Egyedül

Emlékszem, akkoriban a tesztnapomat töltöttem egy gumi szervizben, és éppen egy, a placcon álló kamion felnijével birkóztam, amikor megállt egy személyautó. Ahogy kinyílt az ajtó egy ismerős arc bukkant elő. Ugyan az a karamell barna haj, kávébarna szemek és mosolygós száj nézett vissza rám, mint amire gyerekkoromból emlékeztem. Arca fiatalos, de a korát nehezen lehetett volna megmondani. Nekem persze volt annyi előnyöm másokkal szemben, hogy én tisztában voltam ezzel, hiszen osztálytársak voltunk úgy hat évig. Viki igazán csinos volt, mint mindig és most is előnybe részesítette a sötét színű ruhákat. Ezzel szemben én feszengtem. Világos zöld munkásruhám elég megviselt volt már, rajta sár, olaj és zsírfoltok keveréke. Mint egy nagy matricás album, csak én épp a munkám során szerzett változatos forrásokból származó koszfoltokkal gyarapítottam a gyűjteményemet.

Az elvégzendő feladat amúgy sem volt leányálom. Letekerni a csavarokat egy óriási légkulccsal, amit megtartani sem volt egyszerű, aztán pajszerral kitáncoltatni a kereket egy kamion alól, majd begurítani a szerviz épületébe igazán meg tudja izzasztani az embert, pláne, ha alig van néhány szusszanásnyi szünet.

Kicsit távolabb megállva üdvözöltem, arra az esetre, ha valamelyest szagos lennék, hiszen a homlokom így is gyöngyözött.

– Nahát! Szia Viki. Hú, már nem láttalak ezer éve – mondta kilépve az óriási gumi mögül, arcomon egy nagy vigyorral, amin a viszontlátás őszinte öröme tükröződött.

– Szia! – nézett rám csodálkozva. – Hát te? Itt dolgozol?

Elmeséltem neki, hogy az előző cég, ahol voltam jogutód nélkül megszűnt, és mit szépítsem az eseményeket, most próbálkozom, keresem a helyem a világban.

Az ő élete azért valamivel jobban sikerült, egy könyvelő irodában helyezkedett el. Nem hiába, mindig jól ment neki a matek.

– Jó lenne már egy osztálytalálkozó. Már mióta elballagtunk, és nem is volt még egy sem! – mondtam szomorúan. – Vagyis lett volna, csak végül elmaradt, mert voltak olyan prominens személyek, akik nem tudtak volna részt venni rajta és inkább lefújták.

Egyetértően bólintott, majd elkezdtünk a többiekről beszélgetni, hogy ki hol van, és jelenleg mit is csinál?

– Mondd csak, Lillára emlékszel? – kérdeztem meg nagy sokára.

Viki kedvesen elmosolyodott.

– Persze, hogy emlékszem – felelte nem kis meglepetésemre. Ha másoknak az osztályból szóba hoztam őt, csak ingatták a fejüket, vagy visszakérdeztek, hogy az meg ki? Mintha törölték volna a memóriájukat egy olyan izével, amit J és K ügynök is használt a Sötét zsaruk című filmben. Ez olyan igazságtalan.

Viki egy ideig elmerengett csendben, majd felnézett, fejét kissé megbiccentette.

– Lilla olyan kis… bájos volt – mosolyodott el. – Bocsi, de nem tudok rá jobb szót.

De nem is kellett másikat keresni. Ez az egy is tökéletesen leírta, milyen volt ő. Mindenkivel kedves és szívélyes, semmi pénzért meg nem bántott volna mást.

És az a mosoly! Ezzel fogadott aznap is, amikor először jártam náluk. Miután behívott, körbevezetett. Szinte még mindig látom magam előtt a sok könyvet a nagyszobában, ami valószínűleg az apukájáé lehetett, illetve az aranyszínű szamovárt, ami a dohányzó asztalon állt. Lilla szobája kimondottan gyufás skatulya méretű volt, és egy részét elfoglalta az óriásira nőtt baba gyűjteménye. A nyugati ablakon át besütött a a délutáni napfény, és a függöny lágyan ringatózott, ahogy a nyitott ablakon át besurranó szellő meg-meglebbentette. Bár a szolgálati lakást nem építették túl nagyra annak idején, mégis kimondottan lakályos, és otthonosnak volt mondható. Egy meleg, családi fészek volt. Tudom, hisz jó néhányszor megfordultam még itt ezután.

