Téma: sírás
Ma is a könyvtárban kerestem menedéket, ahogy általában mindig. Ez az én igazi mentsváram, mióta aput elvesztettem egy autóbalesetben. Mindig is megnyugtatott, ahogy a nyitott könyvek illata, a lapok finom surrogása betölti a levegőt.
Már akkor is esett az eső, amikor én megérkeztem ide, de már most olyan dühödten veri az üveget, mint egy vérig sértett kamasz. Ráadásul most már még villámlik is. Remélem, hogy eláll addig, mire a könyvtár bezár. Bár nem hiszem, hogy Éva néni kizavarna bennünket az esőre pontban fél ötkor, csak azért, mert épp vége a nyitvatartási időnek. Ő nem ilyen.
Elindultam a hosszú polcok között, és igyekeztem nem tudomást venni a kinti időjárásról, vagy a körülöttem kószáló emberekről, akik egymás között pusmogtak. A végén én magam is úgy belemerültem a keresgélésbe, hogy észre sem vettem, hogy valaki áll mellettem, egészen addig, amíg a kezem hozzá nem ért az övéhez.

Az a lány szintén azért a Philip Pullman könyvért nyúlt, amelyiket én is kiszemeltem magamnak, és amelyikből csak egyetlen példány volt itt, de nem túlzok, ha azt mondom, hogy talán ebben az egész álmos kisvárosban is. A nagy azúrkék szempár zavartan rám meredt a rövidre nyírt, gesztenyebarna frizurája alól. Tenyerét ijedten kapta el, mintha csak megégette volna magát, és egy fél lépést hátragördült.
– Bocsi... csak én is ezt szerettem volna kikölcsönözni – mondta lány kínosan feszengve, és közben az ujjacskáit visszahúzta a blúzába. – Tudod, régen csináltak belőle egy filmet, „Az arany iránytűt”, és tudni akartam, hogy ér majd véget. De persze... tudok várni addig, amíg végzel vele.
– Az tényleg elég régi film már. A Nicole Kidmanesre gondolsz, ugye? – kérdeztem, miközben leemeltem a könyvet a helyéről, ő pedig buzgón bólogatott.
– Akkor a sorozatot nem is láttad? „Az Úr sötét anyaga” – mutattam a kezemben lévő, azonos című borítóra.
– Nem tudtam, hogy van belőle sorozat is – válaszolta némi csend után.
– Igen, egész jó, de ha nem láttad, akkor mindenképp olvasd el előtte! – nyomtam a kezébe a vastag regényt.
Már akkor eldöntöttem, hogy odaadom neki, amikor olyan félősen visszahúzódott. Nem volt rámenős, nem követelőzött, és ez számomra szimpatikussá tette.
– Biztos? – pillantott rám hitetlenkedve, és miután kurtán biccentettem, egy halovány mosoly kíséretében átvette tőlem az áhított művet.
– Akkor… Nagyon köszönöm – válaszolta, majd a tenyerét felém nyújtva kissé felém lépett. – Egyébként én Petra vagyok.
– Dávid – feleltem kurtán, és az ujjai közzé csúsztattam az enyéimet.
Aztán beszélgetni kezdtünk, először csak a filmről, majd könyvekről, de sok más egyébről is. Kiderült, sokkal több közös van bennünk, mint az elsőre látszott. Úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy teljesen el is feledkeztünk róla, hol is vagyunk, amíg mások el nem kezdtek folyamatosan lepisszegni minket. Talán akkor döntöttünk úgy, hogy máshol folytatjuk.
Az utcára kilépve a levegő friss, eső utáni illatot árasztott, de az ég alja még mindig fekete volt és komor, a járda mellett az esővíz pocsolyákban gyűlt össze, amik visszatükrözték a felettünk lévő fellegek képét.
– Hihetetlen, hogy még nem futottunk össze eddig. – mondtam lelkesen. – Mármint… olyan kicsi ez a város. Ide jársz te is a gimibe?
– Igen. Kilencedikes vagyok. De tudod, ez azért is lehet, hogy még eddig nem találkoztunk, mert kihagytam egy évet – szólalt halkan, és mintha az egész beszélgetés hangulata megváltozott volna. Sötét lett, mint ez az időjárás. – Tudod, volt egy elég súlyos betegségem, és hát… képtelen lettem volna emberek közé menni a fájdalmak miatt… meg hát ahogy kinéztem.
