A bebörtönzött varázsló

Álomföld északi részén, a roresztriai világító tornyon túl csupán egyetlen sziget található, amely nem szerepel a térképeken sem. A köztudatban Nevesincs-sziget néven létezik és már évszázadok óta hírhedt gaztevők börtöne. Az állandó mínusz húsz fok alatti hőmérséklet miatt ritkán kell szökésre számítani, emellett távol esik mindentől, de legfőképpen a civilizációtól. Akit egyszer oda vittek, az biztosan ottmarad. Persze voltak, akik megpróbáltak megszökni innen Ha szerencséjük volt, olyan keménnyé fagytak, mint a gránit, ha nem,  akkor minden bizonnyal felfalták a jégvidék hószörnyei, amiknek vérfagyasztó   ordítása kilométerekre elhallatszott.

Gideon nem volt egyszerű rab. Azt beszélik nemesemberként élte az életét a királyi udvarban, hiszen ő maga az újdonsült király féltestvére, Sir Richard bátyja. Csakhogy akármit is mondtak, ebben a jég-pokolban a rangok és az előjogok semmit sem értek. Nem vehetett rajta különb elbánást, nem kaphatott kényelmesebb ágyat, vagy finom vacsorát. Ő is csak egy volt a többi elítélt közül, akivel ekképp is bántak.

Minden fogvatartott közül, Gideon vétke volt a legsúlyosabb, akit arra kárhoztattak, hogy többé ne láthassa a kontinenst, hogy itt vesszen, hó és jég fogságában. Tudta,hogy nem ejtene érte senki könnyet, talán szentimentális öccsét kivéve, aki mérhetetlen bűnei ellenére is szerette a testvérét.

Létrehozva:Teng.ai

Gideon volt a Firewolf királyi család örököse, az elsőszülött fiú, aki majdan követi apját a trónon, de sohasem élt olyan életet, amely egy jövendőbeli királyhoz illene. Iszákos volt, nőügyei pedig országszerte botrányoktól voltak visszhangosak.

Emellett napokra bezárkózott a szobájába, ahol sötét bűvigéket magolt, majd éjjel kilopózott, hogy a bizarrabbnál bizarrabb összetevőket beszerezze, vagy épp egy kihalt sikátorban egy koldust feláldozva, kipróbálja az olyan tanult fortélyait, mint a halottkeltés. Az udvar amennyire csak tudta, eltusolta a zűrös ügyeit, de az emberek már így is beszélni kezdték, hogy a legidősebb herceg fejével valami baj van. Apjuknak, Lord Leonard királynak nem maradt más választása, minthogy megfossza a legidősebb herceget a trónörökösi rangjától. Utódjául Sir Richardot választotta, aki Gideonnal ellentétben sokkal megfontoltabb, igazságosabb és jobb diplomatának bizonyult.

Gideon persze tombolt. Hogy jön ő ahhoz, hogy elvegye minden előjogát? Ő az első szülött, ő az, akit törvény szerint megillet a trón, de Leonard király nem engedett. A vita odáig fajult, hogy végül Gideon tőrt rántott, apjára rontott és ledöfte őt. Sir Richard pedig királyként először keserű szívvel mondott ítéletet bátyja felett.

És most itt van, ezen az Isten háta mögötti szigeten már harmadik éve. De egyszer Richard is megfizet mindenért, amiért elvette tőle azt, ami az öröklés joga szerint neki jár. Ő sokkal jobb király lenne. Hatalmassá és erőssé tudná tenni az egész birodalmat, és aki nem hajolna meg előtte, azt eltaposná, akár egy férget, legyen az bárki. Ha majd kiszabadul megmutatja ezeknek a csőcseléknek. Akkor majd meglátják!

A börtöne azonban nem engedte el. Mágiaelnyelő varázslat lengte be a falakat, és a legkisebb elemi mágia is háromszoros erővel verődött vissza, sérüléseket okozva létrehozójának. Örülhet, hogy az eddigi próbálkozásait egyáltalán megúszta élve, esetleg ép elmével.

Meglepetéééés!

Még csak kora délután volt, amikor páran – nevezetesen John, Sam, Dean Carly és én - megérkeztünk Codyék házához. Tudtuk, hogy őt nem fogjuk otthon találni, mert ma is, mint minden csütörtökön az iskola sportpályáján kergeti a bőrt Madison edző vezénylésével. Mondjuk, ez most kifejezetten kapóra jött nekünk, elvégre ha meglepetés partit szervezünk valakinek, elengedhetetlen, hogy legalább ő ne tudjon róla, vagy nem? Még arra is ügyeltünk, hogy az autónkat néhány utcával arrébb parkoljuk le. Elég gáz lenne, ha idejekorán kiszúrná, vagy nem? Rögtön oda lenne a meglepetés.

A csengetésemre, Grace gesztenyebarna, hullámos bóbitája jelent meg az ajtórésben, majd elmosolyodott, és kitárta az ajtót. Már azóta jó barátnők voltunk, mióta elkezdtem járni a bátyjával. Köztünk sohasem volt semmiféle rivalizálás, sőt azt kell, mondjam, az első perctől kezdve jól megértettük egymást. Hozzá hasonló kedves, jószívű teremtéssel még nem is találkoztam soha. Éles látása, érett gondolkodása meglepő egy tizenhat éves lánytól, és velem ellentétben ő pontosan tudja, mit akar az élettől, pedig lassan már nekem is el kellene döntenem, milyen fősulit vagy egyetemet  jelöljek be jövőre.

forrás: csomagpostas.hu

- Úgy örülök, hogy itt vagy, Diane – mondta és átölelt, majd gyanakodva végignézett rajtam. Kicsit kopottas tréningruha, kissé megnyúlt nyakú póló, és egy öreg edzőcipő. Semmi extra, csak kényelmesen akartam öltözni, és a tortasütéshez, és a dekoráláshoz nem kell puccparádé. - Ugye nem ez lesz rajtad amikor Cody hazaér?

- Jaj, dehogy! - kaptam le a hátamról a hátizsákomat. - Minden itt van ebben!

- Akkor jó, de szívesen adom azt a kék felsőt, ami a múltkor úgy tetszett. Na, miért nem jöttök be? - intett, és mi gyorsan besereglettünk az előszobába, ahol még majdnem minden úgy állt, ahogy szokott, bár már Grace összeszedett az apróbb dolgot, amihez nem kellett különösebb erőkifejtés. A tologatásra ott lesznek az erős fiúk.

Cody és Grace szülei holnap délután érnek haza az üzleti útról, így a meglepetésbulira is csak úgy kaptunk engedélyt, ha az érkezésükig mindent eltakarítunk magunk után. Szigorúan kikötötték, hogy ne törjünk össze semmit sem. Reméljük, hogy így lesz. Persze mi megígértük, hogy betartjuk a szabályokat, hiszen nem iszunk alkoholt, tekintve, hogy kiskorúak vagyunk, de a többiek nevében nem tudok nyilatkozni.

Érkezésünk után nem sokkal szétszóródtunk a lakásban. A srácok odébb rakták bútorokat, hogy előkészítsék a táncteret, aztán autóba szálltak, hogy Lawsontól töménytelen mennyiségű piát tankoljanak fel, mert még leszünk egy páran, főként Cody focista haverjai. Nem tudom, a fiúk hogy oldották meg a pia kérdést, szerintem egyikük sincs még huszonegy, esetleg Johnból már kinézném. 

Mi, lányok bevettük magunkat a konyhába. Szendvicset csináltunk, és elkészítettük Cody kedvenc csokoládékrém tortáját. Hihetetlen, hogy milyen édesszájú tud lenni, pedig egyáltalán nem látszik rajta. Lehet, a foci edzés az oka, ahonnan már lassan meg kell majd meg kellene érkeznie. Miért nem jön már? Úgy hiányzik!