– Én nagyon szerettem – rázott fel Viki hangja, és repített vissza harminc egynéhány évvel ezelőttről a jelenbe. Majd a hangja egyszerre szomorúnak hallatszott. – Kár, hogy a lányok az osztályunkban sohasem fogadták el igazán. Milyen nehéz lehetett neki!

Lilla valóban sokat volt távol akkoriban és ezért a lányok – talán féltékenységből – úgy gondolták, ő mindent megtehet, mert az igazgató úr lánya, és úgyis le lesznek igazolva a hiányzott órák. Persze ők nem ismerték úgy, mint én. Sohasem használta volna fel a státuszát és szemernyi rosszindulat sem volt benne. Lilla magányossá vált, kirekesztetté, és erre csak a Vikivel való beszélgetésem során jöttem rá. Sajnálni kezdtem, és valamiféle rossz érzés kerített a hatalmába. Én sohasem gondoltam rá, hogy milyen egyedül van, mert talán akkor jobban igyekeztem volna, hogy legyen neki legalább egy, egy igazibb barát. Vajon elég volt az, amit akkor adni tudtam ?

Viki elment, ahogy jött, de az én agyam még mindig azon járt, amit mondott. Azon a kis kívülálló lányon, aki egyáltalán nem érdemelte meg, hogy így bánjanak vele. Ha eszébe jutnak egyáltalán azok évek, csak remélni merem, hogy jó szívvel gondol majd arra a kis srácra, aki olyan sokat járt hozzá,és megpróbált a barátja lenni. Aki olyan erősen szeretett volna közel kerülni hozzá, hogy végül menthetetlenül lángra gyúlt a szíve a lány iránt, és ezt a titkot azóta sem sikerült megosztania vele.

Egy dög, egy véletlen csók és egy szándékos

== A Csak barátok sorozat 4. része ==

Amikor beléptem Csilla szobájába, ő az ágyban feküdt, kis kutyákkal tarkított takarója alatt. A fejhallgató szinte elveszett a sűrű göndör fürtjei között, miközben a lábai jártak a zene ütemére. A kihallatszódó foszlányokból úgy véltem, egy AJR dal szólt éppen, olyan hangosan, hogy nem is vette észre, hogy megérkeztem. Már csak akkor, amikor lehuppantam mellé az ágy szélére.

— Nem kéne ilyen hangosan hallgatnod, mert megsüketülsz! — mondtam köszönés helyett, amikor végre levette és kikapcsolta a bluetooth-os készüléket.

— Mi? — kérdezte hangosan, mint aki már tényleg elvesztette a hallását majd felnevetett és átölelt. Visszaheveredett és a fejét megtámasztva felkönyökölt. A leomló göndör fürtjei szinte teljesen eltakarták a kispárnáját.

— Gondoltam, megnézlek, mert nem voltál ma suliban. Minden okés? — kérdeztem aggódó pillantások közepette.

— Ja. Tegnap este belázasodtam, és nem akart lemenni az Istennek sem, úgyhogy anyuék kihívták az ügyeletet — hadarta. — De azt mondta a doki, hogy reggel mindenképpen vigyenek be a kórházba, mert alaposan meg akar vizsgálni. Nem nagy ügy! — majd legyintett, mintha az égvilágon minden rendben lenne.

— De már jól vagy? — tettem a homlokára a kezem, de a bőre olyan hűvös volt, mint máskor is. Ettől kicsit megnyugodtam. — Mondtak valamit?

Persze, hogy mondtak. Ott voltak a kórházban, az orvosok meg biztos nem sétáltak el némán mellettük, vagy nem jelbeszéddel kommunikáltak egymással, hogy más ne értse. De bizonyosságot akartam, hogy minden rendben van, és nincs komoly baja. Hülye, hülye film! A rémképe még mindig kísértett, de esküszöm, soha többé nem hagyom, hogy rádumáljon még egy ilyenre.

– Még semmit sem tudunk — válaszolta —, csak ezután lesz meg az eredmény. Amúgy sem akartam, hogy idegeskedj, elvégre ma volt a nagy napod Orsival — kezdett ficeregni a takaró alatt, majd tekintetét az enyémbe fúrta. — Szóval…? Elmondtad neki, vagy berezeltél?

Keserűen elhúztam a számat.

— El, de kár volt — sóhajtottam fel. — Neked volt igazad. Nem az a lány, akinek hittem.

Egy diadalmas “ugye megmondtam” rikkantás után elmeséltem neki mindent, beleértve azt is, ahogy az utolsó órán gúnyt űzött belőlem az egész osztály előtt. Hogy azt mondta, akkor sem járna egy ilyen vesztes lúzerrel, ha én lennék az utolsó pasi a Földön. Ezután válogatott szidalmakat vágott a fejemhez.

— Jaj, Beni, Beni — sóhajtotta együttérzően, aztán gyengéden megcirógatta az arcomat.

Ő volt az egyetlen ember, aki Beninek szólított, mindenki másnak csak Bence voltam. Az efféle belsőséges megnyilvánulás pedig, mint egy simogatás, vagy egy ölelés egyáltalán nem volt idegen tőle, de ezt az oldalát csak én ismerhettem. Olykor én is így tettem, amikor úgy éreztem, szüksége van egy kis bátorításra. Ez nekünk természetessé vált.

Hitetlenkedve megrázta a fejét és komor arccal folytatta:

— Sajnálom. Sajnálom, hogy nem lehettem melletted, amikor szükséged volt rám. Tudtam, hogy gonosz dög, de hogy ennyire…?

– Ááá, ne is mondd! Soha többé nem akarok iskolába menni! – nyögtem fel elkeseredetten. Hanyatt vetettem magam az ágyon, és bebújtam Csilla mellé, a meleg takaró alá.

A színésznő halála

forrás: pinterest.com

A nő újra whiskyt töltött a pohárba, és visszaroskadt a fotelbe. Szédelgett már a sok alkoholtól, és már nem is tudta volna megmondani, hány pohárkával is engedett már le a torkán a szúrós nedűből. Nem akarta érezni a fájdalmat, amit józanon kénytelen volt elviselni. Ám a bánata, az a ronda ízeltlábú rovar sehogy sem akart felfordulni az alkoholban.

Mindent elvesztett, ami valaha fontos volt neki. A kipattanó szexbotrány váratlanul csapott le rá, pedig ezer éve volt már, hogy eltévelyedett. Alig múlt tizennyolc. Ma már egész másként látta a dolgokat, és nem engedné, hogy videó készüljön róla. Sohasem volt egy szende szűz, de akkor is. VHS-re venni? Mi a fenét gondolt ő akkortájt?

Pedig jó élete volt. Eleinte minden szépen alakult. A sikerek a főiskolán, mert bizony a tanulmányaival a legjobbak között volt, és a szerelemben is szerencsés volt. Ott ismerte meg Jamest, aki később a férje lett. Aztán megszülettek a lányok: Johanna és Heidi. Milyen boldog is volt! Rengeteg filmszerepet kapott olyan filmekben, amik később híressé váltak és számára is meghozták a kívánt ugródeszkát. A videó váratlan felbukkanása azonban alaposan kihúzta alóla a szőnyeget. Mintha időzítve lett volna az egész.

Nem kezelte túl jól a helyzetet. Tényleg nem. Eleinte még James is kiállt mellette, együtt harcoltak a felbukkanó pletykák ellen, de aztán mintha ő is elhitte volna, hogy ő egy olyan feslett nő, aki mindenkivel lefekszik, csak azért, hogy elérje azt, amit akar. A pénzt a sikert a csillogást. Pedig karácsonykor lenne huszonhét éve, hogy megkérte a kezét. Hová lett a „jóban-rosszban”? Vagy csupán csak belefáradt a harcba.

Még a lányok sem akartak róla hallani többé. Pedig hogy rajongtak érte. De már nem jönnek és még csak a telefont sem veszik fel. Még a kis Heidi sem, aki egykoron anyja nyomdokaiba akart lépni… De nem hibáztatja őket. Megbukott, mint anya. Csupán azt bánja, hogy nem fogja látni imádott kislányát a színpadon. Kezében megremegett a kép, amin férjével és két lányával volt látható, majd lefordítva visszatette az asztalra. Ne is lássák, hogyan süllyed tovább az alkoholgőzbe és az önsajnálatba.

Most már mellőzik a színpadon is és a filmvásznon is. Még egy rohadt reklámszerepet sem kap a tévében. Egy egész kicsikét sem. Mindenki megvetően tekint rá és szexuális ajánlatokat tesz. Milyen prűdek az emberek és kétszínűek! Mintha ők még sohasem hibáztak volna még! De miért éppen most kellett kiderülnie? Biztos annak az aljas Lanának a műve.

– Most örülhet az a kis ringyó – mormogta. – Ezúttal ő nyert. De remélem, felfordul mihamarabb!