– Ó. Sajnálom. De most már jól vagy, ugye?
– Fizikailag igen, de maradtak traumák.
– És hogy érted azt, hogy „ahogy kinéztél”?
Végig néztem rajta, és a kimondottan fiús haja ellenére is szépnek találtam. Noha elég vékony dongájú volt, kifejezetten csinos alakja volt. Talán a vonzó arca teszi, a vastag, ívelt szemöldöke, vagy ahogy megjelenik az orcáján egy-egy piros folt, miközben velem beszél. Az ajkainak a formája, ki tudja? Az összhatás mégis lenyűgözött.
– Szerintem, bármelyik srác megveszne egy ilyen lányért, mint amilyen te vagy – mondtam, s a saját kijelentésem még engem is meglepett.
Szája szöglete kicsit megrándult, majd megállapodott egy félmosolyban.
– Köszönöm – válaszolta szinte suttogva. Lesütötte a pilláit, és a járdát figyelte, mintha arra kellene koncentrálnia, hová lép, mert különben elveszti az egyensúlyát. Amikor újra felnézett a tekintete ismét borús volt, akár az időjárás. – Tudod, nem véletlenül ilyen rövid, a frizurám – szólalt meg beletúrva. – Valamikor hosszú hajam volt, de a kemótól úgyis kihullott volna, szóval...
Aztán egyszer csak elhallgatott, és nem folytatta tovább.
– Akkor elég kemény dolgokon mehettél keresztül – feleltem, hogy megtörjem a köztünk beállt, kínosan hosszúra nőtt csendet.
– Az volt – mondta nagy sokára. – A kezeléstől szinte folyton hánytam, nyugtatókon és fájdalomcsillapítókon éltem. És amikor vége lett a kemónak, kezdődött a sugarazás.
Megállt, és felnézett rám, és a szemei megteltek könnyel.
– Sohasem mondtam még senkinek, de rettenetesen félek. Szinte rettegek, hogy visszajön. Hogy úgy… úgy lesz vége, hogy üvöltök fájdalmamban. – Megremegett, én pedig éreztem valamiféle késztetést, hogy magamhoz öleljem. – Félek. Nagyon félek. – ismételgette, miközben letöröltem a könnyeit, de aztán újabbak jelentek meg a szemében.
– Tudod, mindenkinek van valami, amitől nem épp könnyű az élete.
– Neked is? – emelte fel a tekintetét a mellkasomról szipogva.
Bólintottam, és elmeséltem neki, hogyan változott meg az életünk anyuval, amikor apu autóját elsodorta az a kamion, és hogy szinte esélye sem volt túlélni. Hogy anyu pár évig az alkoholba menekült, és olykor ilyen állapotban megjelent az iskolámnál is, ami miatt sokat szívattak. A gyász feldolgozása is problémát jelentett, de a folyamatos beszólások miatt végül annyira bezárkóztam, hogy a végén már alig-alig voltak szociális kapcsolataim.
Újra esni kezdett. Ő kissé gyámoltalanul az arcom felé nyúlt, és letörölt egy cseppet az arcomról, ami sokkal melegebbnek tűnt a hideg szeptemberi esőnél.
Ott álltunk átnedvesedve, dideregve egymással szemben, és még könnyes szemmel elmosolyodott.
– Micsoda bőgő masinák vagyunk! – mondta, majd a mellkasomhoz bújt és így is maradtunk egy ideig.
A testéből jól eső melegség áradt, ami teljesen átjárt, akár csak a narancsos samponjának az illata.
– Az az igazság, hogy én nem sírtam azóta, mióta apu elment – vallottam be. Ő újra rám nézett és a hüvelyk ujjával ismét az arcomat kezdte cirógatni, holott a szememből már rég nem jött semmi, de olyan jól esett az érintése, ahogy a puha bőre hozzám ért. Egyetlen lány sem érintette meg még így.
– Már én sem félek annyira – felelte, és az ujjait az ujjaim közzé csúsztatta, és elindultunk a Fő utcán a házuk felé.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése