Elveszve

== A Lúzer sorozat 3. része ==

Értetlenül bámultam a szőke folyót, közben azon tűnődtem, hogy a csudába is kerültem én ide? Pedig mindent úgy csináltam, ahogy azt Kropacsek tanár úr mondta: felszálltam a huszonnégyes buszra, mentem négy megállót, úgy ahogy azt kell. Nem hármat, nem ötöt, pontosan négyet. Aztán sétáltam egy saroknyit, majd lefordultam jobbra. Innen már egyszerű volt, csak addig kellett volna mennem, amíg meg nem látom a nagy „Fogorvosi rendelő” táblát. Igen ám, de hiába néztem én jobbra, aztán balra, gondosan pásztázva a terepet, semerre sem akart az a nyamvadt felirat feltűnni. Pedig pontosan az utasítás szerint jártam el, szigorúan követve minden lépést. Arról meg aztán egyáltalán nem esett szó, hogy a Tiszát is át kell úsznom azért, hogy egy orvos végre megnézze azt a letört fogdarabot, ami rögtön az ember szemébe röhögött, amint kinyitottam egy kicsit a számat. Dehát úgy kell nekem, miért kellett megbámulnom azt a kis szőkét. Vagyis még az is rendben van, na de a lengőajtó... Hát, azzal végképp nem számoltam.

„Eltévedtem!” - jött azonnal a felismerés. - „Hát ez marha jó, nem is én lennék, ha nem vesznék el ebben a nagyvárosban már az első héten” - dohogtam magamban. - „Na de mindjárt nézek én egy térképet - gondoltam, és beletúrtam a zsebembe a mobilom után kutatva. Pénztárca, kulcsok...Telefon meg sehol. Rémlik, hogy amikor a kollégiumban nadrágot cseréltem, kivettem a zsebemből, letettem a polcra és... - „Basszus! Az ott is maradt! Most akkor mi a fenét csináljak? Akkor marad a fapados módszer, a kérdezősködés.”

forrás: pinterest.com

Egy fiatal nő tartott felém, csinos volt, szőke, egyetemista forma, zöld pólója kiemelte smaragd szemét.Vettem a bátorságot, és megállítottam.

- Nem tudod véletlenül, hol találom a Faragó Endre utcát?

A nő felvonta a szemöldökét, csodálkozón rám pillantott, legalább úgy, mintha a kezét kértem volna meg így ismeretlenül, aztán egy „nem” kíséretében kikerült és faképnél hagyott. Értetlenül bámultam utána, amikor ugyan abból az irányból, amerre az egyetemista az imént elhaladt, egy fekete hajú, cigarettázó férfit láttam felém jönni. !Teszek még egy próbát” -gondoltam, de amit elmondtam, mit akarok, konkrétan kiröhögött.

- Eltévedtél, kicsi csíra? - nevetett, majd pöfékelve elszáguldott mellettem, mint egy gőzmozdony. 

Értetlenkedve bámultam utána.

„Ha szar napja van, attól még nem kellene mással is bunkónak lennie” - mérgelődtem. 

A folyó felé fordultam, és megtámaszkodtam a korláton. Miközben néztem, ahogy a hídon átdübörgött egy kamion, a Tiszán pedig a folyásiránnyal szemben egy folyami hajó küzdött az árral, azon merengtem, mennyivel másabbak az emberek itt a városban, mint nálunk, falun. Igaz, hogy mindenki tud a másikról mindent (néha még olyat is, ami nem igaz), de legalább ott segítünk egymásnak, ahol tudunk.

- Nahát, kicsi a világ! - szólalt meg mellettem egy hang olyan hirtelen, hogy ijedtemben majdnem átugrottam a folyótól elválasztó korlátot. Megfordultam, és egy barna, hullámos hajú, mosolygós lány állt velem szemben. Az arca határozottan ismerősnek tűnt. - Ákos, ugye? Még nem mindenkinek tudtam megjegyezni a nevét az osztályban ez alatt a két nap alatt, de azért igyekszem.