Szájához emelte a poharat, ám az megint üres volt. Mérgében a falhoz vágta, s az apró szilánkokra törve szétterült a szőnyegen.

„Csak még egy utolsót” – gondolta, és megmarkolta a Jack Daniels üveg nyakát és meghúzta. – „Hogy legyen erőm kiszállni”.

Nem hitte volna, hogy egy mocskos motelszobában megy le utoljára a függöny. Egyedül, magára hagyva. Felnézett a gerendára, és az arról lelógó kötélre. Hát így ér véget. Felállt és a székhez tántorgott. Nyakába helyezte a hurkot, és nagyot sóhajtott. Az ina megremegett. Már csak egy ugrás van hátra. Ha szerencséje van, azonnal kitöri a nyakát és nem érez semmit. Biztosan nem fog hiányozni senkinek.

Kirúgta a széket, a kötél megfeszült. Vágta a nyakát és érezte, ahogy az artériáit elszorítva egyre kevesebb vér jut az agyába. Hiába próbálta felhúzni magát, karjai gyengék voltak. Már nem akart meghalni, de már késő volt.

Hallucinálni kezdett. Mintha James hangját hallaná az ajtó túloldaláról. Mintha őt szólítgatná, de ő nem tud válaszolni neki, csak torokhangú brekegésféle, ami elhagyja a száját, de nemsokára még erre sem lesz képes. Még mielőtt elnyelte a sötétség, azt képzelte, hogy betörik az ajtó és ott áll James a szakadt szálló küszöbén, majd odarohan, és elvágja a kötelet. Aztán jön a semmi.

Másnap a kórházban ébredt, fehér ágyneműk között. James ott ült az ágya szélén, megszorította a kezét, és megnyugtató hangon azt mondta:

– Most már minden rendben lesz. Ez egy új nap, egy új kezdet.

A szerelmes levél

== A Csak barátok sorozat 3. része ==

Talán a délutáni filmnézés hatására és Csilla folyamatos unszolására úgy döntöttem, összeszedem minden bátorságom, és Orsi elé állok. A baj csak az, hogy nem tudok lányokkal beszélgetni. Egyáltalán nem. Vagy meg sem tudok szólalni, vagy csak makogok összevissza, mint akár egy majom. Persze van három lány, akikre ez nem igaz. Ott van Anna, a hugom, vagy a barátnője, Rita, a szomszéd lány, aki Annával egyidős, és végül persze Csilla. Pedig eleinte vele sem ment könnyen a beszéd, de aztán valahogy egymásra hangolódtunk, most meg valamiért mindenki azt hiszi, hogy ő a barátnőm.

Pedig az én szívem másért dobogott, és ha arra gondoltam, hogy ott állok holnap vele szemtől szemben máris szívroham közeli állapotba kerültem. Lehet, igaza van Csillának, és egy gyáva kutya vagyok. 

Ha már elaludni nem tudtam, megpróbáltam lejátszani a fejemben, hogyan történik majd a nagy vallomás, és miként fog reagálni rá. A legnagyobb dilemmát az jelentette, hogy mit is fogok neki mondani?

Észrevétlenül megvirradt, és egy szemhunyásnyit sem aludtam. A fürdőszoba tükörben visszabámuló srác pedig ijesztő látványt nyújtott a nagy fekete karikákkal a szeme alatt. Egy zombi hozzám képest öltönyös úriembernek látszott. Megmostam az arcom és tarkómra is locsoltam egy kis hideg vizet, azt remélve, hogy ettől majd felébredek, de a kép ugyan az maradt, csak immár vizes is voltam. 

Belebújtam a fehér-kék csíkos ingembe, amiről azt gondoltam, hogy eléggé menő és elegáns ehhez az alkalomhoz, majd felhúztam egy sötétkék farmert, amit egy United States of America feliratos övvel kötöttem a derekam köré. Jöhetett egy kis parfüm, amit Csilla is mindig szagolgatott, ha fújtam magamra, annyira tetszett neki. Ilyenkor mindig zavarba ejtően közel került hozzám. Ráadásul kissé több is sikerült, mint szerettem volna. 

A hajamra is vetettem egy pillantást. Annak ellenére, hogy megfésülködtem, a hajam megtagadott mindenféle együttműködést és fellázadt ellenem. Egy kis zselével próbáltam beállítani, aminek az eredménye egy kopogósra keményedett frizura lett. Na szuper. 

Az összkép minden esetre nekem tetszett, bár most úgy néztem ki, mintha esküvőre készülnék, ahol én vagyok a vőlegény. Biztos voltam benne, ha Csilla meglát, egész délelőtt cikizni fog. 

