majd beleesel az egyik sírba, aztán megnézheted magad!

Igazából hittem is, meg nem is. Akkor még nem hittem a szellemekben, és a holtakat sem féltem, bár lehet, hiba volt. Egyszerűen csak szerettem a csendet, azt a nyugalmat, ami a hely atmoszférájából áradt. 

Aznap is a sírok között mászkáltam. Ilyenkor hallgattam a madarak énekét, de most különös módon egy sem felelt. Tényleg halotti volt a csend. Még a hűvös szél fuvallata is másmilyen volt. Mintha jeges kéz markolászná a szívemet. A nap is eltakarta arcát egy jókora sötét felhővel, csak néhány sugara fénylett mattul a haragos kék égen. 

Egy különös sír keltette fel a figyelmemet, amely csendesen megbújt a fák tövében. A régi beton teljesen megfakult már, látszott rajta, hogy megrágta az idő. A fejfa részén különös kővirágok ingái tekeregtek, mintha egy játékos gyermek ujja nyoma lenne. A nevet, onnan, ahol álltam, nem lehetett elolvasni, hiszen a felirat igencsak megkopott, és a borostyán is vastagon benőtte. Szinte szólítgatott, és mint kíváncsi gyermek, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy közelebbről szemügyre ne vegyem.

Biztosan nem él már egyetlen hozzátartozó sem, mert nem láttam rajta sem vágott, sem élő, de még elszáradt virágot sem, csak gyomot. Ahogy egyre közeledtem, a merszem egyre inkább fogyatkozott, ezért, hogy bátorítsam magam egy furcsa gyermekdalt kezdtem énekelni:

„Tikotá és Tikoté jó testvérek voltak,

Tikotá és Tikoté nem szólnak, mert holtak.

Tikotá és Tikoté szerette egymást nagyon,

Tikotá és Tikoté mégis egymást veri agyon…”

Abba az irányba pillantottam, ahol nagyanyót sejtettem, és arra gondoltam, mi van, ha tényleg leesem az egyik lyukba a holtak közzé. Lehet, meg sem találnának. Nem igazán vágytam sem halott emberek, sem csontvázak közé, így elhessegettem magamtól a gondolatot, és a célra koncentrálni, elérni a különös sírt.

Csak egy lövés

Hogy alszik az a rohadék! Mennyire gyűlölöm! Hányszor elátkoztam azt a napot, amikor betette a lábát ide. Azelőtt minden rendben ment. Igaz, apu már jó néhány éve meghalt, és anyu egyedül nevelt engem, meg a húgomat. Nem mondom, hogy nem nélkülöztünk, de legalább nyugalomban éltünk. Mióta Henry itt rontja a levegőt, még annyink sincs. Hiába mondja, hogy „amíg az én kenyeremet eszed” meg a többi baromságot… Mit tesz le az asztalra? Semmit! Amit megkeres, azt mind legurítja a torkán, vagy elzongorázza a játékgépen.

Nem is tudja, hogy tudom. Már körülbelül fél éve, vagy talán több is, hogy rájár a húgomra. Beiszik és bemegy hozzá. Először csak simogatta, de már ennyi nem elég neki.

Forrás: Pinterest.com

Láttam Kittyn, hogy nagyon zaklatott, fél mindentől és mindenkitől. Rákérdeztem, miért. Először csak ült csendben, de ismer, tudja, hogy addig nem megyek sehová, amíg ki nem böki. Most is megvártam. Nem tudom, mit érez, de bele tudom élni magam, bár ez biztos fele sincs annak a rémületnek, fájdalomnak, amit érezhet. Már akkor meg akartam ölni, de Kitty visszatartott.

Hogy tehet ilyet ez a féreg? Megfenyegette, hogy elvágja a torkát, ha elmondja anyának, vagy bárkinek. Én vagyok a férfi a házban, mert aki ilyet tesz, az nem az. Nekem kell őt védelmeznem. Megígértem apunak a halálos ágyán.

Anyu persze nem hitt nekünk. Azt gondolta talán, hogy képzelődött, vagy félreértette a közeledését, de mit lehet ezen félreérteni? Ha elképzelem a húgomat ezzel a féreggel egy ágyban, felfordul a gyomrom. Miért hisz mégis neki, ha már nem egyszer szinte félholtra verte? Vagy jobb azt hazudni, hogy elesett, vagy nekiment a szekrénynek? Már régen el kellett volna mennie a rendőrségre.

Nem, az sem lenne megoldás. Ha bevinnék, és esetleg netalán még le is tartóztatnák, az sem tartana élete végéig. Sajnos. Visszajönne, és az egész kezdődne előröl, vagy csak még rosszabb lenne. Majd én most kezembe veszem a dolgokat. Elintézem. Ezúttal örökre.

Csendben kell maradnom, nem akarom, hogy felébredjen. Még nem. Legalább addig, amíg a revolvert meg nem szerzem. Még mindig itt tartja a fiókban. Ez az… Érzem a hideg fémet az ujjaim között. Már nem baj, ha felébred, sőt, azt akarom, hogy tudja. miért kell megdöglenie!

-Hé, ébredj, te részeg disznó!

Hiába rúgtam bele, húzza a lóbőrt. Hogy bűzlik a piától! Kapsz te mindjárt nagyobbat is, megállj!

- Naaa… Mi van?

Mi volna, te mocsokláda? Eljött a halálod napja.

A ketrec

Téma: írj, egy házról, amiben nagyapád lakott és te megörököltél. A pincébe érve különös, természetfölötti lényeket találsz. Az egyik ketrecben egy gyenge ember könyörög, hogy engedd ki.

A ház, ahol nagyapám élt távol esett mindentől. Ahogy rágördültem a felhajtóra, kinéztem a rég nem látott épületre, ami még most is ugyan olyan nagynak tűnt, mint amilyennek gyermekkoromból emlékeztem rá. Ennyi maradt nagyapámtól. A ház, ahol fiatal korom töltöttem.

Forrás: Pinterest.com

Az ajtó nyikorogva feltárult, s némiképpen felkavarodott a por a hátam mögött besettenkedő széltől, s én prüszkölni kezdtem.

– A rohadt porallergia! – dohogtam. – Ráférne egy nagy takarítás. Szerintem a gyerekeknek és Annának is tetszeni fog – mondtam hangosan, nem zavart az sem, hogy igazából csak én vagyok ott.

Ahogy a feleségemre és gyermekeimre gondoltam, önkéntelenül is mosolyra húztam a számat. Elképzeltem, ahogy rohangálnak fel-alá, s én és Anna a teraszon ücsörögve boldogan nézzük őket. 

Lehúztam a takarót egy-két bútorról, s gyönyörű lakkozott szekrény, puha, szivacsos szófa bukkant elő alóluk, szinte újszerű állapotban. 

Hirtelen megálltam egy nagy tölgyfaajtó előtt. A pince. Még mindig hallom nagyapám szavát, hogy semmi körülmények között ne menjek le oda, de egyébként is mindig zárva tartotta. Némi időbe telt, úgy félórányi kutatásba, mire a kezembe tarthattam a fekete, régies kinézetű kulcsot.

– Hát jó, nagyapa, lássuk, mit rejtegettél előlem? – mondtam, majd kinyitottam az ajtót. Az ajtó mögött vak sötét volt, és olyan büdös, hogy felfordult a gyomrom. – Uhh, basszus, itt biztos megdöglött valami. De amilyen erős ez a bűz, ez biztos egy elefánt.

Kitapogattam a kapcsolót, az izzó előbb pislantott egyet, majd világosság támadt. A sálammal bekötöttem az orrom és a szám majd lemerészkedtem a nyikorgó lépcsőn. Poros polcok, asztalok, szekrények. Semmi különös, nem is értem, miért nem volt szabad ide lejönnöm. 

– Jé, ez még a nagyi lekvárja! - kiáltottam. Boldogan gondoltam mamámra, aki még korábban, úgy öt éve hagyott itt bennünket.

Ahogy megemeltem az üveget, egy kattanásra lettem figyelmes, amit csuruszkoló hang követett, egyenesen a hátam mögül. Megperdültem, kezemben az üveggel, s ahol az előbb még egy fal állt, most egy titkos ajtó bukkant fel. 

Lázadás

Azt hiszed, jó az, amit teszel,

S nem gondolod, hogy másnak árthatsz,

Fel-fel, Kapitány, ragadd meg a napot,

Itt a helye a lázadásnak!

Lázadok én zord önkény ellen,

A mocsokból, sárból is kilábalok,

Lázadok, mert ez a dolgom,

Már elég – kell csak kiáltanod.

Tengeren járok, és tüzet szítok,

Rontó átkod nem fog rajtam soha,

Mert akit itt látsz, az én vagyok,

Költő, ki nem adja fel soha.

Az öreg vámpír meséje

Téma: egy vámpír rájön, hogy éppen ma 2500 éves

Fáradt vagyok. Hosszú életem volt, talán túlságosan is hosszú. Láttam birodalmakat felkelni és lehanyatlani, még így is, hogy többnyire a sötétben kellett járnom. Nappal a koporsómban feküdtem, hogy a Nap fénye ne árthasson nekem, éjjel pedig áldozatra lestem, akikről azt reméltem, hogy majd csillapítják a kínzó éhségemet. 

De nem mindig voltam az a lény, akitől már én magam is undorodom: egy rohadt vámpír. Emberként születtem egy szép nyári este a Római Köztársaságban, ami később birodalommá vált, s ti is így ismeritek. 

Forrás: Pinterest.com

Eltelt kétezer év azóta, és még néhány pár száz, és olykor már nem sikerül pontosan visszaemlékeznem, a memóriám már néha kihagy. Azt a szörnyű napot viszont sohasem felejtem, amikor megtámadta a falunkat egy csapat vámpír. Mindenkit megöltek, és én is haldokoltam már, amikor mesterem feltépte önnön karját, és vérét az ajkaim közzé csepegtette. Szörnyű kínok között változtam át. Nem akartam ezzé lenni, de meghalni féltem. Micsoda gyáva alak vagyok. 