Szerencsére időben készen lettünk mindennel. Kifeszítettük a színes „Boldog szülinapot!” feliratok a bejárattal szemben, az asztalra megterítettünk, kiraktuk a kólát, némi italt és a poharakat, tányérokat (persze papírból, nem kockáztatunk).

A duett

== A Lúzer sorozat 5. része ==

Kevéssel azután, hogy megérkeztem a koliba, a szobám ajtaján nem túl hangos, de határozott kopogás hallatszott. Furcsálltam, mert itt fent, a fiú szinten nem divat az efféle udvariaskodás; ha akarunk valamit, csak benyitunk és bemegyünk.

A kopogás megismétlődött, ami most sürgetőbbnek, türelmetlenkedőbbnek hangzott és amikor ajtót nyitottam, Lili, az egyik évfolyamtársam állt ott. Idegesen húzogatta a pólóját, aminek hatására az egyik oldala már teljesen megnyúlt, és féloldalasan fityegett a combja felett. Az alattunk lévő szobában lakott a másodikon. Jól ismertem őt, már szinte azóta barátok voltunk, hogy átléptem – pontosabban átzuhantam - a kollégium küszöbén.

forrás: pinterest.com

- Segítened kell! - mondta kétségbeesett hangon, majd engem megkerülve már be is lépett a szobába.

Szőke haja, amire máskor mindig nagy gondot fordított, most össze vissza kanyargott az orcája mentén. Ujjára felcsavart egy tincset, majd leengedte, aztán zavartan lehuppant az egyik ágyra.

– Nem kérném tőled, ha látnék más megoldás, de az a helyzet, hogy most nagy szükségem lenne rád! - mondta és a szívem nagyot dobbant.

Ez volt az első alkalom, hogy úgy hangzott el ez a mondat egy lány szájából, hogy a címzettje én voltam. Bár elég filmszerűnek hatott, mégis vágytam rá, hogy nekem is mondja egy olyan valaki, aki nem közömbös a számomra, és lám, ma eljött az idő.

Felvontam a szemöldököm, és mellé telepedtem én magam is. Az egyik lábam magam alá húzva szembefordultam vele.

- Szóval az a helyzet, hogy én.. szakítottam Lacival – nyögte ki végül.

- Ó! Sajnálom –mondtam. Próbáltam együtt érző arcot vágni, de belül ujjongtam a hír hallatán.

- Nem kell – rázta meg a fejét. - Igazad volt. Laci tényleg egy seggfej! Csak… túlságosan szerelmes voltam, és nem vettem észre, mennyire az.

Igaz, Szikszai Lacinak elég behízelgő stílusa volt, amivel könnyedén közelebb tudott bárkihez. Ezután lassan, élvezettel nyirbálta meg az ember idegeit, és amikor már eléggé vérzett a seb, amiket a szavaival és a tetteivel ejtett, a friss vágásba még egy maréknyi sót is beledörgölt. Igazi kontrollmániás bunkó. Amíg együtt voltak Lilivel, rendszeresen ellenőrizgette a lányt, úgy bánt vele, mintha csak a tulajdona lenne. Kivel van, mit csinál, egyetlen perc nyugtot sem hagyott szegénynek, mindig ott lihegett a nyakában. Nem csodálom, hogy inkább a menekülést választotta, mintsem még egy pillanatot töltsön ebben a földi pokolban.

- Tudod, amikor még együtt voltunk, beneveztünk erre az iskolai versenyre.

- A „ki mit tud”-ra?

- Aha, arra. Csak hát.. szóval… mivel rá már nem számíthatok, kellene egy duett partner a fellépésre, és... én rád gondoltam.

- De te tudod, hogy mit gondolok erről az egész tehetségkutatós szarságról, ugye?

- Tudom, hogy utálod és eszedbe sem jutna feltenni a lábad a színpadra, de én most mégis erre kérlek - válaszolta. - Nem kérnélek, ha nem lenne fontos.

-Miért? Az?

Lili szomorúan maga elé bámult és lassan bólintott.

- Apát csak nagyon ritkán látom, mert állandóan dolgozik és bár nem mondtam senkinek, de a szüleim házassága is romokban van. Lehet, hogy el is válnak. De azt mondták, ha fellépek, mind a ketten ott lesznek, és megnéznek. És akkor végre olyanok lehetnénk újra, mint egy család.

Szegény. Sok mindenről beszéltünk, mégis a családi háttere még előttem is rejtve maradt.

forrás: pinterest.com

- De én nem tudok énekelni – próbáltam még mindig ellenállni erőtlenül.

- Ezt te sem gondolod komolyan. Tegnap is hallottalak, mit gondolsz, miért jöttem hozzád? - majd felállt, és a kezébe vette a hangszert, amit az egyik szobatársam, felelőtlenül ott hagyott a gitártartó állványon a két ágy között, hogy nyugodtan pengessem csak, amikor kedvem tartja. - Játszol nekem valamit? - kérdezte, majd felém nyújtotta. - Tudom, hogy tudsz. Vékonyak a falak a koliban.

Ha ő is hallotta egy emelettel lentebb, akkor vajon még hányan „élvezhették” a nyivákolásomat? Jobb, ha nem is gondolok bele.

- Az egyik lány a szobánkban tisztára szerelmes a hangodba - kuncogta, miközben közben megpróbáltam kitalálni, kire gondolhatott?

Talán Fannira vagy Hannára? Ők az én osztálytársaim voltak, de soha, egyetlen szóval sem mondták, hogy tetszik nekik, amit csinálok, vagy ellenkezőleg, hogy ne vinnyogjak már, ha fáj valamim, vegyek be gyógyszert. Detti, Lili osztálytársa, pedig nem tűnt olyan lánynak, akit érdekelne efféle tinglitangli muzsika. Ő sokkal inkább volt az igazi „nehéz bombázó”, hatalmas, gömbölyű formákkal, akire minden pasi vágyott, engem kivéve. Detti ha tehette, rám sem pillantott, úgyhogy kölcsönösen átnéztünk egymáson. Lilire pedig csak én tekintettem másként.

- Na? Megdobogtatod a szívét? - kérdezte, és én mosolyogva, fejcsóválva átvettem tőle a gitárt. Az ölembe engedtem, és néhány akkordot lefogva ellenőriztem, hogy kell-e hangolnom a hangszeren, de szépen és tisztán szólt.

- Ha hallja egyáltalán az én kornyikálásomat.

- Biztosra veszem, hogy hallja. - mosolyodott el.

- Akkor remélem, nem vág eret magán – jegyeztem meg vigyorogva én is.

A támadás

== Lovag egy másik világból sorozat 2. része ==

Saito Nakamuraként sem volt könnyű az életem, de úgy tűnik, John Lockwardként sem lesz az. Még nem igazán tértem napirendre az új világba kerülésem felett, és hogy én, nem én vagyok. Vagyis belülről ugyan az maradtam, de a külsőm érthetetlen okokból teljesen megváltozott. Vajon mit jelentsen ez? Miért éppen én vettem át a halott Johnny helyét? Vajon többször is próbálkoztak már az életre keltésével? Cintia Heartwood reakciójából ítélve ez a legkevésbé sem valószínű. És most ennek a kétbalkezes Hókuszpóknak köszönhetően itt vagyok ebben a fura világban, ahol azt sem tudom, kiben bízhatok és kiben nem? Miért akarja mindenki eltenni láb alól Lockwardot? Rengeteg kérdésem van, de válaszom nincs egy sem, és ez aggasztó.

Már egy ideje magunk mögött hagytuk a Tolber folyó kőből készült hídját, és Pontino csillogó városát, ahol órákkal ezelőtt megálltunk pihenni, bár nekem úgy tűnt, van annak már két napja is.