- Igen. Te pedig...

Szégyen, nem szégyen, én nem emlékeztem a nevére. Amellett a nagyszájú lány mellett ült, aki a szobatársamat is hátba vágta, amiért beszólt neki. Mondjuk Patrik megérdemelte. A „máshol kelepelj a hosszú lábaiddal, gólya”, nem kifejezetten volt kedves a sráctól.

A lány most még kedvesebben mosolygott.

A piros táska

Ez a nap is csak egy szokásos szombat délelőttnek indult. Ez is csak egy volt a nyár azon napjai közül, amikor nem volt túl sok kedvem, hogy kimozduljak a padlásszobámból. A nyitott ablakon beszűrődött a verebek mindent elnyomó csipogása, miközben a laptopom kijelzőjére meredve bámultam az üres szövegszerkesztő elején egyenletesen villogó kulzort. A várva-várt történet ötlet azonban csak nem akart megszületni. Vajon más hogy csinálja? Van ennek valamilyen trükkje?

forrás:
Programozz-mesterfokon.hu

Lenéztem az udvarra, ahol még minden olyan zöld és dús volt. Hihetetlennek látszott, hogy holnap már évnyitó, holnapután pedig már szeptember és indul egy újabb tanév, ezúttal egy távoli gimiben. Egyáltalán nem bántam, hogy magam mögött kellett hagynom az általános sulit, mert annyi fájdalmas emlék kötött ide, amire nem akartam emlékezni soha többé. Az ember múltja sajnos olyan dolog, amitől nem lehet egykönnyen megszabadulni, mert azt magunkkal visszük, akárhová is kerülünk, pedig én némelyiket kitörölném az életemből örökre. De ez nem egy film, ahol ezt meg tudjuk tenni. Sajnos. A szerelmem elvesztése miatt mostanában nem is éltem úgy igazán. Egy tizennégy éves remete lettem. Már nem ment a zeneszerzés sem, amit annak idején annyira imádtam, hiszen minden dalt neki írtam, és az első számú hobbim, a történetíráshoz szükséges inspiráció is jó messzire elkerült. Tudom, hogy képes lennék ennél többre is, de szegény Kitti, aki mindig megihletett, már nincs többé. Eltemettem nyolc hónappal ezelőtt.

– Tibi! – hallatszott anyu hangja odalentről, mire kelletlenül morgolódva, hogy még ilyenkor sem hagyják békén az embert, végül felálltam a gép elől és leballagtam a lépcsőn. 

Ebben a pillanatban Ildi szobájának az ajtaja is felpattant, és a tizenkét éves, húgom olyan sebességgel száguldott el mellettem, hogyha nem kapaszkodom meg a korlátban, akkor biztosan felborított volna. Mezítlábas talpa végigcsattogott a fából készült, lakkozott lépcső fokain. Szőkésbarna haját a feje tetején két ördögszarvszerű copfban fogta össze, a sárga trikószerű pólójában szinte világított a fehér bőre. 

– Nem is tudtam, hogy két Tibink van – dünnyögtem az orrom alatt. Ő egy pillanatra megfordult, rám öltötte a nyelvét és már szaladt is tovább. De bántam is én, hogy meghallotta? A legkevésbé sem.

A konyhában eközben anya már majdnem mindent kipakolt a pultra a szatyraiból. Búzaszőke haja, ami egyébként a derekáig ért, most csak lazán átkötötte és átvetette a vállán. Ilyenkor mindig fiatalabbnak látszott, és simán letagadhatott volna öt-hat évet, senki sem gondolta róla, hogy már harminchat és két gyermek édesanyja.

– Nézd csak, bevásároltam neked a sulihoz – mondta, és feltett egy nagy piros sporttáskát az asztalra. – Na? Milyen?

forrás: adidas.com

Ildi felkuncogott, én pedig kikerekedett szemmel bámultam a förmedvényre, ami lustán ott heverészett az asztallap tetején, mint egy nagy ijesztő vörhenyes kukac.