Hozzácsapódtam átváltoztatóm „fészkéhez”, miközben egész bensőmből gyűlöltem, és megvetettem őket. Akkoriban még nem voltam hajlandó ölni, és állatok vérén éltem. Amikor már elég erős lettem, végre bosszút állhattam minden egyes falusiért, mindenkiért, akiket szerettem, és elvettek tőlem. Mire észrevettem volna úgy elmerültem a mocsokba, a halálhörgéses éjszakákba, hogy végül olyanná váltam, mint azok, akiket szívből megvetek. Olyanná, mint akiket a saját kezeimmel pusztítottam el… De nem akadt senki, aki az én szenvedéseimnek véget vetett volna. 

Egy harminc éves férfi testében ragadt a kétezer ötszáz éves lelkem. Hiszen ma is éppen olyan nyári éjszaka van, mint amikor megláttam napvilágot, bár ha ezt tudom, hogy ez vár rám, hamarabb véget vetek az életemnek, méghozzá önkezemmel. 

Zabigyerek

A rosszindulatú pletykák egyre inkább kezdtek elharapózni, amelynek elszenvedője osztálytársam, Karcsika volt. Fattyúnak meg zabigyereknek kezdték csúfolni, s ettől teljesen magába roskadt, és elszigetelte magát mindenkitől. Ráadásul otthon is hasonló volt a helyzet, a szülei bejelentették, hogy elválnak. Már ha a pletykáknak hinni lehet, Karcsika anyukája félrelépett még Karcsika születése előtt. Csak egy véletlennek köszönhető, egy hülye kis balesetnek, hogy az egészre fény derült tizenhárom év után. Nem egyezett a vércsoport vagy mi. Arcra leginkább az anyukájára hasonlított, s így biztos nem volt annyira feltűnő, hogy Józsi bácsira meg egyáltalán nem. Aztán az apja gyanakodni kezdett kért egy DNS tesztet, és hát minden kibukott. Gizi néni már nem tagadhatta le. Így hallottam legalábbis a barátnőimtől. Jó fejek, de mindig más dolgába ártják magukat, és ez a sok rosszindulat, ami Marcsiban és Zsófiban van, nekem egyáltalán nem tetszik. 

Forrás: Pinterest.com

Karcsika szünetben el-el tünedezett mostanában és én aggódtam érte. Valahogy át tudtam érezni a helyzetét, a sehová sem tartozás érzését, bár egyébként is elég visszahúzódó volt, talán csak én ismertem igazán. Elkezdtem hát a folyosókat járni, hátha megtalálom, de alsóban is nagyon jó volt bújócskában, mindig ő volt az, aki az utolsók között kerültek elő. Biztosan valami jó helyet találhatott, ha még én sem leltem meg. Aztán azon gondoltam, hová bújnék, ha azt akarnám, hogy senki se zavarjon? Talán a vécébe? Menjek be? A fiúkhoz? Na de mit mondjak, ha vannak bent? Mit keres egy lány a fiúk mellékhelységében? Egy ideig néztem az ajtót, de nem jött ki és nem is ment be senki, így hát összeszedtem minden bátorságom, és beléptem. Sokkal rendetlenebb volt, büdösebb, és a piszoár alatt gyanús sárga tócsa gyűlt össze. Lélegzetemet visszatartva gyorsan végig szaladtam a bokszokon, de mindegyik üres volt. 

„Ha nem itt van, akkor hol?” - gondoltam. - „Csak nem esett tán baja?” 

Észrevétlenül kilopóztam, s tovább kukucskáltam a folyosókon, majd megálltam a lépcső előtt. Eszembe jutott a tető. Bár kimenni nem lehetett, mert az ajtó kulcsra volt zárva, de az ajtó előtti forduló kiváló rejtekhelyet nyújtott. Kettesével szedve a lépcsőket felmásztam a tetejébe. Tényleg ott gubbasztott térdét felhúzva és átölelve bent a zugban. 

Érkezés Oroshágóra

== A harcos lány és a félelf sorozat része ==

A zötykölődés a szekéren kissé elfárasztott, elrázott, és mire kinyitottam a szemem, már rég magunk mögött hagytuk manesiai – coliani határt. Hazaértünk, bár nem a szó szoros értelmében, mert az otthonunk még jó néhány napnyira van innen. De legalább vengrián földet taposhatunk. Innen már látszódnak a Grimson hegycsúcsai, amik olyan magasak, hogy állandó hósapka borítja kopasz fejüket. Az a szóbeszéd járja, hogy láttak itt egy hósárkányt is, amik a kódexek szerint már régen kihaltak.

A szerencse mellénk szegődött. Gond és támadás nélkül megúsztuk az egész utat. Pedig ha tudták volna az útonállók, milyen értékes fegyvereket szállítunk a szomszédos országba, Manesiába, biztos nem ússzuk meg ép bőrrel. Csak kis batárral indultunk neki a hosszú útnak, s így nem szúrtunk szemet senkinek, és álruhánk is elrejtett bennünket, s az én hegyes elf füleimet is. 

Itt már biztonságban voltunk. Hála a milíciáknak, nem igazán maradtak banditák ezen a vidéken. Legalábbis itt Kagyar és Oroshágó között biztosan nem. Elkapdosták, bebörtönözték őket, és aki ellen állt, arra a biztos halál várt. 

Forrás: alamy.com

Mondjuk a baj így is megtalált minket. Liyára néztem, aki úgy tűnt, mélyen alszik, mit sem törődve az út egyenetlenségeivel. A sérüléseibe kis híján belehalt, ha nem vagyok ott, és nem kezdem el gyógyítani a sebeit. Ha Reynald, a papunk ránk nem lel, akkor valószínűleg az én mágiám még kevés lett volna ahhoz, hogy ennyire komoly sebeket ellássak. De ennek már három vagy négy napja, és Reynald minden nap szorgosan gyógyította, s különféle gyógyitalokat adott neki. Amikor nem figyelt persze én is bevetettem azt a kevéske mágiát, amim volt, ami kezdetben csak kicsivel volt több, mint a semmi. Csak hogy minél hamarabb újra talpra állhasson. Ezzel együtt a varázserőm is érezhetően nőni kezdett. Szinte használatról használatra éreztem a fokozódó energiákat. Talán a tettem önzetlensége miatt, vagy a folyamatos használat miatt, ki tudja.

Egyszer megébredt, rám nézett gyönyörű szemeivel elmosolyodott. Egészen zavarba jöttem a tekintetétől. Megköszönte, amit érte tette, és megfogadta, hogy nem megy addig sehová, amíg ki nem egyenlíti a tartozását. Életet életért. Én is megmentettem az övét, s ő is megfogja az enyémet. A másik felem ember, és épp úgy vengrián, akár csak ő. Ez nálunk így dívik. De mi lesz, ha nem lesz rá alkalma, hogy megmentsen, mert nem lesz olyan lehetőség? Még a végén el kell, hogy vegyem feleségül. Szó, ami szó, szép és nemes vonásai vannak, ajkai ívesek és teltek, szempillái hosszúak és sűrűek. Ahogy álmában mosolyog igazán bájos. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne nap mint nap mellette ébredni, gyerekeket nevelni. Azt kell hogy mondjam, ezt az ötletet, nem utáltam. Sőt.

Reggeli pingpong eszperente nyelven

Barátomnak, Csabinak volt egy rossz szokása. Ha rájött a bolondóra, ’e’ betűvel kezdett beszélni. Először még én is mulatságosnak találtam, és mindenki más is az osztályból, de aztán már inkább tűnt bosszantó szokásnak, mint szórakoztatónak.

Aznap is fent ült a pad tetején, és szívta a vérünket, mert tudta, hogy már utáljuk azt, amit csinál, de ő csak mondta és mondta a magáét. Ekkor lépett be Eszti néni, az irodalom tanárunk. Középkorú, mosolygós szemű nő volt, szelíd halk szavú, s mindig úgy magyarázta a tantárgyát, hogy még annak is megjött a kedve hozzá, aki kevésbé érzett hozzá affinitást.

- Jó reggelt gyerekek! - Üdvözölt bennünket, majd Csabára tekintett, aki még mindig ugyan ott trónolt. - Csaba, gyermekem, mire vársz? Tapsra? Tedd le feneked helyedre! - tette hozzá eszperente nyelven, mert elcsípte az előző beszélgetés végét. Gondolta, jópofa lesz, ha így fegyelmezi meg, de talán nem kellett volna, mert ezzel egy végtelennek tűnő verbális pingpong meccset indított el, s épp ő szervált.

- Mesterem, ez lehetetlen! - válaszolta Csabi

Eszti néni megállt, letette a könyveit az asztalára, majd jelentőségteljesen felhúzta a szemöldökét, és csak ennyit kérdezett:

- Mert?

Forrás: Pinterest.com

- Eszter mester, eme csevejt nem fejeztem be. - Ez a felelet szemmel láthatóan meglepte az irodalom tanárnőt is, mert szemeit olyan nagyra nyitotta, mint egy rajzolt mangafigura.

Mi pisszegtünk neki, hogy ne beszéljen már vissza, inkább tegye le a hátsóját a székére és figyeljen az órára, de ő nagy ívben tett a figyelmeztetéseinkre. Már éppen újra nyitni akarta a száját, hogy újra elhagyja a száját valami e betűs hülyeség, amikor megszólaltam mellette.

- Kerekek? Rendben? - kérdeztem én is padtársam felé fordulva és körözni kezdtem a mutató ujjammal a fejem mellett. Az osztályban jól eső derültség lett úrrá.

Eszti néni kilépett a katedra mögül, és az ablak felőli padsor első padjához lépett, amelynek kellős közepén a srác még mindig pofátlanul az asztal tetején csücsült.

- Ne feleseljen nekem. Lehet, felelne? Verset elemezne? - majd elhallgatott egy pillanatra, s lassan hangsúlyozva megkérdezte – Esetleg...egyest szeretne?

Csabi felpattant, majd leült a helyére, de azért szendén vigyorogva pofátlanul megkérdezte:

- Jelest lehetne?

Úgy látszott, Eszti néni kezdi elveszíteni a türelmét, amire eddigi tanulmányunk alatt egyszer sem volt példa. Bár a szópárbajt Csabi megnyerné, kétségtelen, de hogy mégis ő lenne a legnagyobb vesztese ennek az egésznek, az minden kétséget kizárna. Miért csinálja akkor mégis?

- Neveletlen, engedetlen gyermek! - emelte meg kissé a hangját a tanárnő - Merengve, eget lesve nem lesz jelese. Elemezzen. Feleljen s lesem.

- Nem lehetne eszperente, vers helyett, mesterem?

- Nem, nem, kedvesem.

S a vége az lett, hogy Csabinak a nagy szája miatt csak felelnie kellett egy Petőfi versből. Persze tudta az anyagot, bár nem teljes pontossággal, de elégedett lehetett a négyesével így is. Tudta a kis mocsok, más tanárnál nem úszhatta volna meg egy szaktanárinál alább, vagy egy látogatással a dirinél. Minden esetre többet nem feleselt.

Vakság

Az orvosok mondanak mindenfélét, hogy mi a bajom, de ki tudja megjegyezni azt a sok latin szart? Mert én nem. Nem tartom magam egy buta fickónak, a gimiben is egész jó voltam mindenből, de aztán jött ez az egész.

Először csak nem úgy kezdtem el látni sötétben, ahogy előtte, majd – ahogy a dokik mondják – beszűkült a látásterem. Aztán nehezemre kezdett esni az olvasás és az írás, és minden olyan tevékenység, amihez az embernek kell a szeme. Egy hozzám hasonló tinédzsernek már pedig elég sok mindenhez kell. Le kellett mondanom a legnagyobb szenvedélyemről, a fényképezésről is. 

forrás: deciki.blog.hu

A doki azt mondta, hogy már visszafordíthatatlan, és hamarosan teljesen megvakulok majd. Tizenhét évesen semmit sem fogok látni. Ez fasza.

Már szoktatom magam a gondolathoz, de nem könnyű. Van, hogy dühbe gurulok a tehetetlenségem miatt, és összetörök, szétdobálok mindent magam körül. Ez egyelőre segít lenyugodnom, bár tudom, ez csak átmeneti és semmire sem megoldás. 

Most még valamennyire látok, és anyu egy speciális iskolába kezdett járatni, ahol más vakokkal és csökkentlátókkal együtt tanulok újra olvasni, használni a Braille ábécét. Nem olyan érzékeny még az ujjam hegye, hogy eltaláljam, mi is van odaírva, pedig nagyon igyekszem. Már nincs sok időm, és leoltják a villanyt. Végleg. Mindannyian olyan jókedvűek ott, de azon gondolkozom, esténként, ha nem tudok aludni, hogy vajon mennyire lesz rossz, magányos érzés, ha körbezár a sötétség? Meg lehet ezt egyáltalán szokni? Félek. Félek a magánytól, a kiszolgáltatottságtól. Mindig is önálló voltam, most pedig más segítségére szorulok majd. Hamarosan. Mennyire igaz, hogy nem becsüljük meg azt, amink van, csak már akkor, amikor nincs! Persze ez esetben én nem tehetek róla, hiszen ez egy kimondhatatlan nevű betegség következménye.

forrás: cvonline.hu

Olykor törölközőt kötök a szememre, hogy, érezzem, milyen teljesen vakon közlekedni a lakásban, amit előfordul, hogy a kis lábujjam bán. Nekimegyek tárgyaknak, felborítok székeket, pedig a terapeutám is mondta az ősöknek, hogy az a legjobb, ha mindennek megszokott helye van a lakásban, hogy könnyebben tudja tájékozódni. Ez nagy fegyelmet kíván, és persze ezt édesanyámnak nehéz megállnia. Mindig takarít, és rendezget, nem csoda ha átesek valamin, vagy leverek ezt-azt. Megtalálnom valamit pedig kész rémálom. Igazából ilyenkor szoktam leginkább bepipulni. 

Liv rájön

== A gyermek sorozat 2. része ==

Az idő úgy telt, mintha csak húznák, s ki hinné, hogy az a farkas ordítóan hideg nap, amikor rátaláltunk arra a csöppnyi gyermekre a kis mózeskosárban, nyolc kerek éve volt már. Azóta szépen cseperedett, s házi tanítóskodásom eredményeképpen egy éles elméjű kis hölggyé cseperedett. Nem volt mindig túl egyszerű dolog összeegyeztetni a birtok ügyeinek intézését a tanítással, de mindig megoldottuk. Charlotte von Hausenberg kisasszony jóvoltából megvolt mindenünk: tető a fejünk felett, ennivalónk, jövedelmünk, de még cselédeink is, akik inkább számítottak már családtagnak, mint kiszolgáló személyzetnek. Már nem kellett az országot járnunk, mint a pestis idején, amikor tényleg nem volt semmink a feleségemmel, csak egymás iránti hűségünk és szerelmünk hajtott tovább, hogy az elkövetkező napot egyáltalán túl tudjuk élni. Szerencsére ez az időszak meg sem látszott az én Julianámon. Nem hogy nem öregedett, de egyenesen fiatalabbnak tűnt.

forrás: polyvore.com

Liv eközben gyönyörű kislány lett. Olykor csodálkozva néztem, ahogy szőke angyalhajával nevetve, sikoltozva átrohan a majoron az állatokat kergetve, vagy éppen a cselédek elől menekülve, akik meg akarták fésülni, vagy fel akarták öltöztetni. Vajon honnan meríti azt a sok, meg nem szűnő energiáját ehhez a rengeteg oda-vissza futkározáshoz? 

- Papa, papa! Hogy lehet, hogy én nem hasonlítok egyikőtökre sem? - kérdezte egyik nap váratlanul a konyhában hol felém, hol a feleségem felé seregve, táncolva. Julianám kezében megállt az edény, s hirtelen összenéztünk. A döbbenet kiült az arcára, s az enyémre is gondolom. - Másmilyen színű a szemem is, és az orrom is más, látod? - folytatta, majd végighúzta kicsiny ujját az orrnyergén. - Papa, figyelsz rám?

Persze, hogy figyeltem, csak épp a meglepetéstől még nem igazán tértem magamhoz. A feleségem arcát bámultam, aki próbált magára nyugalmat, és egy mosolyt erőltetni. 

Túl sokáig halogattuk, hogy elmondjuk neki a teljes igazságot, de végül is okos volt, s önmagától jött rá, hogy valami itt nem egészen úgy van, ahogyan ő azt gondolja. Ha belegondolok, a különbségek valóban nyilvánvalóak voltak, ha csak a szemszínt nézzük is. Az enyém barna volt, feleségemé kék, s Livé smaragdzöld. De voltak más apróságok is, mint a pisze orra, a törékeny alkata, de még a fülcimpája is.

- Szerintem inkább hasonlítok Charlotte nénire. - állapította meg, majd megemelte a kis szoknyáját, ahogy tőle látta, s úgy járt-kelt előttünk, mint egy nemes dáma, majd ránk nevetett. - Látjátok? Úrinő vagyok!

Feleségem mellém lépett és megfogta a kezem, s ahogy rá néztem hangok nélkül azt formálta a szájával: „Mondjuk el neki”.

- Biztos vagy benne? - suttogtam, de nem elég halkan, mert Liv is meghallotta, s átható zöld pillantásával vizslatni kezdett bennünket.

Julianám bólintott, s én egyetértőleg visszabiccentettem. 

Bátorságpróba

Téma: Írj egy történetet arról, hogy két ember egy temetőben tölti az éjszakát

Zsófi, már biztosan megbánta az előző, könnyelmű kijelentését, hogy ő bizony még az ördögtől sem fél, mert erre Bandi barátom rögtön lecsapott. Bandi volt az egyetlen, aki tudta, hogy már milyen régóta tetszik nekem ez a lány. Pedig már régóta a barátom volt, de eszembe sem jutott volna, hogy effélét tervez nekünk. Gyorsan járt az esze, meg kell hagyni és sziporkáival, éles látásával még engem is meghökkentett, pedig szinte születésünktől fogva együtt voltunk, együtt játszottunk. A szüleink is barátok voltak, és mi is azok lettünk. 

Bandi rám kacsintott, majd Zsófi felé fordult.

- Na, ha annyira bátor vagy, akkor fogadjunk nem mersz eltölteni egy éjszakát a temetőben! Mondjuk Halloween éjjelén – hatás szünetet tartott, miközben a lány arcát figyelte.

Zsófi szeme sarka megrándult, sötétkék tekintete elkomorult. Szinte láttam a gondolatait, és hogy most kerítette hatalmába a „miért nem tudom befogni a számat” érzés. S hogy nyelt egy hatalmasat, ez eléggé szembetűnő volt. 

forrás: pinterest.hu

- Egyébként… - folytatta Bandi rám tekintve – Imi is éppen azt bizonygatta, milyen bátor, úgyhogy még egyedül sem kell lenned.

Megdöbbenve bámultam barátom arcát, aki most sunyi szemeit még keskenyebbre húzta.

„Ó, hát ezt főzted ki, te kis… Tudtam, hogy ravasz vagy, mint a róka, de ezt még én sem vártam.”

Felderengett a hideg temetői éjszaka lelki szemeim előtt, s borsózni kezdett a hátam tőle.

- Csak nem gyulladtatok be? - kérdezte Bandi némi csönd után, amit nem hagyott annyira hosszúra nyúlni, hogy Zsófi bármit is reagálni tudjon. Csak hogy éppen meglegyen az a néhány másodperces feszültségkeltő némaság. Ehhez igazán értett. - Ennyire csirkék vagytok? - azzal már fel is pattant a székre, s a könyökét emelgetve bősz csipogásba, kotkodácsolásba kezdett.

Én Bandira bámultam, Zsófi pedig rám. Aztán egyszer csak kihúzta magát és azt mondta: 

- Jól van. Akkor bebizonyítom, hogy lány létemre vagyok olyan tökös, mint bármelyik fiú – hangja magabiztosan csengett. Annyira, hogy ez engem is felbátorított.

- Én sem félek, és én is ott leszek! - vágtam rá én is.

„Micsoda morbid ötlet!” - gondoltam. - „Méghogy nem félek? Dehogynem! De ha ő is ott lesz, akkor az csak más dolog!” 

- Hát, ez nem hangzott annyira bátran - kontrázott barátom. - Gondoljatok csak bele, a temető tele lesz kóbor szellemekkel! - mondta, és ismét felpattant a székre, feltartotta a kezét és huhogni kezdett.

Zsófi azt a gesztust csinálta a szemével, ami úgy tetszett nekem. Kissé elfordította a fejét, pupillája elmozdult jobbra fel, és közben fújt egy nagyot, ami körülbelül azt jelentette, hogy „na, ez a gyerek menthetetlen”.

- Nem hallották a csengőt? – lépett be a tanár úr. - A baglyok is szálljanak le a földre most már! Magáról van szó Kovalcsik. - mutatott Bandura -  Vegye elő a könyvét! Mire vár?

A barátom ekkor leugrott a szék ülőkéjéről, letörölgette azt a kezével, majd helyet foglalt. Mindezt olyan eleganciával, mintha az övé lenne a világ minden ideje, és Hubert tanár úr összes türelme. S ezzel az óra elkezdődött.

VENDÉGPOSZT: Balla Tamás: Esik az eső

A reggelt köd fedte el,

Forrás: pinterest.com

Homályba borult a táj.

Szívem zakatolt,

Éreztem indulni is kár.

Mire haza értem volna,

Eső hullott a porba.

Pocsolyákon át,

Vitt az utam haza.

De legalább nem látszott,

Ahogy fájdalmamtól a föld ázott.

Reményvesztett lelkem,

Az esőtől fázott.

Kapucnival a fejemen,

Teljesen elveszetten,

Álltam a lehulló sorok között,

Szememben fájdalom tükrözött.

Tamás további verseit megtalálhatjátok a Facebook oldalán, ha IDE kattintatok.

A harcos lány és a félelf

== A harcos lány és a félelf sorozat része ==

Kicsit mérgelődtem ugyan, hogy már megint a legfiatalabbnak kell vadásznia, de ki mást lehetne ugráltatni, ha nem a legkisebbet? Egy pap azért csak pap, attól a hájas, elpuhult fejvadásztól még a vaddisznók is sírva menekülnének. Messziről hallik ha jön, mert reng a föld. Még azt sem nézem ki belőle, hogy meg tudná védeni önmagát, ha úgy adódna, fejvadász múlt ide vagy oda. Akkor ki marad? Hát persze, hogy csak én. Az azért vigasztal, hogy ezen a részen már az én nyelvemet, a vengriánt beszélik, úgyhogy hamarosan magunk mögött hagyhatjuk Manesia nedves erdőségeit, és vár az én szép otthonom, a Colian Birodalom. Talán még egy napnyi utazás lóháton, vagy még annyi sem, és hazatérünk.

Forrás: pinterest.com

Próbálom elhessegetni az ábrándjaimat a szülőföldemről és a feladatomra koncentrálni: a cserkészésre és a vadászatra. Csöndesen suhanok végig a sáros talajon. A tegnapi eső szépen eláztatott mindent, és most a csizmám is csupa lucsok. Szerencsére nem ázik be. Talpam alatt alig surrog a fű, a levél. Nem hiába, egy félelfnek a vérében kell, hogy legyen az erdőségek minden apró lehelete. Hangtalanul suhanok a fák között, mégis jó időbe beletelik, mire találok egy állatnyomot, ami minden bizonnyal friss, mert még élesen láthatóak a szélei. 

Leveszem a hátamról az íjam, és ráhelyezek egy vesszőt. Az erdőben csend van, még madarakat sem hallok, ami kissé különös nekem. Kisebb emelkedőkön és lejtőkön keresztül követem a nyomot. Egy állat nem fogja követni a dombok alapvonalát, különösen ez az őz, átvág rajta, hogyha neki úgy tetszik. Ez a jószág eléggé megtornáztat. 

Már jó fél órája vágtatok árkon-bokron át, amikor fémes csattogás üti meg a fülemet. Arra gondoltam, hogy talán egy falu közelében lehetek, és a kovács új fegyvereket kalapál, ám egyre közelebb érve apróbb kiáltások is megütik a fülem. Itt valakik vívnak.

Tovább kellene mennem, tudom, de hajt a kíváncsiság, hogy megnézzem, kik csatáznak? Ez elvileg egy békés ország, s a vengriánok tudtommal jelenleg nem állnak hadban senkivel. Végig osonok hát a fák és bokrok takarásában, miközben folyamatosan figyelek. Az én szemem úgyis jobb, mint egy emberé, nem lesz semmi gond, ha távolról megnézem, mi folyik itt. Úgysem láthat meg senki. Egyébként is el vannak foglalva egymással, minden bizonnyal.

Néhány pillanat alatt a harc közelébe érek, ahol, nekem úgy tűnik legalábbis, mintha három magasabb alak támadna egy kisebbet, soványabbat. Ám a kicsi olyan fürgén viszonozza a csapásokat, olyan szemet gyönyörködtető ügyességgel bújik át a süvöltő pengék alatt, hogy én ilyet még nem láttam. 

Annyira közel kerülök a helyszínhez, amennyire csak lehetett, s a csata így már jó húsz méterrel előttem folyik. Három rongyos külsejű, csapzott férfi, próbált végezni egy eléggé szemrevaló, fiatal lánnyal. A ruházatuk mindannyiuknak fel-felszakadt a kard vágásoktól, kinek jobban kinek kevésbé, és a vér imitt-amott vörösre és barnára színezte a ruhadarabokat. 

A gyermek

== A gyermek sorozat 1. része ==

- Szóval akkor azért jött, hogy megzsaroljon? - esett nekem a nemes hölgy, aki az eddigi élete során belevert jó modorról most teljesen elfelejtkezett. - Micsoda pimaszság! - ugrott fel a bársonyszékből, és idegesen járkált az asztal előtt, amelynek a másik oldalán én foglaltam helyet.

- Szó sincs róla! - védekeztem, s én magam is felemelkedtem - Csak tudatni akartam Önnel, hölgyem, hogy a gyermeke, akit kitett az erőbe, a csikorgó hidegbe a feleségem megtalálta és most már jó helyen van. Vigyázunk rá. - a helyet és az időjárást jól kihangsúlyoztam, hogy érezze, hogy a bűnös itt nem én vagyok, hanem ő. Tudja, - váltott a hangom halkabbra, - nekünk nem született gyermekünk, és Isten áldásának tartjuk, hogy akkor, ott a picire rátaláltunk. 

A nő sápadtan hallgatott, visszahuppant a székre, majd magam is követtem a példáját. A reszkető ujjai között forgatni kezdte azt a monogramos, címeres kendőt, amelyet a mózeskosárban találtam a gyermek mellett, amikor a feleségem kiemelte a kicsit. 

Forrás: pinterest.com

- Kérem értse meg, én... én nem tehettem mást. - szabadkozott a dáma. -  Ha híre megy, hogy Charlotte von Hausenberg egy megesett nő, soha többé nem találok férjet magamnak. Csorba esik a családom hírnevén is, és azt nem bocsátanám meg magamnak. Az a férfi, az a fráter sem tudott az állapotomról. Nem is akarom, hogy megtudja. Sem senki más. 

- Ez érthető! Számíthat a diszkréciómra, természetesen.

Annyira elesettnek tűnt, olyan védtelennek, hogy már-már kezdtem megsajnálni. Szemei vörösek voltak, püffedtek, és látszott rajta, hogy sokat sír és keveset alszik mostanában. Sápatag bőre szinte átlátszó volt, mint egy jobb  állapotban lévő kísértet. Könnyei végigfolytak az arcán, elmosva ezzel a festéket, amikkel a szeme alatt lévő karikákat próbálta eltakarni.

- Nézze, von Hausenberg kisasszony…

- Charlotte, ha kérhetem.

Szokatlan volt az efféle közvetlen hangnem egy magamfajtának, de megkönnyebbültem, hogy majdcsak egyenlőként kezelhetek egy nemes hölgyet, ilyen alkalom még nem adódott.

- Rendben, Charlotte kisasszony - s már majdnem megfogtam a kezét, de rájöttem, hogy ilyen bizalmaskodás nem illendő egy olyan emberrel, aki rangban és vagyonban igencsak felettem áll, de hát mit szépítsem, átéreztem a helyzetét. - Nézze, nem azért jöttem, hogy a tettét az orra alá dörgöljem. Az odakint dúló pestis járvány sok szerettünket ragadta el, ezért… - nagyot sóhajtottam. - Na jó, nyílt embernek tartom magam, ezért kerek perec megkérdezem: nem bánná, ha a gyermek nálunk maradna? Nem vagyunk gazdagok, de szeretetben nőne fel, igazán jó helye lenne. Legalább egy darabig hagy maradjon…

Charlotte arca felragyogott, mint amikor az eső után megcsillan az első napfény. 

- És nem ellene kifogása, hogy olykor-olykor meglátogassam? Persze nem árulnám el neki a kilétemet, csak szeretném látni, ahogy tanult ember válik belőle. Megszerzem a legjobb magántanítókat… - majd elhallgatott, kezeit tördelni kezdte. - Ne haragudjon, azt hiszem túl messzire mentem. Nem akartam ilyen tolakodó lenni. Bocsásson meg.

- Örömünkre szolgálna, kisasszony. - öltöttem újra magamra a legudvariasabb modoromat.- Bár jelenleg lakóhely gonddal küzdünk, a járvány miatt. A családomban mindenki megbetegedett, és valószínűleg már nem is élnek, de azt akarták, hogy eljöjjünk, mielőtt velünk is végez a gyilkos kór. Hosszasan vándoroltunk városról városra. Örültünk, ha volt egy hely, ahol nem csukták ránk az ajtót, amikor élelemért könyörögtük, és úgy tűnik, a vándorlásaink még korán sem értek véget.

- Elég iskolázottnak tűnik, nagyon választékosan beszél. A kérges tenyere ellenére nem tűnik, már bocsánat, parasztnak.

Kátya lánya

== Kátya sorozat 2. része ==

Amikor az orosz csapatokat kivonták, és Kátyát is elnyelte a messze távol. Még ezután volt pár alkalom, amikor belógtam a repülőtérre. Kicsit nehezebb dolgom volt, mint amikor a szovjetek itt voltak, mert ez az idegen, fekete ruhás biztonsági cég, sokkal jobban őrizte a területet, mint a szovjet testvérek azelőtt.

Nem tudom, mit kerestem ott. Csak kóboroltam végig a régi utcákon, és szívem mélyén arra vágytam, hogy rátalálok arra a kislányra, aki néhány hónappal ezelőtt a szívembe írta a nevét. De már csak az üres emeletes házak meredtek az égnek. Sehol sem járt senki. Még egy árva kóbor kutyát sem láttam.

Eltelt egy év. Emlékszem, unokanővéremet köszöntöttük fel névnapja alkalmából, amikor egészen véletlenül egy „Világ Ifjúsága” folyóirat akadt a kezembe. Ahogy lapozgatni kezdtem, az egyik lapról egy gyönyörű, szőke hajú lány bámult vissza rám óriási szürke szemekkel a levelezési rovatból. Kátya Koljakova. Ez az én Kátyám. Azonnal felismertem volna még akkor is, ha nem látom a nevét, de kétségtelenül ez ő volt. 

Forrás: pinterest.com

Felírtam a címet, és alig vártam már, hogy hazaérjünk. Otthon rögtön tollat ragadtam, és megírtam neki az első levelemet, ami gyakorlatilag majdcsak nem egy szerelmes levél volt. Talán eltelt egy hónap is, mire megérkezett a válasz gyönyörű cirill betűkkel. Ezután megosztottunk mindent egymással; ami történt, amire gondoltunk, amit éreztünk. Ezután hosszú évekig leveleztünk, míg egyszer aztán nem jött több levél.

Később megnősültem. Zsófi egy aranyos nő, bár sem külsőleg, sem belsőleg nem hasonlított hozzá, de nem is Kátyát kerestem benne, amikor rátaláltam. Minden esetre boldogok voltunk és hamarosan megszületett a fiam, Péter. Peti mindig élénk érdeklődést mutatott a kunmadarasi repülőtér története iránt. Elmeséltem neki hogyan találkoztam a kis orosz lánnyal, amikor akkora voltam, mint most ő,  tizenhárom éves. Ezek a kissé zavaros kamasz évek teljesen átformálták az addigi életemet. Feleségem mindig irigykedve hallgatta, hogy mennyire imádtam azt a Kátya nevű lányt. Pedig esküszöm, nála senkit sem szeretek jobban, de a fiam újra és újra kérte, hogy elevenítsem fel, hogy is volt ez a romantikus kis találkozás. Nem csodálnám, ha a feleségem kezdene féltékennyé válni a kis orosz lányra, ahogy egymás között hívtuk. 

A fiam évente eljárt a találkozóra, amit a veterán katonáknak rendeztek, akik hajdanán itt állomásoztak. Hívott ugyan engem is, de nem volt erőm hozzá. Ha Kátyával találkoznék egy másik férfi oldalán, az nem tudom, hogy érintene. Talán mély sebet okozna még így is, pedig több, mint két évtized is eltelt már az első és egyetlen találkozásunk óta. Szóval így itthon maradtam.

Egyik alkalommal, egy szőke kislánnyal érkezett haza. Igazán aranyosak voltak, ahogy idegesen egymás kezét szorongatták. Nem tudom, hogyan sikerülhetett Péternek megtalálnia, de Léna állt előttem, Kátya lánya. Ugyan olyan átható szürke szemei voltak, s holdfény fürtjei, mint az anyjának annak idején. Épp úgy nézett ki, mint emlékeimben. Testem magamtól mozdult, s mire észbe kaptam már a karjaimban szorongattam, s ő ijedten pislogott rám, mint egy csapdába esett kismadár.

– Ne haragudj, csak annyira hasonlítasz rá. - mondtam kissé szégyenkezve tettem hirtelensége miatt, miután végre elengedtem. – Mondd csak, –  kérdeztem érdeklődve – ő hogy van?

Egy új világban

== Lovag egy másik világból sorozat 1. része ==

Hajnalban arra ébredtem, hogy reszketek, és a fogaim ütemesen kocogtak egymáshoz. A távirányítóért nyúltam, hogy kissé barátságosabb hőmérsékletet teremtsek a szobámban, ám az nem volt a helyén. Sőt az éjjeli szekrényem felületét sem sikerült kitapintanom. Félálomban inkább fordultam egyet, összehúztam magam, és megfogtam a takaróm szegélyét, ami furcsa módon prémesnek éreztem, holott nekem nincs is ilyenem.

Bágyadtan, kábán nyitottam ki a szemem, és értetlenül meredtem a fekete, talán medve bundából készült köpönyegre. Vastag volt, puha és selymes. A kezeimet láncos bőrkesztyűk borították, akár csak a régi lovagokét. A szőrmét félrehúzva végignéztem magamon, de a rajtam lévő öltözék többi része sem tűnt hét-nyolcszáz évnél fiatalabbnak. Egy bordó, ingszerű, oroszlán címeres ruhadarabot viseltem, ami kicsit tovább ért az ágyékomnál, két oldalt pedig a csípőmig fel volt nyírva, hogy könnyebb legyen a mozgás benne. Egy vastag öv rögzítette a derekamhoz egy akkora övcsattal, amit még az öklöm sem takart el teljesen.

forrás: chambres-hotes.fr

- Mi a franc…? - szaladt ki a számon.

A kőoltárt, amin feküdtem hatalmas oszlopok vettek körül, amelynek a tetejére több tonnás kőtömböket helyeztek. Olyan volt, mint a Stonehenge, ezt leszámítva, hogy annak közepén semmiféle asztalszerű emelvényt sem helyeztek el, legjobb tudomásom szerint. Az pedig teljesen bizonyos, hogy nem állt ott semmiféle nagy és ronda arcnak kifaragott óriásszikla. Kifejezetten morcosnak tűnt. 

A környező erdő élénk zöld színű fatörzsei közül sűrű, fehér pára gomolygott elő, és beborította az egész irtást, de kör belsejébe nem merészkedett. Mintha csak félne valamiféle büntetéstől, amit azért járna, ha bedugná a oda a köd-csápjait.

Elmosódott hangfoszlányokat hozott felém a szél, de ahhoz nem voltam elég közel, hogy értelmes mondatokká állíthassam az elkapott szavakat.

Először nem mozdultam, csak figyeltem. A ködön át lassacskán több sátor formája kezdett kirajzolódni: két nagyobb, és számos apróbb. Már-már látni véltem a mozgolódást is, mégsem voltam egészen bizonyos abban, hogy valóban ott van-e, vagy csak a szemem káprázik a folyamatos erőltetéstől. Ezt csak egyféleképpen dönthettem el, ha elindulok a hangok irányába. Legalább rájövök, mi ez az egész?

Ahogy egyre közelebb értem, a szavak is és a sátrak alakja is egyre kivehetőbbé vált. Az alakokból emberi formák, majd arcok lettek, amik csodálkozó vagy vizslató tekintettel követték a lépteimet. Volt, aki csak némán biccentett, más halványan elmosolyodott, mégis, valami kellemetlen érzés kezdett hatalmába keríteni. Rájöttem, hogy akiket magam körül látok, egy cseppet sem tűnnek ázsiainak, és semmiféleképpen nem japánnak. 

Egy szőke, gyermek arcú ifjú vált ki a beszélgetők közül, és jókedvűen elindult felém. Göndörkés fürtjeibe belekapott a szél, amit néha félresimított, de a következő pillanatban egy kósza fuvallat újra az arcába fújt, ami erősen kipirult a hidegre való tekintettel. Vastag prémekbe öltözött, és a párát látni lehetett, ahogy kifújta a levegőt.

- Nahát, John Lockward! Üdv az élők között újra, drága barátom - mondta, aztán megölelt és megpaskolta a hátamat. Aztán megállt előttem, kezeit még mindig a vállamon pihentetve, végig nézett rajtam. - Minden esetre sokkal jobban festesz, mint amikor utoljára láttalak. Akkor eléggé….halott voltál – nevetett.

- Ne haragudj, de azt hiszem, mi nem ismerjük egymást - szólaltam meg végül zavarodottan. - Azt hiszem, összetévesztesz valakivel. A nevem Saito Nakamura, és nem… Hogy is hívtál?

- Nagy mókamester vagy te, Johnny! Csak felismerem talán a jövendőbeli sógoromat! - válaszolta, aztán még jól hátba is veregetett, amitől a tüdőm biztos lecsúszott a vesém mellé.

- Jövendőbeli sógorod? - kérdeztem köhécselve.

- Na, ez Cintiának igazán rosszul fog esni, ha úgy teszel, mintha nem emlékeznél rá! - aztán az arca elkomorodott. - Ugye csak szórakozol velem?

Kétségbeesetten ráztam meg a fejem.

Ha volna varázserőm

Téma: Mit tennél, ha lenne varázserőd

Varázserővel rendelkezem és ezt még nem tudja senki sem rajtad kívül. Nem úgy, mint Harry Potter, mert látod, nincs is villám a homlokom közepén. Olyan vagyok, mint bárki más. Igaz, hogy varázspálcám sincs, de nincs is rá semmi szükségem. Tárgyakat hozhatok létre a semmiből, vagy mozgathatok át a légen. Egy szempillantás alatt ott lehetek, ahol csak akarok. Akár egy piramis tetején, vagy Peruban, aminek a nevének még a kimondásával sem próbálkoznék. És Párizsban, egy kávéház teraszán üldögélve miközben a martinimet iszogatom.

forrás: Pikist

Először rendkívül furcsa volt ez az erő, de mára már kezdek hozzá szokni. Igaz, még semmi értelmeset nem kezdtem vele. Bár, lehet szentimentálisnak fog hangzani, egyszer csináltam havat a négyéves unokahúgomnak, aki csillogó szemmel figyelte a szállingózó hópelyheket. Aztán pedig hóembert építettünk. Kár, hogy hamar elolvadt, de az időjárás befolyásolásában még nem vagyok olyan jó.

Aztán egyik éjjel kiszöktem, és a sötétben az árkok mellé fákat varázsoltam, amik - mire az emberek felébredtek már - ontották a virágokat, és az illatuk betöltötte az utcákat, a tereket. Az utcákat pedig megbűvöltem, mert sok az olyan ember, aki nem találja meg a kukát még akkor sem, ha ott van az orra előtt. Így aki kinn eldobja a szemetet, az visszaszáll egyenesen a saját nappalija közepére.

Bezárva

Téma: kulcs

A család már lassan elkészült. Mindenki felvette az ünneplő ruháját, megfésülködött, fogat mosott, ami valljuk be, egy öt tagú családnál beletelik némi időbe. Főleg, ha egy kisebb fürdőszobába kerülgeti egymást anyuka a kis hároméves Gáborkával, az apuka, és a két nagyobbacska fiú: a tíz éves Petike és a tizenkét éves Janika.

- Jaj, induljunk már! Nagymama, már biztos vár! - nyöszörgött Janika, s már meg is ragadta a nylon szatyor fülét, amibe a nagyi ajándéka lapult. Ő volt az első, aki elkészült. A cipő is a lábán volt már, s már a kabátjába is belebújt.

- Anyu! Nekem még pisilni kell! - mondta Gáborka, s már szaladt is a vécébe, meg sem várva anyát, majd berántotta maga mögött az ajtót és elfordította a kulcsot.

Petike közben felhúzta a cipőjét, és már éppen a kabátjába bújt volna bele, amikor Gabika csattogtatni kezdte a vécé ajtó kilincsét, ám az nem engedett.

- Anyu! Gabika bezárta magát!

Nemsokára az egész család az ajtó elé sereglett, hogy segítsen a legkisebbnek kijutni. Apu benézett a kulcslyukon.

- Gabika, miért vetted ki a kulcsot? Dugd vissza szépen!

Kotorászás, hüppögés, sírás hallatszott belülről, s a kisfiú egyre kétségbeesettebben kopácsolt a kilinccsel. A két nagyobb összenézett, s egyik a lakás egyik végébe, a másik a másik felé indult, hogy összeszedjék az ajtókból a kulcsokat, hátha akad közöttük egy, amely majd nyitja a mellékhelységet. Anyu és apu az ajtó előtt állt, és próbálták megnyugtatni a bent rekedt gyereket.

- Nyugodj meg kicsim! Ha anyának be kell másznia a vécé ablakon, akkor bemászik, akkor sem maradsz bent! Kihozunk mindenképpen.

A kicsi még hüppögött, de már nem sírt. 

- Gáborka figyelj rám! - próbálta a legmegnyugtatóbb hangját elővenni apuci. - Told bele a kulcsot a zárba egészen koppanásig, aztán fordítsd el a konyha felé!

Matatás, kaparászás hallatszott az ajtó túloldaláról, majd egy fémes kattanás. Apu megnyitotta az ajtót, s ott állt a megszeppent csöppség kivörösödött szemmel, orrváladékkal és könnyel egybemosott arccal. Mint egy kis torpedó belefúródott apuci kötött pulóverébe és újra sírni kezdett.

- Jól van, jól van. Most már kint vagy – simogatta meg apu a kis buksiját. - De hogy ez többet elő ne forduljon, ezt a kulcsot most innen kivesszük. - mondta, és máris Petike kezébe nyomta. - Tedd csak oda a többihez!

S a történtek után egy jó darabig az ajtókból hiányoztak a kulcsok.

Kátya és a kis lovag

== Kátya sorozat 1. része ==

Azt mondják, valamikor itt, Kunmadarason volt Közép-Európa, de talán egész Európa legnagyobb transzport repülőtere, míg meg nem rágta teljesen az idő vasfoga, de még emlékszem azokra az időkre, amikor ez még másként volt.

Kunmadaras, repülőtér a szovjet időkből
forrás: ok.ru

Akkoriban még általános iskolába jártam. Nem volt túl nagy baráti társaságom, de arra a kevésre bármikor számíthattam. Facsiga, Dávide, Kis Panda, Laci és én. Így alkottuk a mi kis baráti körünket. Arra nem emlékszem, a többiek hol jártak aznap, amikor Laci hihetetlen ötlettel állt elő. Végső soron annyira meg sem lepődtem, mert mindig fura ötletei voltak és olykor veszélyesek is. Egyszer például meg akarta keresni azt az alagutat, amin Rózsa Sándor menekült el a pandúrok elől, és aminek állítólag egy hajdani csárda alatt volt a lejárat és kivitt egészen a Hortobágyig. Ez azokhoz képest nem is volt annyira különös, de azért nagyra nyílt a szemem, amikor elém állt, és így szólt:

– Te, figyelj! Nem lógunk be a reptérre?

A repülőteret akkoriban Kalasnyikovval felszerelt szovjet katonák járták körbe bizonytalan időközönként. Hol kettesével, hol hármasával bukkantak fel a katonai objektum bármely pontján. Még a lakótelepen is, előfordultak, ahol a tisztek családjai éltek. Biztosra veszem, hogy nekünk sem lett volna szabad ott lennünk.

– Nyugi, én már voltam benn – mondta, látva az értetlen kifejezést az arcomon. Bár kockázatos vállalkozásnak látszott, de hajtott a kalandvágy. Csak nem lőnek tán le két tizenhárom-tizennégy éves gyereket, nem igaz?

Kettőre volt megbeszélve. Szerencsére anyuék dolgoztak, így megúsztam egy magyarázkodást és csak az öcsémet kellett leszerelnem. Laciék nem laktak messzire, gyalog jó tíz perces séta volt csak. Amikor megérkeztem, Laci érdeklődve nézte a nylon szatyromat, ami a csuklómon lógott.

Iskolások egy csoportja
forrás: Ok.ru

– Csak hoztam magammal egy kis vizet, meg a kis szótárt.

Na, igen. Ha valahová megyek, mindig felkészülök. Én voltam az, aki az osztálykirándulásokon mindig tudta, hová érdemes menni, és mit kell megnézni. Most is nálam volt a tudományom, egy barna szótár képében. Igazából nem annyira szerettem az oroszt, nem nagyon bíztam a tudásomban. Inkább csak afféle támogatásnak szántam, ha minden kötél szakadna.

Laci csak legyintett, majd elindultunk. Egészen, míg odaértünk öntötte belém a lelket, hogy nem lesz gond, mert erősen pánikoltam a fegyveres őrségtől. Aztán elmesélt pár sztorit, hogy mit látott ott, és hogy egy szovjet srác meg akarta osztani vele a csaliját, mert azt hitte horgászni ment.

Átkeltünk a síneken, majd átvágtunk a réten egészen addig a pontig, ahol már nem volt kerítés. Tulajdonképpen az itt lakók is ezen keresztül jártak be a községbe. A lyuk mögött rögtön feltárult előttünk a lakótelep három-négy emeletes tömbjei, kék erkélyeikkel kíváncsian bámultak ránk a magasból. Az épületek között óriási betonflaszter terült el, amelyekre ugróiskolát, színes rajzokat és feliratokat festett a sok gyerek. A zsivaj mindent betöltött. Kétségtelenül egy új világba érkeztünk. Olyan érzés fogott el, mintha a Szovjetunió egyik városában rónánk az utcákat.

– Majd szerzünk neked egy ruszki barátnőt – vigyorgott felém Laci gonoszul, miközben én felmértem a terepet nő ügyileg.Volt ott szőke, barna, vörös, még egy kis fekete is, de egy sem tetszett úgy igazán.

Randevú a cukrászdában

Téma: írj ellenkező nemű szemszögből

A cukrászdában ültem, és egy kelyhes fagylalt elpusztításával voltam elfoglalva. Már megint itt lyukadtam ki, pedig már hányszor elhatároztam, hogy most végre nemet mondok Jennynek, de milyen ember az, aki legjobb barátnőjének nemet mond, amikor támogatásra van szüksége? Igaz, ő sem egy könnyű eset. Persze nem lehet csak úgy kikosarazni, pedig ezek után a túrák után már, nem hogy a mérlegre nem merek ráállni, de még a megközelítéséhez sincs már elég bátorságom. Úgy éreztem, hogy minden kalória, amit ő és én itt, ezen a szent helyen elpusztítunk, az csak egyedül az én oldalamra rakódik rá. Csak hát Jenny és a pasi ügyei… Minden szakításkor itt kötünk ki, kitárgyaljuk a fiúkat, én pedig hetekig koplalhatok, mire visszanyerem az eredeti súlyomat.

forrás: We love Balaton

Kinyílt az ajtó, és a egy srác lépett be a cukrászdába Princeton feliratú dzsekiben. Magas volt, széles vállakkal, bozontos hajjal és borostával, pont az én esetem. Szinte megbabonázott, bár Jenny mindig ugrat furcsa ízlésem miatt. Azt mondja, valami baj van velem, mert a hajléktalan külsejű pasik jönnek be nekem. Nem tehetek róla, a szemeim szinte ráragadtak, annyira vonzó, sármos arca van. Persze nem nehéz kiszúrni valakit, ha így bámulja az embert, nem igaz? 

Amikor észrevette, hogy nézem, rám mosolygott. Az egész annyira zavarba ejtő volt, s éreztem, hogy kezdek elpirulni. Tétován visszamosolyogtam, majd amikor a srác magabiztosan elindult az asztalunk felé. Jen szerint már akkor olyan vörös lettem, mint a pipacs.