„De vajon tetszeni fog Solyának a látvány?” – méregettem magam, amikor a húgom, Anna, türelmetlenül kopogni kezdett.

– Bence, kijönnél? Annyit tetvészkedsz, mint egy lány! – Nem válaszoltam, ezért üvölteni kezdett az ajtón keresztül és vadul dörömbölt. – Gyere már ki, az istenit! Miattad fogunk elkésni, és még nekem is el kellene készülnöm! 

Amikor kiléptem, Anna meglepetten rám pislogott, és elégedetten hümmögött. Majd beosont mögöttem, és egy kattanás jelezte, hogy magára zárta az ajtót.

Mire Anna is elkészült, én már kis híján meg is reggelizem, majdnem túl voltam a második melegszendvicsemen. Furcsa volt, hogy most nem téblábol ott Rita, Anna országos barátnője, akivel mindig mindent együtt csináltak, kibeszélték a srácokat, többek között engem. Ilyenkor reggelente igyekeztünk túlkiabálni a többieket, úgyhogy Szoboszlaiék a reggel mindennek mondható, csak épp csendesnek nem. De ma Rita nem jött. Azt hiszem, most utaztak vidékre a nagymamája temetése miatt. Mintha húgi említett volna valami ilyesmit. Szegényt biztos nagyon megviseli, mert rajongásig imádta a nagyiját.

Anna azért küldött neki egy képet arról, ahogy kiöltöztem. Nem mintha Ritát az érdekelte volna, mi van rajtam. Tőle meztelen is lehettem, csak én legyek a fotón. Rita irántam való szerelme nyilt titok volt a családban. Mind tudtuk, miért jár olyan gyakran hozzánk és ezért rengeteget hecceltek apuék engem. Az efféle titok gyorsan terjedt nálunk, főleg ha az embernek van egy húga, aki nem tudja tartani a száját.

A szokásos hármas helyett így csak kettesben álldogáltunk Csongrádiék háza előtt, ám Csilla sem a csengetésre, sem pedig a hívásomra nem válaszolt, ami egyáltalán nem jellemző rá. A piros Toyota Yaris sem állt az udvaron, úgyhogy Pista bácsi, Csilla apja sem érkezett haza a munkából, Pete meg már bizonyára a buszon lehet, útban az iskola felé, a szomszéd városba. Az idő minket is szorított, így mi is magunk mögött hagytuk a néma házat, és elindultunk a suli felé. 

Valami balsejtelem kezdett hatalmába keríteni. Vajon mi lehet vele? Akadt egy titkos lovagja, akiről még én sem tudok, aki megszöktette az éjszaka folyamán, és az anyukája a rendőrökkel együtt őt keresi? Ugye nem lett rosszul? Nem lett beteg? Soha többé nem engedem, hogy ilyen nyavalyás filmeket nézessen velem. 

“Csak ne legyen baj, Istenem, csak ne legyen baja!” — imádkoztam magamban, miközben egyre szörnyűbb rémképek bukkantak elő, és egyre inkább maguk alá kezdtek gyűrni.

– Biztos, hogy jól van – szólalt meg végül Anna, megtörve ezzel a beállt a csendet. A hangjában volt valamiféle megnyugtató bizonyosság, ami olyan volt nekem, akár fuldoklónak a mentőöv.

– Ennyire látszik, mire gondolok? — vontam fel a szemöldököm.

– Tizenegy éves vagyok, nem hülye — felelte, majd egy váratlan kérdést azegezett nekem. — Amúgy…Neki akartál tetszeni?

– Mármint kinek? Csillának?

– Aha – majd kertelés nélkül megkérdezte – Szerelmes vagy belé?

– Mi? Nem, dehogy – tiltakoztam azonnal. – Miért hiszi ezt mindenki? – fújtattam, holott a választ én is sejtettem, csak a hugom szájából kellett hallanom, hogy én is rájöjjek, hogyan tekintenek ránk az emberek.

– Mindig együtt vagytok, és amikor egymásra néztek, olyan, mintha kölcsönösen csodálnátok egymást. Igaz, Csilla tényleg nagyon szép a göndör hajával, és olyan jól néztek ki együtt és annyira egy hullámhosszon vagytok. Aki meglát benneteket, fel sem merül benne, hogy ti ne lennétek egy pár.

— De nem őmiatta van — nyugtattam meg. — Szerintem, ezt te is tudod nagyon jól.