Harc New Carson Cityért

Téma: írj egy teljesen más zsánerű történetet westernbe ágyazva!

Az égre meredtem, és vártam, hogy Sam végre visszatérjen, de sem ő, sem a griffmadara, Soko, nem akart felbukkanni a bárányfelhők alatt. Idegesen csavargattam a mellkasomon a csillag alakú jelvényt, aminek a közepében a New Carson City seriffje felirat díszelgett. 

Az ivóból nem szólt a zene, elhalt a zongoraszó. Az egész város rettegett attól, hogy Nevel és bandája éppen felénk tartott. Az egész nyugat ismerte és félte a nevüket. Elvetemült bűnözők voltak mind a heten, volt már elég a rovásukon: gyilkosság, rablás, emberrablás, bűnlajstromuk végtelennel tűnt. Nem voltak kíméletesek senkivel, legyen az nő vagy gyermek, ha az érdekük úgy kívánta, bárkin keresztül gázoltak. Akár a szó szoros értelmében. Sárkány-klánnak is nevezték őket a gyorsan futó hátasaik miatt, amik ugyan repülni képtelenek voltak, tüzet fújni annál inkább.

A törvény embereként nekem kellett gondoskodnom a lakosság védelméről, így kijárási tilalmat rendeltem el az intézkedés idejére. Bár nem hiszem, hogy bárki kimerészkedett volna, inkább a házaikba, pincéikbe zárkóztak, kisegérként összehúzva magukat, ami a fenyegetés miatt mégis csak érthető. De nem mindenki akart elrejtőzni. Volt néhány bátor kardforgató, íjász és mágia használó, aki szívesen szálltak szembe a fenyegetéssel mások és maguk biztonsága érdekében. 

Végre megjelent az égen Soko kitárt szárnyakkal, büszkén szelve a levegőt, majd aprócska golyóként Sam feje is láthatóvá vált a griff tollai és szőrei között. Hosszú, szőke hullámos haja zászlóként lobogott utána a szélben, arcán pedig szétolvadt egy boldog mosoly. Sohasem értettem, hogy lány létére, hogy lehet ennyire odáig a repülésért, de nem mindenki olyan tériszonyos, mint én.

– Készüljetek! – kiáltotta, miközben lepattant a félig sas, félig oroszlán hátasáról, majd elindult felém. – Úgy számolom, hogy még úgy egy óra, és megérkeznek. – Aztán átnézett a vállam felett, arra, amerről a kalapálás hallatszott. – Hogy állnak az előkészületek, Fredwood? – öklözött a vállamba köszönésképpen egy akkorát, hogy a karom teljesen elzsibbadt.

– Fred vagyok. Még mindig. Befejezhetnéd ezeket a névadásokat! Baromi fárasztó vagy! – szóltam oda unottan. – A harci kedvedet pedig tartsd meg későbbre! – morogtam, miközben az ütés helyét kezdtem dörzsölgetni.

– Tőlem – felelte unottan.

Nem sokkal később már együtt sétáltunk a barikádok irányába, amiket védekezésül emeltünk szerte a városban. Ám egyszer csak megtorpant és egy ronda, pléhből készült víztartályszerű építményre mutatott. 

– Az a förmedvény meg micsoda?

– Spencer találmánya – legyintettem. – Állítólag magába szívja a mágikus energiákat, így Nevel és bandája nem tudják használni a varázs képességeiket, bár igaz, nekünk is anélkül kell majd boldogulnunk – mondtam, majd felsóhajtottam. – Ha egyáltalán működik, és nem gyullad ki ez is. A tűzoltó készülékével is meg lehetett volna perzselni egy egész disznót is.

– Akkor még nem is lett tesztelve?

Megráztam a fejem. 

– Na, szépen vagyunk. És mi van, ha felrobban?

– Hát, passz! – tártam szét a karjaimat. – Talán megpróbálhatom távol tartani a találmányától, de nem lesz könnyű.

– A sajátjától? Hát sok sikert! – veregette meg a vállam Sam, és közben grimaszolt. – De ha ki akarsz agyalni valamit, akkor jó lesz, ha igyekszel, mert ott jönnek! – mutatott az országút felé, ahonnan sötét porfelhő jelezte a közeledő lovasokat.

A vágtára fogott jószágok vészesen közeledtek New Carson City felé, de aztán a város határában mintha lassítottak volna a tempójukon. Talán meglephette őket, hogy fogadóbizottságként egy félelf seriff kutyagol feléjük egy ember lánnyal az oldalán. A hátunk mögött az utcákon fából és fémből ácsolt torlaszok hevertek szerteszét. Jól látszódott a mozgás egy-egy barikád mögül, hiszen ez volt a parancsom. Némelyik mögé még madárijesztőt is állítottunk, hogy úgy látszódjon, sokkal többen vagyunk, mint amennyien valójában.

Ahogy farkasszemet nézve megálltunk egymással szemben, már biztosra vehették, hogy a bankrablás, amit általában három perc alatt lezavartak –, és ami egyébként megalapozta a hírnevüket –, itt, New Carson Cityben szemmel láthatóan nem fog működni. Már elvesztették az előnyüket, a meglepetés erejét. Persze én sem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, önszántukból meg fogják adni magukat, mert inkább halnának meg harcban, becsülettel, mintsem himbálózzanak egy kötél végén a főtéren egy békebíró jóvoltából. 

Nevel ránézett a többi bandatagra, aztán aprót biccentett és gonosz vigyorra húzta a száját, amiből tudtam, a gondolatmenetem helyes volt. Abban a pillanatban már fel is izzott egy tűzgolyó az egyik nagy, szétálló fülű haramia ujjai között, de mert számítottam rá, még időben sikerült reagálnom, és fedezni tudtam magam egy mágikus pajzzsal. A másodperc töredéke alatt visszatámadtam. Nem sokkal az után, hogy a villám varázs felsistergett a tenyeremen, a csálé fülű megpörkölve zuhant alá. Holtan.

Ekkor a tetőről előbukkantak az íjászok és a felajzott íjakból susogva szelték át a levegőt. Nevel, ahogy én tettem az előbb, megpróbált védfalat húzni maguk köré, ám ekkor Spencer tornya felsercegett, mintha csak elektromos áram járná át az egész szerkezetet. Ezzel aztán az egész városban meg is szűnt mindenféle mágikus tevékenység, a pajzs pedig úgy omlott össze, mint a kártyavár. A nyílzápor persze tarolt. Hármat közülük azonnal megölt a hátasukkal együtt, a negyedik bandita pedig sebesülten fordult ki a nyeregből, és elterült a porban. Szerencsétlen fejére saját sérült sárkánya lépett rá. A koponyája recsegve-ropogva darabokra törött a több mázsás állat súlya alatt. Már csak ketten álltak szemközt velünk, Nevel, a klán feje és egy tar, jól megtermett legény, aki talán a legnagyobb lehetett mind közül. Mégis, meg voltam győződve róla, hogy még a biztos vereség tudatában sem hajlandó feladni a harcot egyik sem. 

– Hé, Kopasz! Veled kell hajba kapnom? – vetette oda Sam – Aztán nehogy elbízd magad, hogy neked csak egy lány jutott. Attól még a szart is kiverem belőled!

Eközben Nevel sárkánya tűzcsóvát fújt felém, de azt hiszem, csak a szerencsémen múlott, hogy valahogy mégis csak sikerült elugranom. Szinte körbetáncoltam az állatot a folyamatos támadások miatt, és amikor végre kellő közelségbe sikerült jutnom, kirántottam rántottam a kardomat és elmetszettem a torkát. Egy utolsót üvöltött, azután elterült. 

Nevel lepattant róla, és jó messzire gurult, nehogy hasonlóképpen járjon, mint a zsiványtársa. Haragtól eltorzult arccal rontott nekem, de a pengéje célt tévesztett, és amint elsüvített mellettem a kardlappal teljes erővel hátba vágtam. Nem veszítette el az egyensúlyát, ahogy reméltem, csak még jobban feltüzeltem. Fújtatott, mint egy bika. Azonnal megfordult és már támadt is. Tudom, könnyebb lett volna végeznem vele, de nem az én tisztem, hogy ítéletet mondjak felette. Így ezúttal is megpróbáltam inkább lefegyverezni. A vívó kezét vettem célba, de szerencsétlenségemre a ruhája rátekeredett a pengém hegyére. Ahogy próbáltam kiszabadítani a fegyverem és meghúztam magam felé, mire három ujjperce a földre hullott. Ezután persze már nem volt mivel megtartani a súlyos kardot, így gyorsan földre kényszerítettem a messze földön körözött Sárkány-klán fejét.

Míg megbilincseltem és bekötöztem Nevel sebét, a szemem sarkából még láttam, ahogy Sam az utolsó bűnözőt, a tagbaszakadt, kopasz fickót, éppen megragadja. Miután baljával ügyesen elfogta a férfi bárdot tartó kezét, jobb kezének kézélével úgy vágta torkon az életerős harcost, hogy az úgy csuklott össze levegőért kapkodva, akár egy lópokróc.

– Mégis csak legyőztük őket.

– Volt szemernyi kétséged is, Freddison? – válaszolta a lány kissé még pihegve, miközben igyekezett talpra állítani a még mindig hörgő hangokat kiadó gazembert. – Mi van? Csak félrenyelt valamit. Azt hiszem, az öklömet. – mondta vigyorogva az orrom alá tolva a tenyerét. – Na gyere nagy fiú – cibálta meg a férfi grabancát.

– Ezért örülök, hogy mellettem harcolsz és nem ellenem.

– Úgyis én győznék – válaszolta, és kacaja végig gurult az utcákon, ahol egyre több ember kezdett megjelenni újra. – Na dugjuk ketrecbe a madárkákat!

Hátranéztem, és a fém tákolmány felé, ami a város határában állt.

– Legalább Spencer tornya kibírta és nem robbant fel – billentettem abba az irányba a fejem. Ekkor végszóra a találmány még egy utolsót szikrázott és hangos durranással darabokra szakadt.

Sam nevetni kezdett.

– Nem is lenne teljes a napom, egy Spencer-féle tűzijáték nélkül – nevetett, és elindultunk a seriff hivatal felé a foglyainkkal. – Egész megéheztem – mondta váratlanul. – Már nem is tudom, milyen rég nem ettem. Volt az már másfél órája is, azt hiszem.