– Szia. Nem szokásom csak úgy idegenekhez odamenni, – mondta – , de annyira gyönyörű vagy, hogy muszáj, hogy megismerjelek. Megkérdezhetem a neved? Én Jack vagyok.

Barátnőm mellettem felkuncogott, s én szédülni kezdtem. Arra gondoltam, hogy nem lehet, hogy ez velem történik meg. Ilyen nincs, csak a filmeken. A nyelvem szinte összegubancolódott a számban, annyira átható volt a fiú pillantása. Kénytelen voltam kissé félrepillantani, mert tekintetével szinte megbénított, és még a saját nevem is csak nehezen tudtam kinyögni.

Csíkos Zebra

Amikor kicsi voltam, és általános iskolába jártam, a szomszédos osztályba járt egy kisfiú. Nálam alacsonyabb, köpcös, kopasz kiskölyök volt, aki mindig valamiféle csíkos pulóvert hordott. Mi, mint jó szándékú gyerekek, ezért gúnynevet ragasztottunk rá.

Ha kijött az udvarra mi már teli torokból skandálni kezdtük, hogy: 

– Csíkos Zebra, Csíkos Zebra!

Eleinte csak tűrte és tűrte, nem szólt semmit, de egy idő után megunta és visszakiabált:

– Én nem vagyok az! – talán azt remélte, hogy ez az enyhe tiltakozási kísérlete majd megtöri a gúnyolódás keltette kedvünket, de az erőtlen próbálkozása nem igazán számított. Annál jobban mondtuk a magunkét. Csak azért is. Kis kopasz feje egyre vörösebb lett, mint egy kis pulykának, szinte dagadt, de mi tovább élveztük a szekálását. Már még kis rigmust is fabrikáltunk, és fennhangon ismételgettük:

– Csíkos Zebra, gyere ki a hídra! Csíkos Zebra, gyere ki a hídra!

Mérgében megragadott egy cserépdarabot, és elhajította. Nem tudom, ennyire jól tudott-e dobni, vagy vagy csak szerencséje volt, de ahogy az susogva átszelte a levegőt, nagyot koppant a homlokom közepén. Most már ordítottam én is a sajgó fájdalomtól, amit ő okozott nekem, és sírt ő is attól a lelki fájdalomtól, amit én és a többiek okoztunk neki. 

Az eset óta eltelt néhány hét, és már nem lehetett hallani a szokásos skandálást az udvaron. Az udvaron szomorúan azt suttogták, hogy meghalt, mert valami leukémia nevű betegség elvitte. 

Megrázott a hír, mert nagyon csúnyán viselkedtem vele, és soha többé nem mondhattam azt neki, hogy sajnálom. Nem lehettem többé sem az ellensége, sem a barátja. Egyszerűen csak nem volt tovább. Bezárta egy hideg, sötét komor sír, ahová már nem hallatszódott be a kántálás:

- Csíkos Zebra gyere ki a hídra! Csíkos Zebra...

A talált fegyver

Téma: fegyver

Gábor és Attila az erdőben játszottak, amikor észrevették, hogy valami kicsi, vékony és csőszerű kilátszik az avarból. A kíváncsiságtól hajtva éles köveket fogtak és elkezdték kiásni. A cső egy zsákhoz kapcsolódott, amit egy régi, szakadozott madzag tartott még a helyén. 

– De jó lenne, ha ez egy puska lenne! – ábrándozott Gábor. – Rögtön mehetnénk is vadászni vele, vacsorára pedig őzet vagy nyulat ennénk. – Attila pedig helyeselt.

forrás: Facebook.com

Folytatták az ásást, majd eldobták a köveket, és már kézzel kapartak tovább. Bár az erdei barna föld kissé nedves volt, és összeállt ebben a mélységben, mégis, hamarosan már meg tudták mozdítani a zsákot. Kiemelték a földből, és annak helye egy nagy, hosszúkás lyukat hagyott az erdő talajában. 

Összenéztek, majd izgatottan elkezdték lehántani a csomagolóanyagként is funkcionáló zsákot. Egy Kalasnyikov került elő, amely még tökéletes állapotban volt, mellette még három teljesen töltött tár pihent. Attila zsebre vágott két tárat, egyet a jobb, egyet a bal zsebébe, a harmadikat Gábor kezébe nyomta, aki villámgyorsan el is rejtette, hogy több ideje legyen az új szerzeményével foglalkozni.

A két lurkó fától fáig szaladt az erdőben, közben olyan hangokat adva, mintha egy háború kellős közepén lennének. Amikor kellőképpen kifáradtak, és végre beértek a „bázisra”, Attila elkezdte követelni, hogy ő is hagy tartsa egy kicsit a fegyvert, mire Gábor ráfogta Attilára a Kalasnyikovot.

– Add meg magad te mocskos náci!

– Ne fogd rám azt a szart! – mondta, és félreütötte a csövét, s ebben a pillanatban a fegyver nagy csattanással elsült, és a közeli tölgyfa törzséről ledarált egy darabka kérget.

– Ez működik, bazd ki! – nyögte döbbenten Gábor.

– Hja, és majdnem kinyírtál! – majd a fegyverre nézett. – De akkor már vadászhatnánk is. Arról volt szó, hogy őzet eszünk!

– Gyerünk! De előbb… – Gábor Attila felé nyújtotta a gépkarabélyt. – Most te jössz! Legyen most nálad.

Az előbbi dörrenés persze megzavarta a környéken lapuló állatokat, ezt a két fiú is jól tudta. Mint az előbb, fától fáig lopakodtak, de most már sokkal csendesebben, mert ez már nem játék volt, komoly vadászat. 

Már körülbelül fél órája lapultak, amikor Gábor megütögette Attila vállát, és a bokrok aljára mutatott. Kétségtelenül mozgott ott valami. Nem látta tisztán, hogy mi az, de valóban ott volt. A két fiú már érezte is a szájában az őzpörkölt ízét. Attila biztosra ment, leadott egy rövid sorozatot, s ezután hallották is a puffanást, ahogy a zsákmányuk elfeküdt.

– Elkaptuk! – kiáltották boldogan, majd felugrottak, és a bokrot megkerülve oda rohantak, ahol az őznek kellett volna lennie.

Nem volt ott őz, csak Béni bácsi, az öreg orvvadász feküdt ott saját vérébe fagyva, aki a saját csapdáit állította fel éppen.

Összetört szívek

Enikő tudta, hogy hamarosan a végére ér mindennek. Ennek az egész törékeny dolognak, amit életnek hívnak. Vele született szív- és nagyérfejlődési rendellenességet diagnosztizáltak nem sokkal azután, hogy kikínlódta magát erre a világra. Bár édesanyja tudta, milyen betegséggel lesz kénytelen élni a lánya, mégis, képtelen volt arra, hogy elvetesse utolsó, későn érkezett gyermekét.

És Enikő megpróbált élni. Úgy, mint bármely más, korabeli, tizenöt éves lány. Tettette, mintha egészséges lenne, hogy energikusnak, és lelkesnek tűnjön, még akkor is, ha a szíve meghibásodott, és csak kattog össze vissza ott belül, mint egy óra, aminek eltörött a rugója.

Kezdetben minden jól ment, mert az új iskolájában senki sem sejtette, miféle egészségügyi gondjai vannak. Először vehetett részt a tornaórákon, ami egy beteljesült álom volt a számára. Végre úgy futhatott és labdázhatott a társaival, mint bárki más. Úgy érezte, most végre ő is egy az egészséges osztálytársai közül. Még ha csak kis időre is, boldogság melengette meg kicsi beteg szívét. Aztán újra előjöttek a rohamok, ahogy mindig is szoktak, és amikor összeesett, a többiek arcára kiült a jól ismert pánik. Ahogy a padlón feküdt ellilult ajkakkal, és a levegőért küzdött, arra gondolt, még ha ma meg is kell halna, akkor is megérte érezni azt az önfeledt örömöt, amit a játék okozott. Hogy bár kis időre, de olyan lehetett, mint ők.

Forrás: 4ever.eu

Már meg sem rándult, miközben a mentősök beinjekciózták ki tudja, hányadszorra. Bár végül mégis csak életben maradt az orvosoknak hála, alaposan megszidták a felelőtlensége miatt. Ettől kezdve a környezete is megváltozott. Megint mindenki úgy kezdett viselkedni, mint korábban, amit ki nem állhatott; figyelmesek lettek és hímes tojásként vigyáztak rá. Nem engedték cipekedni, nehogy túlerőltesse magát, rászóltak, ha gyorsabban szedte a lépteit, de hát az Isten szerelmére, mégsem csoszoghat úgy, mint egy nyolcvan éves nagymama tizenéves fejjel!

Zoli volt az egyetlen, akivel Enikő igazán szeretett együtt lenni. Másokkal ellentétben a fiú még a rohama után is egészként tekintetett rá, nem pedig úgy, mint egy rossz, meghibásodott játékra, amit nem lehet megjavítani, csak a szemétre vetni. De ő mindig meg tudta nevettetni, és az a mosoly, amit Enikő korábban a suliban csak maszkként viselt, valamilyen számára érthetetlen okból a fiú igazivá tudta varázsolni. Ilyenkor a lány azt is elfeledte, hogy életét nemrég még fájdalmasan sivárnak érezte.

VENDÉGPOSZT: Elfrida Angel-Brooks - A legutóbbi látomásom

Idegesen topogtam az állomáson,

Bár minden olyan szép lenne,

Mint a legutóbbi látomásom.

Bárcsak olyan tűz égne szemedben,

Mint abban az álomban,

Mit lelkem mér a Lelkedre.

Bárcsak úgy ölelnél magadhoz,

Mint kinek nem számít más,

S forró csókod égne ajkamon.

Idegesen topogtam az állomáson,

Bár minden olyan szép lenne,

Mint a legutóbbi látomásom.