– Ez meg mi? – kérdeztem kétségbeesetten, rámutatva arra a valamire, amit reményeim szerint egyáltalán nem nekem szántak. – Te most viccelsz ugye?

– Miért? Nem tetszik? – kérdezte anyu, aztán megemelte a sporttáskát. – Nézd csak meg, milyen praktikus! – mondta, és elkezdte elhúzgálni a cipzárokat. 

– Anya! Ugye tudod, hogy az egyik gyereked egy fiú? – szólaltam meg, miközben igyekeztem hangsúlyozni az utolsó szót, és a tévedések elkerülése végett, még magamra is mutattam, ha nem lenne elég nyilvánvaló, hogy melyik gyerekére gondolnék. – Ha ezzel megjelenek a gimiben, engem halálra fognak szívatni. – mondtam kétségbeesetten.

De ciki!

Bár egy tök átlagos tizennégy éves srácnak látszom, mégis számomra érthetetlen, milyen nagy tehetségem van ahhoz, hogy kellemetlen szituációkba sodorjam önmagam. Néha csak a körülmények játszanak ellenem, máskor saját szétszórtságommal hozok bajt a saját fejemre.

A két tetőtéri szobán osztozunk a tizenkét éves húgommal. Csak a lépcsőfeljáró és két vékony fal választ el bennünket egymástól. Az volt a tervem, hogy kihasználom az utolsó itthon töltött reggelt a kollégiumi beköltözés előtt, ezért nem is sietem el a felkelést.

Bogi, a húgom legjobb barátnője a szomszédunkban lakott. Néha egész váratlanul, a legképtelenebb időpontokban bukkant fel nálunk, egy elfelejtett házi feladat miatt vagy más átlátszó kifogásokkal takarózva. 

Aznap reggel is elég korán érkezett, legalábbis az én mércémhez mérten, mert nálam a fél nyolc még elég hajnali időpont. Ráadásul ketten akkora hangzavart keltettek, mint egy teli lelátónyi megvadult focidrukker. A két lány által keltett ricsaj ellenére is megpróbáltam aludni, de a hangos nevetésük olyan közel hallatszott, mintha a fülem mellett viháncolnának. Dühösen nyomtam a párnát a fejemre, de ez nem sokat tompított rajta, ráadásul melegem lett alatta, levegőt pedig alig-alig kaptam.

Pedig olyan szépet álmodtam. Egy lenge, átlátszó ruhás lány jött felém, hosszú, barna haját a füle mögé simította, és már majdnem az ajka a számhoz ért, amikor újabb nyerítés hangzott fel, ami félbeszakította fantáziálásomat. Próbáltam visszaszenderedni, hátha beteljesül az a csók végre, de az álom-lány nem tért vissza hozzám. Soha többé. Ennek ellenére ez az erotikus álom megtette a hatását, mert erőteljes reggeli merevedéssel ébredtem. 

Morgolódtam egy sort, és mérgesen az ajtóhoz vágtam a párnámat, pedig szerencsétlen vánkosom semmit sem vétett. A további pihenésből úgy sem lesz semmi, úgyhogy lassan, ásítozva, a szemeimet dörgölve kivánszorogtam a takaró alól. Kibújtam a pizsama felsőmből, majd a nadrágját is egy mozdulattal letoltam, és felrúgtam az ágyra, amikor    az ajtó kivágódott, és Bogi jelent meg a szobám ajtajában fehér rövid nadrágjában és spagettipántos felsőjében. Én a csattanástól dermedtem le, amit a sarkig vágódó ajtó okozott, a lányt pedig a látvány sokkolta le, ahogy ott álltam a szobám közepén, egy szál semmiben égnek álló végtaggal.

– Azta! – mondta miközben pislogás nélkül meredt rám krétafehér arccal. A kezével elfedte a szemét, majd gondolt egyet és szétnyitotta az ujjait. Hogy a szégyenem teljes legyen, egy kis világosbarna copfos fej is megjelent a lány válla felett, Hanna, a húgom személyében, aki jóízűen kacarászott.

