Ez a nap is csak egy szokásos szombat délelőttnek indult. Ez is csak egy volt a nyár azon napjai közül, amikor nem volt túl sok kedvem, hogy kimozduljak a padlásszobámból. A nyitott ablakon beszűrődött a verebek mindent elnyomó csipogása, miközben a laptopom kijelzőjére meredve bámultam az üres szövegszerkesztő elején egyenletesen villogó kulzort. A várva-várt történet ötlet azonban csak nem akart megszületni. Vajon más hogy csinálja? Van ennek valamilyen trükkje?
Programozz-mesterfokon.hu
Lenéztem az udvarra, ahol még minden olyan zöld és dús volt. Hihetetlennek látszott, hogy holnap már évnyitó, holnapután pedig már szeptember és indul egy újabb tanév, ezúttal egy távoli gimiben. Egyáltalán nem bántam, hogy magam mögött kellett hagynom az általános sulit, mert annyi fájdalmas emlék kötött ide, amire nem akartam emlékezni soha többé. Az ember múltja sajnos olyan dolog, amitől nem lehet egykönnyen megszabadulni, mert azt magunkkal visszük, akárhová is kerülünk, pedig én némelyiket kitörölném az életemből örökre. De ez nem egy film, ahol ezt meg tudjuk tenni. Sajnos. A szerelmem elvesztése miatt mostanában nem is éltem úgy igazán. Egy tizennégy éves remete lettem. Már nem ment a zeneszerzés sem, amit annak idején annyira imádtam, hiszen minden dalt neki írtam, és az első számú hobbim, a történetíráshoz szükséges inspiráció is jó messzire elkerült. Tudom, hogy képes lennék ennél többre is, de szegény Kitti, aki mindig megihletett, már nincs többé. Eltemettem nyolc hónappal ezelőtt.
– Tibi! – hallatszott anyu hangja odalentről, mire kelletlenül morgolódva, hogy még ilyenkor sem hagyják békén az embert, végül felálltam a gép elől és leballagtam a lépcsőn.
Ebben a pillanatban Ildi szobájának az ajtaja is felpattant, és a tizenkét éves, húgom olyan sebességgel száguldott el mellettem, hogyha nem kapaszkodom meg a korlátban, akkor biztosan felborított volna. Mezítlábas talpa végigcsattogott a fából készült, lakkozott lépcső fokain. Szőkésbarna haját a feje tetején két ördögszarvszerű copfban fogta össze, a sárga trikószerű pólójában szinte világított a fehér bőre.
– Nem is tudtam, hogy két Tibink van – dünnyögtem az orrom alatt. Ő egy pillanatra megfordult, rám öltötte a nyelvét és már szaladt is tovább. De bántam is én, hogy meghallotta? A legkevésbé sem.
A konyhában eközben anya már majdnem mindent kipakolt a pultra a szatyraiból. Búzaszőke haja, ami egyébként a derekáig ért, most csak lazán átkötötte és átvetette a vállán. Ilyenkor mindig fiatalabbnak látszott, és simán letagadhatott volna öt-hat évet, senki sem gondolta róla, hogy már harminchat és két gyermek édesanyja.
– Nézd csak, bevásároltam neked a sulihoz – mondta, és feltett egy nagy piros sporttáskát az asztalra. – Na? Milyen?
Ildi felkuncogott, én pedig kikerekedett szemmel bámultam a förmedvényre, ami lustán ott heverészett az asztallap tetején, mint egy nagy ijesztő vörhenyes kukac.
– Ez meg mi? – kérdeztem kétségbeesetten, rámutatva arra a valamire, amit reményeim szerint egyáltalán nem nekem szántak. – Te most viccelsz ugye?
– Miért? Nem tetszik? – kérdezte anyu, aztán megemelte a sporttáskát. – Nézd csak meg, milyen praktikus! – mondta, és elkezdte elhúzgálni a cipzárokat.
– Anya! Ugye tudod, hogy az egyik gyereked egy fiú? – szólaltam meg, miközben igyekeztem hangsúlyozni az utolsó szót, és a tévedések elkerülése végett, még magamra is mutattam, ha nem lenne elég nyilvánvaló, hogy melyik gyerekére gondolnék. – Ha ezzel megjelenek a gimiben, engem halálra fognak szívatni. – mondtam kétségbeesetten.