Bárcsak mikor meglátnál, s mélyen a szemembe néznél,

Elmosolyodnál, s kezemet megfognád,

S ajkaiddal ajkaimra olyan forrón égnél,

Mintha nem létezne más,

Mintha nem történne más,

Csak egy óriási villámcsapás,

Mely összeláncol bennünket örökre,

S történhetne bármi a világban,

Lelkem a Lelkedre égne ebben az örömben.

Idegesen topogtam az állomáson.

Bár minden olyan szép lenne,

Mint a legutóbbi látomásom.

Nem!

A Montgomery-i buszok első négy sorát fehéreknek tartották fent, így mi, feketék, vagy ahogy  mások hívtak bennünket, niggerek, leülhettünk középre, vagy a busz hátuljába. Ám ha a fehéreknek nem volt hely, nekünk, a középen ülő színeseknek fel kellett állnunk, és át kellett adni a helyünket. Így működött ez akkoriban, az ötvenes évek közepén. 

forrás: wikipedia.org

A Montgomery Fair áruházban dolgoztam, varrónőként, és naponta kétszer tettem meg ezt az utat: reggel oda, majd este haza. Mégis megesett már, hogy hazáig kellett gyalogolnom, mert amikor a busz már megérkezett, fehérek ültek az első sorokban. A törvény értelmében ilyenkor le kellett szállnunk, és hátul visszaszállni. De aznap a buszsofőr meg sem várta ezt, csak gázt adott, és elhajtott a pénzemmel együtt, amit a buszjegyre szántam. 

Ennek már tizenkét éve. Azóta sokat kellett tűrnöm, hagynom, hogy úgy bánjanak velem, mint a kutyával, azért, amiről én egyáltalán nem is tehettem: feketének születtem. De úgy gondolom, mindenkinél eljön az a pillanat, amikor azt mondja, most már elég! Akkor nem is gondoltam volna arra, hogy ezzel a tettemmel egy egész lavinát fogok elindítani. Ez 1955 decemberében történt.

Hazafelé zötykölődtünk, s a harmadik megállóban, az Empire színháznál elég sokan szálltak fel. Fehér urak jól szabott zakóban, élre vasalt nadrágban és flancos, lakkozott cipőben. James Blake, a busz vezetője hátranézett táskás halszemével, ahogy minden megállóban rendszerint megtette, ha fehérek érkeztek, majd felállt, és a határvonalat jelentő fonott kötelet – amelyen egy „színesek” feliratú tábla hintázott –, hátrább helyezte, épp a hátam mögé. Tudtam, ez mit jelent, de nem mozdultam. 

– Ne csinálja itt nekem a felhajtást! Álljon fel szépen és menjen hátra! – mondta, és bügykös ujjával a busz hátulja felé mutatott, de én csak a fejem ráztam. Ekkor Blake közelebb hajolt, s éreztem a dohánybűzös leheletét az arcomon. – Akkor hívom a rendőrséget, és letartóztattatom.

– Ám tegye! – vetettem oda, és ő meg is tette.

A tárgyalásom cirka 30 percig tartott, és összesen 14 dollár büntetést kellett fizetnem, ami akkoriban igencsak sok pénz volt. Hát hol van az igazság? Nem születik mindenki egyenlőnek? Hiszen ugyan annyival érkezünk erre a világra, mint mások. Akkor még nincs gazdag vagy szegény, csak két csecsemő, akik már ekkor sem egyenrangúak?

De talán ennek hatására a fekete közösség bojkottot hirdetett, és nem szálltak buszra. Inkább jártak gyalog, vagy feketék által vezetett taxikon közlekedtek, amik ugyan úgy tíz centbe kerültek, akár csak a buszjáratok. Én magam is így tettem. A bojkott több mint egy évig tartott, s a busztársaságok iszonyú nagy veszteséget szenvedtek a gőgjük miatt. Végül kénytelenek voltak eltörölni a fehérek és színesek elkülönítését a buszokon. Mindez csak egyetlen nemmel kezdődött.

A lány és az árnyéka

Téma: Képzeld el, hogy valaki árnyéka vagy egy teljes napig.

Arra ébredtem, hogy csak egy árnyék vagyok. Nem „árnyéka önmagamnak”, ahogy azt mondani szokás, hanem szó szerint az. Egy árny. Vajon hogyan veszíthettem el az emberi alakom egyetlen éjszaka alatt? Mi okozta ezt? Vissza lehet fordítani és ha igen, akkor hogyan? Vissza akarom kapni a testemet! Utálom, hogy függök a fénytől, és ettől a lánytól, akinek az árnyékává váltam. Követnem kell bárhová is megy, és utánoznom minden mozdulatát, mint egy majom. Nem akarok itt lenni.

forrás: Fűszerkert

Persze azért van benne egy kis izgalom is, hogy beleláthatok más életébe. Például, ez a Nóri nevű lány teljesen odáig van egy Imi nevű osztálytársáért. Láttam, mit írt reggel a naplójába, és azt is, hogy milyen áhítattal, vágyakozva tekint állandóan arra a fiúra. Imi persze tudomást sem vesz róla. Átnéz rajra, mintha ott sem lenne. Át tudom érezni a helyzetét.

Nem ezt érdemli. Szerintem Nóri egy igen klassz csaj, és én nem őt utálom, hanem a helyzetemet. A másoktól való függésemet. Vele minden rendben van. Kedves, mindig segít a barátainak, soha nem bántana senkit, még akkor sem, ha rossz napja van, pedig mi lehetne annál rosszabb, hogyha valaki, akit csodálunk semminek néz? Amellett, hogy rendkívül csinos, még az esze is vág, széles látókörű, tájékozott, mindenhez hozzá tud szólni. Megvan a saját véleménye, nem bólogat csak úgy, ha szíve mélyén nem ért egyet, mint ahogy mások is teszik. Amit csinál, teljes szívvel csinálja, mint ezt a hip-hop táncot is. Igazából nekem ez csak céltalan ugrabugrálás, de ő nagyon komolyan veszi.

Tudom, hogy most csak egy árnyék vagyok, de ha visszakapom az alakom, meg fogom keresni őt. Azt szeretném, ha elfelejtené ezt a fickót, aki nem szolgált rá a szerelmére a csodálatára. Aki soha sem fogja úgy látni, mint ahogy én látom. Egy értékes embernek.

Most, hogy az ő árnyékává váltam, el gondolkodtam azon, hogy vajon az én árnyékom mindig az enyém volt? Vagy mások váltak azzá, mint most én? Vajon mit tudhatott meg rólam az árnyékom? Milyennek láthat?

Lilla

Téma: írj arról az időről, ami elmúlt és bánsz, hogy nem tettél meg valamit

Lilla ma sem jött iskolába és én aggódni kezdtem. Tetszett nekem a lány, mert a mosolya, tudtán kívül, felmelegítette szürke hétköznapokat, és az én szívemet. Az iskolában nem beszélt sokat, csak akkor, ha kérdezték. Új lány volt még, minden olyan idegen volt neki. Természetes, hogy nem nyílt meg olyan könnyen nekünk. Nem csoda hát, hogy amikor osztályfőnökünk megkérdezte, ki viszi el neki a leckét, nem nagyon jelentkezett senki. Egyedül én. Amikor ezzel előrukkoltam, igencsak megleptem a tanárnőmet, de nem csak őt, még saját magamat is. 

forrás: Kortárs online

Mire észbe kaptam, már ott álltam a házuk előtt és megnyomtam a csengőt. Először nem jött ki senki sem, pedig ott ácsorogtam jó ideig. Bosszankodtam, mert nem láthattam a lányt, aki valamiféle új, varázslatos dolgot hozott az életembe. Hazamentem, de otthon nem igazán találtam a helyem. Körülbelül egy-másfél órát bírtam ki, amit fel-alá járkálással töltöttem, majd újra elindultam szerencsét próbálni, mint a mesében. Eléggé közel laktak hozzám, csak egyetlen utcán kellett végigmennem, s így öt perccel később az ujjam ismét a csengő gombjára tapadt. 

Lilla nyitott ajtót, majd a kapukulccsal a kezében rám mosolygott, és kedvesen beinvitált. Talán mióta megérkeztek, én lehettem az első vendége, így lelkesen végigvezetett a házon. Engem lenyűgözött az a sok könyv, amely akár egy kisebb könyvtár is lehetett volna és a dohányzóasztal szélén álldogáló óriási, aranyozott szamovár. Aztán az ő szobájába mentünk, amely lényegesen kisebb volt, szinte csak egy talpalatnyi hely, amelyben elfért egy asztal, egy ágy, két szék. Mégis nagyon otthonos volt. Büszkélkedve mutatta meg a polcot, amely tele volt szebbnél szebb, különlegesebbnél különlegesebb babákkal, amiket már évek óta gyűjtött. 

(Részlet a My girl c. filmből)
forrás: nlc

Beszélgetni kezdtünk suliról, családról és minden másról, s én úgy éreztem, most sokkal jobban feloldódott, mint a suliban bármikor, bárkinek. Lenyűgözött a tájékozottsága és a kedvessége. Ahogy mondani szokás, „megfőzött”, és valószínűleg ennek a tudatában sem volt. 

Talán szerencsémre, mert mondhatjuk szerencsének, sokat hiányzott a suliból, mert az édesapja volt az igazgató akkoriban, s megtehette. Így, amikor csak szerét ejthettem, elmentem hozzá, és végtelennek tűnő órákat tölthettem vele kettesben, ahol nem zavart senki, s ebben a világban nem volt más csak ő és én. 

Egy alkalommal kiültünk az aknatetőre, amely a kert közepe táján helyezkedett el, s a család Berekfürdőben frissen szerzett mogyoró készletét dézsmáltuk, mint két éhes mókus, csak éppen kalapáccsal a kezünkben. Kedélyesen beszélgettünk, az arcunk fürdött a ragyogó napfényben, én közben Lilla-illatot szívtam magamba, s ő nevetgélve figyelte azt a szeplős kócos kisfiút, aki én voltam.