Szegény lány, azt hiszi, a „feltámasztó varázslat” miatt van amnéziám, ezért mindent megtesz, hogy újra emlékezzek. Kár, hogy nincs mire. Johnnynak voltak közös emlékei vele, nem pedig nekem, bár sokat mesélt az együtt töltött időkről, amíg a bazárban tévelyegtünk. Mégis, értékelem a figyelmet, amit nekem szentel, még akkor is, ha kézen fogva, keresztül-kasul át is húzott azon az óriási pontinoi piacon, de olyan boldognak tűnt.

Priciai Királyság, Pontino és környéke
Azgaar Fantasy Map Generator

Vettünk néhány üveg bertoninai fűszeres bort, hogy hazaérve megünnepelhessük a visszatérésemet, aztán türelmesen megvárta, amíg kigyönyörködöm magam a calbeniai fémeszközök és fegyverek között. Mosolyogva adott tanácsot az apámnak szánt tőrrel kapcsolatban.

Aztán újra útnak indultunk. Cintia szinte azonnal elaludt, amint magunk mögött hagytuk a nyüzsgő várost. Milyen szép így! Vonásai kisimultak a lenyugvó nap fényében. Nem ráncolta a homlokát, mintha állandóan valamin gondolkodna, sem az orrnyergét. A hatalmas, sűrű pillái legyezőként szétterültek, az ajkai némiképpen szétnyíltak. Szőke loknijai leomlottak a vállára, a tincsei között pedig ott pompázott a tőlem kapott kék-narancs szárnyú, pillangót formázó hajcsat.

Egy döccenőt követően a vállamra borult, és megkapaszkodott az ingembe. Motyogott valamit álmában, de nem értettem még így sem, holott közel voltam hozzá.

Hosszú távon a hintón rázkódás nem éppen a legkellemesebb módja az utazásnak. Szinte vágytam rá, hogy minél hamarabb kiszállhassak ebből a dobozból és kinyújtóztathassam a lábaimat. Fájt a hátam, a fenekem, és még ott is elzsibbadtam, ahol nem is tudtam, hogy van izmom. Ha pedig megmozdulok, a lány biztos felébred, de Cintia békésen szendergett – rajtam –, amíg meg nem érkeztünk Sersonaro várfalai alá.

Amint a lovak megálltak, egy katona közelített felénk elgyötört, unott arccal, mint aki már az ezredik hintóba kukkant be szolgálati ideje alatt.

– Azt hiszem megérkeztünk – nyújtózott ki a lány. – Ez csak a szokásos ellenőrzés, ne izgulj! – mondta, amikor meglátta, milyen aggodalmas képet vágok, ahogy ki-kitekingetek.

Az őr felületesen szétnézett a kocsi belsejében, kérte az utazási papírjainkat, amit a lány át is nyújtott. Pillantása megállapodott rajtam, az arca sápataggá vált, amit nem igazán tudtam mire vélni. Zavarttá vált.

– Az... az nem lehet… Az Istenekre… Sir Lockward? Én azt hallottam, hogy meghalt, uram. – dadogta, és valóban olyan képet vágott, mint aki szellemet látott.

Tényleg, el is felejtkeztem róla, hogy most úgy nézek ki, mint ő. A testét most magamon viseltem, mint egy rossz, Halloween-i kosztümöt, aminek beragadt a cipzárja.

– Ugyan, hiszen maga is láthatja a saját szemével, hogy él! – szólalt meg Cintia és és szerelmesen hozzám bújt. – Ne üljön fel buta pletykáknak!

A férfi bamba képet vágva újra rám meredt. Bámulása kezdett zavaróvá válni.

– Lehet, hogy rosszul festek, na de ennyire? – szólaltam meg én is, miközben próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. – Nézze, barátom! Már órák óta rázkódunk ebben a dobozban. Mi lenne, ha utunkra engedne? Nagyon elfáradtunk.

A katona még tétovázott, majd szalutált és eltűnt az ablakból. Ezt követően a hintó is meglódult.