– Hűű, Marci, te aztán jól megnőttél! – nevetett. – Ennyire örülsz, hogy újra láthatod?

Ekkor már én is magamhoz tértem, gyorsan magam elé rántottam a bokszeremet, és rekedt hangon rájuk ripakodtam:

– Menjetek már ki! Most!

Bogi összerezzent. Hozzápirult az amúgy is vörös szemüvegkeretéhez, majd mormogott valamit az orra alatt, ami talán bocsánatkérés lehetett. Hanna belekarolt, miközben a szomszéd lány a kilincs után tapogatózott. Amikor az ujjai elérték a fogantyút, berántotta maga mögött az ajtót.

– Azta – hallatszott Bogi hangja kintről. – Láttad ezt?

– Te szegény – kuncogott Hanna –, most még jobban beleestél a bátyámba. Na, gyere, te hős szerelmes. – majd egy újabb ajtó csukódásból tudtam, hogy biztonságban vagyok.

Nagyszerű! Újabb strigulát húzhatok arra a képzeletbeli lapra, amin a Bogival kapcsolatos kényes helyzeteket számolom. Ott volt az a fura szitu, amikor megpróbált lekapni, és a legdurvább, a mostani. Reméltem, hogy amíg itthon vagyok, a délelőtt folyamán, már nem keresztezzük egymás útját sem Bogival, sem Hannával, mert nem hiányzik még egy ilyen cikis helyzetet. Szép remények! Azt hittem, meg is úszom ennyivel mára, de nem. Milyen naiv voltam!

Harc New Carson Cityért

Téma: írj egy teljesen más zsánerű történetet westernbe ágyazva!

Az égre meredtem, és vártam, hogy Sam végre visszatérjen, de sem ő, sem a griffmadara, Soko, nem akart felbukkanni a bárányfelhők alatt. Idegesen csavargattam a mellkasomon a csillag alakú jelvényt, aminek a közepében a New Carson City seriffje felirat díszelgett. 

Az ivóból nem szólt a zene, elhalt a zongoraszó. Az egész város rettegett attól, hogy Nevel és bandája éppen felénk tartott. Az egész nyugat ismerte és félte a nevüket. Elvetemült bűnözők voltak mind a heten, volt már elég a rovásukon: gyilkosság, rablás, emberrablás, bűnlajstromuk végtelennel tűnt. Nem voltak kíméletesek senkivel, legyen az nő vagy gyermek, ha az érdekük úgy kívánta, bárkin keresztül gázoltak. Akár a szó szoros értelmében. Sárkány-klánnak is nevezték őket a gyorsan futó hátasaik miatt, amik ugyan repülni képtelenek voltak, tüzet fújni annál inkább.

A törvény embereként nekem kellett gondoskodnom a lakosság védelméről, így kijárási tilalmat rendeltem el az intézkedés idejére. Bár nem hiszem, hogy bárki kimerészkedett volna, inkább a házaikba, pincéikbe zárkóztak, kisegérként összehúzva magukat, ami a fenyegetés miatt mégis csak érthető. De nem mindenki akart elrejtőzni. Volt néhány bátor kardforgató, íjász és mágia használó, aki szívesen szálltak szembe a fenyegetéssel mások és maguk biztonsága érdekében. 

Végre megjelent az égen Soko kitárt szárnyakkal, büszkén szelve a levegőt, majd aprócska golyóként Sam feje is láthatóvá vált a griff tollai és szőrei között. Hosszú, szőke hullámos haja zászlóként lobogott utána a szélben, arcán pedig szétolvadt egy boldog mosoly. Sohasem értettem, hogy lány létére, hogy lehet ennyire odáig a repülésért, de nem mindenki olyan tériszonyos, mint én.

– Készüljetek! – kiáltotta, miközben lepattant a félig sas, félig oroszlán hátasáról, majd elindult felém. – Úgy számolom, hogy még úgy egy óra, és megérkeznek. – Aztán átnézett a vállam felett, arra, amerről a kalapálás hallatszott. – Hogy állnak az előkészületek, Fredwood? – öklözött a vállamba köszönésképpen egy akkorát, hogy a karom teljesen elzsibbadt.

– Fred vagyok. Még mindig. Befejezhetnéd ezeket a névadásokat! Baromi fárasztó vagy! – szóltam oda unottan. – A harci kedvedet pedig tartsd meg későbbre! – morogtam, miközben az ütés helyét kezdtem dörzsölgetni.

– Tőlem – felelte unottan.

Nem sokkal később már együtt sétáltunk a barikádok irányába, amiket védekezésül emeltünk szerte a városban. Ám egyszer csak megtorpant és egy ronda, pléhből készült víztartályszerű építményre mutatott. 

– Az a förmedvény meg micsoda?

– Spencer találmánya – legyintettem. – Állítólag magába szívja a mágikus energiákat, így Nevel és bandája nem tudják használni a varázs képességeiket, bár igaz, nekünk is anélkül kell majd boldogulnunk – mondtam, majd felsóhajtottam. – Ha egyáltalán működik, és nem gyullad ki ez is. A tűzoltó készülékével is meg lehetett volna perzselni egy egész disznót is.

– Akkor még nem is lett tesztelve?

Megráztam a fejem. 

– Na, szépen vagyunk. És mi van, ha felrobban?

– Hát, passz! – tártam szét a karjaimat. – Talán megpróbálhatom távol tartani a találmányától, de nem lesz könnyű.

– A sajátjától? Hát sok sikert! – veregette meg a vállam Sam, és közben grimaszolt. – De ha ki akarsz agyalni valamit, akkor jó lesz, ha igyekszel, mert ott jönnek! – mutatott az országút felé, ahonnan sötét porfelhő jelezte a közeledő lovasokat.

A vágtára fogott jószágok vészesen közeledtek New Carson City felé, de aztán a város határában mintha lassítottak volna a tempójukon. Talán meglephette őket, hogy fogadóbizottságként egy félelf seriff kutyagol feléjük egy ember lánnyal az oldalán. A hátunk mögött az utcákon fából és fémből ácsolt torlaszok hevertek szerteszét. Jól látszódott a mozgás egy-egy barikád mögül, hiszen ez volt a parancsom. Némelyik mögé még madárijesztőt is állítottunk, hogy úgy látszódjon, sokkal többen vagyunk, mint amennyien valójában.

Ahogy farkasszemet nézve megálltunk egymással szemben, már biztosra vehették, hogy a bankrablás, amit általában három perc alatt lezavartak –, és ami egyébként megalapozta a hírnevüket –, itt, New Carson Cityben szemmel láthatóan nem fog működni. Már elvesztették az előnyüket, a meglepetés erejét. Persze én sem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, önszántukból meg fogják adni magukat, mert inkább halnának meg harcban, becsülettel, mintsem himbálózzanak egy kötél végén a főtéren egy békebíró jóvoltából. 

Nevel ránézett a többi bandatagra, aztán aprót biccentett és gonosz vigyorra húzta a száját, amiből tudtam, a gondolatmenetem helyes volt. Abban a pillanatban már fel is izzott egy tűzgolyó az egyik nagy, szétálló fülű haramia ujjai között, de mert számítottam rá, még időben sikerült reagálnom, és fedezni tudtam magam egy mágikus pajzzsal. A másodperc töredéke alatt visszatámadtam. Nem sokkal az után, hogy a villám varázs felsistergett a tenyeremen, a csálé fülű megpörkölve zuhant alá. Holtan.

Az érzések folyója

Téma: sírás

Ma is a könyvtárban kerestem menedéket, ahogy általában mindig. Ez az én igazi mentsváram, mióta aput elvesztettem egy autóbalesetben. Mindig is megnyugtatott, ahogy a nyitott könyvek illata, a lapok finom surrogása betölti a levegőt. 

Már akkor is esett az eső, amikor én megérkeztem ide, de már most olyan dühödten veri az üveget, mint egy vérig sértett kamasz. Ráadásul most már még villámlik is. Remélem, hogy eláll addig, mire a könyvtár bezár. Bár nem hiszem, hogy Éva néni kizavarna bennünket az esőre pontban fél ötkor, csak azért, mert épp vége a nyitvatartási időnek. Ő nem ilyen.

Elindultam a hosszú polcok között, és igyekeztem nem tudomást venni a kinti időjárásról, vagy a körülöttem kószáló emberekről, akik egymás között pusmogtak. A végén én magam is úgy belemerültem a keresgélésbe, hogy észre sem vettem, hogy valaki áll mellettem, egészen addig, amíg a kezem hozzá nem ért az övéhez. 

forrás: Bookline.hu

Az a lány szintén azért a Philip Pullman könyvért nyúlt, amelyiket én is kiszemeltem magamnak, és amelyikből csak egyetlen példány volt itt, de nem túlzok, ha azt mondom, hogy talán ebben az egész álmos kisvárosban is. A nagy azúrkék szempár zavartan rám meredt a rövidre nyírt, gesztenyebarna frizurája alól. Tenyerét ijedten kapta el, mintha csak megégette volna magát, és egy fél lépést hátragördült.

– Bocsi... csak én is ezt szerettem volna kikölcsönözni – mondta lány kínosan feszengve, és közben az ujjacskáit visszahúzta a blúzába. – Tudod, régen csináltak belőle egy filmet, „Az arany iránytűt”, és tudni akartam, hogy ér majd véget. De persze... tudok várni addig, amíg végzel vele.

– Az tényleg elég régi film már. A Nicole Kidmanesre gondolsz, ugye? – kérdeztem, miközben leemeltem a könyvet a helyéről, ő pedig buzgón bólogatott.

– Akkor a sorozatot nem is láttad? „Az Úr sötét anyaga” – mutattam a kezemben lévő, azonos című borítóra.

– Nem tudtam, hogy van belőle sorozat is – válaszolta némi csend után.

– Igen, egész jó, de ha nem láttad, akkor mindenképp olvasd el előtte! – nyomtam a kezébe a vastag regényt.

Már akkor eldöntöttem, hogy odaadom neki, amikor olyan félősen visszahúzódott. Nem volt rámenős, nem követelőzött, és ez számomra szimpatikussá tette.

– Biztos? – pillantott rám hitetlenkedve, és miután kurtán biccentettem, egy halovány mosoly kíséretében átvette tőlem az áhított művet. 

– Akkor… Nagyon köszönöm – válaszolta, majd a tenyerét felém nyújtva kissé felém lépett. – Egyébként én Petra vagyok.

– Dávid – feleltem kurtán, és az ujjai közzé csúsztattam az enyéimet.

Aztán beszélgetni kezdtünk, először csak a filmről, majd könyvekről, de sok más egyébről is. Kiderült, sokkal több közös van bennünk, mint az elsőre látszott. Úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy teljesen el is feledkeztünk róla, hol is vagyunk, amíg mások el nem kezdtek folyamatosan lepisszegni minket. Talán akkor döntöttünk úgy, hogy máshol folytatjuk.

Az utcára kilépve a levegő friss, eső utáni illatot árasztott, de az ég alja még mindig fekete volt és komor, a járda mellett az esővíz pocsolyákban gyűlt össze, amik visszatükrözték a felettünk lévő fellegek képét.

– Hihetetlen, hogy még nem futottunk össze eddig. – mondtam lelkesen. – Mármint… olyan kicsi ez a város. Ide jársz te is a gimibe? 

– Igen. Kilencedikes vagyok. De tudod, ez azért is lehet, hogy még eddig nem találkoztunk, mert kihagytam egy évet – szólalt halkan, és mintha az egész beszélgetés hangulata megváltozott volna. Sötét lett, mint ez az időjárás. – Tudod, volt egy elég súlyos betegségem, és hát… képtelen lettem volna emberek közé menni a fájdalmak miatt… meg hát ahogy kinéztem.

– Ó. Sajnálom. De most már jól vagy, ugye?

– Fizikailag igen, de maradtak traumák.

– És hogy érted azt, hogy „ahogy kinéztél”?

Végig néztem rajta, és a kimondottan fiús haja ellenére is szépnek találtam. Noha elég vékony dongájú volt, kifejezetten csinos alakja volt. Talán a vonzó arca teszi, a vastag, ívelt szemöldöke, vagy ahogy megjelenik az orcáján egy-egy piros folt, miközben velem beszél. Az ajkainak a formája, ki tudja? Az összhatás mégis lenyűgözött.

– Szerintem, bármelyik srác megveszne egy ilyen lányért, mint amilyen te vagy – mondtam, s a saját kijelentésem még engem is meglepett.

Szája szöglete kicsit megrándult, majd megállapodott egy félmosolyban.

– Köszönöm – válaszolta szinte suttogva. Lesütötte a pilláit, és a járdát figyelte, mintha arra kellene koncentrálnia, hová lép, mert különben elveszti az egyensúlyát. Amikor újra felnézett a tekintete ismét borús volt, akár az időjárás. – Tudod, nem véletlenül ilyen rövid, a frizurám – szólalt meg beletúrva. – Valamikor hosszú hajam volt, de a kemótól úgyis kihullott volna, szóval...

Aztán egyszer csak elhallgatott, és nem folytatta tovább.

– Akkor elég kemény dolgokon mehettél keresztül – feleltem, hogy megtörjem a köztünk beállt, kínosan hosszúra nőtt csendet.

– Az volt – mondta nagy sokára. – A kezeléstől szinte folyton hánytam, nyugtatókon és fájdalomcsillapítókon éltem. És amikor vége lett a kemónak, kezdődött a sugarazás.

Megállt, és felnézett rám, és a szemei megteltek könnyel.

– Sohasem mondtam még senkinek, de rettenetesen félek. Szinte rettegek, hogy visszajön. Hogy úgy… úgy lesz vége, hogy üvöltök fájdalmamban. – Megremegett, én pedig éreztem valamiféle késztetést, hogy magamhoz öleljem. – Félek. Nagyon félek. – ismételgette, miközben letöröltem a könnyeit, de aztán újabbak jelentek meg a szemében.

– Tudod, mindenkinek van valami, amitől nem épp könnyű az élete.

– Neked is? – emelte fel a tekintetét a mellkasomról szipogva.

Bólintottam, és elmeséltem neki, hogyan változott meg az életünk anyuval, amikor apu autóját elsodorta az a kamion, és hogy szinte esélye sem volt túlélni. Hogy anyu pár évig az alkoholba menekült, és olykor ilyen állapotban megjelent az iskolámnál is, ami miatt sokat szívattak. A gyász feldolgozása is problémát jelentett, de a folyamatos beszólások miatt végül annyira bezárkóztam, hogy a végén már alig-alig voltak szociális kapcsolataim. 

Újra esni kezdett. Ő kissé gyámoltalanul az arcom felé nyúlt, és letörölt egy cseppet az arcomról, ami sokkal melegebbnek tűnt a hideg szeptemberi esőnél. 

Ott álltunk átnedvesedve, dideregve egymással szemben, és még könnyes szemmel elmosolyodott.

– Micsoda bőgő masinák vagyunk! – mondta, majd a mellkasomhoz bújt és így is maradtunk egy ideig.

A testéből jól eső melegség áradt, ami teljesen átjárt, akár csak a narancsos samponjának az illata.

– Az az igazság, hogy én nem sírtam azóta, mióta apu elment – vallottam be. Ő újra rám nézett és a hüvelyk ujjával ismét az arcomat kezdte cirógatni, holott a szememből már rég nem jött semmi, de olyan jól esett az érintése, ahogy a puha bőre hozzám ért. Egyetlen lány sem érintette meg még így.

– Már én sem félek annyira – felelte, és az ujjait az ujjaim közzé csúsztatta, és elindultunk a Fő utcán a házuk felé.