– Miért? Szerintem tökre megy most az arc színedhez. Egész vörös vagy. – kacarászott Ildi, én pedig megajándékoztam a legrondább nézésemmel, amim csak volt leltáron. – Hát, jó! – mondta. – Ha Tibinek nem kell, lehet az enyém? Úgyis a piros a kedvenc színem. Na, anyuci, légyszi légyszi légyszi!
Anyu nemet intett a a fejével, ő pedig visszaejtette a táskát az asztalra, arcát felfújta, a karjait összefonta a mellkasa előtt és csalódottan nézett hol anyára, hol a piros szütyőre.
– Sajnálom, de ez volt az utolsó. Már nem volt másik – nézett rám sajnálkozva, mire én grimaszoltam egyet. Féltem. Attól féltem, hogy minden meg fog ismétlődni, ami általánosban is, ahogy Vanda megalázott, és a szerelmes levelemet felolvasta az egész osztály előtt. Hónapokig szívattak vele utána, de aztán jött Kitti, és Vanda mindent megtett azért, hogy összeugrasszon bennünket, de nem tudott éket verni közénk. Igaz, Kitti halála után sem nyugodott, ezért meg is gyűlöltem egy életre. De most emiatt a vacak miatt fogják megkeseríteni az életemet.
A gondolataimból újra anyu hangja térített vissza a jelenbe.
– Ne haragudj, teljesen kiment a fejemből, hogy még ezt is kell vennem – szólalt meg bocsánatkérőn – , ezért is maradt a végére. De nyisd csak ki, van még benne más is!
Nagy levegőt vettem, és hasonló meglepetésekre számítva felhajtottam a batyu tetejét. Több dolog is látszott benne, ezért elkezdtem egyesével kipakolászni belőle. Egy kék színű hátizsákot emeltem ki belőle először. Három fiókja volt, az emblémája egy fekete-fehér focilabda. Ez nagyon rendben van. Oké, mi is van még itt? Tolltartó. Zöld színben, ez is egész normális, de a piros táska miatti viszolygásom végett már csak nem álltam meg, hogy ne szúrjak oda egy szarkasztikus megjegyzést.
– De kár, Disney hercegnőset szerettem volna – mondtam fapofával, miközben anyu értetlenül rám bámult, a húgomból meg kirobban a nevetés. Én is elvigyorodtam, hogy értse anyu is, hogy ez csak egy poén, nehogy az legyen a vége, hogy legközelebb egy ilyen csajos tolltartóval vár haza.
– Én odaadhatom az enyémet, ha gondolod.
– Bocs, hugi, de tedd a fejed alá a Jégvarázsos tolltartódat. – válaszoltam szenvtelenül, majd újra furkálni kezdtem batyuban. – Valami rózsaszín nincs? – nevettem fel kínomban, és kiemeltem a következő darabot, egy tornatrikót. Ám az ujjam beleakadt valami másba is. Egy rózsaszín Mimi egeres bugyi virított a kisujjam legvégén. Elvörösödve dobtam az asztalra a kis ruhadarabot, Ildi a hasát fogta a nevetéstől, a könnyei pedig végig csorogtak az arcán.
– Nesze neked rózsaszín! Jól fog állni, az fix! – nyerítette a húgom.
– Anya! Ez meg mi? – csippentettem két ujjam közé a bugyit és meglóbáltam anyu orra előtt, mire zavartan elmosolyodott.
– Hja, azt igazából Ildinek vettem. Nem is értem, hogyan kerülhetett a cuccaid közé. Remélem, azért kifizettem – mondta szórakozottan, aztán előkotorta a blokkot az egyik szatyorból és tanulmányozni kezdte. Rövid idő után felderült az arca, amint megtalálta a keresett tételt a papíron. – Ah, meg is van. Hál’ Istennek! – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Legalább nem kell visszamennem – mert anyut ismerve az ő becsülete nem tűrte volna el, hogy nem törvényes úton jusson bármihez.
Ildi eközben még mindig levegőért kapkodott mellettem, úgy nyerített bele a fülembe, én pedig egy hirtelen gondolattól vezérelve, a fejére húztam a fehérneműt.
– Jól mutat rajtad. – mondtam. – Nem baj, ha összetaknyolod, úgyis a tied lesz – mondtam, és megpaskoltam az arcát.
Ő villámgyorsan lekapta a bugyit, és újra rám öltötte a nyelvét, de már egyáltalán nem volt olyan vidám, mint az előbb. Dühösen felcsattogott a szobájába, miközben folyamatosan dünnyögött valamit, és magára zárta az ajtót. Remélem, nem valamiféle vudu átkot szórt rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése