Egyedül

Emlékszem, akkoriban a tesztnapomat töltöttem egy gumi szervizben, és éppen egy, a placcon álló kamion felnijével birkóztam, amikor megállt egy személyautó. Ahogy kinyílt az ajtó egy ismerős arc bukkant elő. Ugyan az a karamell barna haj, kávébarna szemek és mosolygós száj nézett vissza rám, mint amire gyerekkoromból emlékeztem. Arca fiatalos, de a korát nehezen lehetett volna megmondani. Nekem persze volt annyi előnyöm másokkal szemben, hogy én tisztában voltam ezzel, hiszen osztálytársak voltunk úgy hat évig. Viki igazán csinos volt, mint mindig és most is előnybe részesítette a sötét színű ruhákat. Ezzel szemben én feszengtem. Világos zöld munkásruhám elég megviselt volt már, rajta sár, olaj és zsírfoltok keveréke. Mint egy nagy matricás album, csak én épp a munkám során szerzett változatos forrásokból származó koszfoltokkal gyarapítottam a gyűjteményemet.

Az elvégzendő feladat amúgy sem volt leányálom. Letekerni a csavarokat egy óriási légkulccsal, amit megtartani sem volt egyszerű, aztán pajszerral kitáncoltatni a kereket egy kamion alól, majd begurítani a szerviz épületébe igazán meg tudja izzasztani az embert, pláne, ha alig van néhány szusszanásnyi szünet.

Kicsit távolabb megállva üdvözöltem, arra az esetre, ha valamelyest szagos lennék, hiszen a homlokom így is gyöngyözött.

– Nahát! Szia Viki. Hú, már nem láttalak ezer éve – mondta kilépve az óriási gumi mögül, arcomon egy nagy vigyorral, amin a viszontlátás őszinte öröme tükröződött.

– Szia! – nézett rám csodálkozva. – Hát te? Itt dolgozol?

Elmeséltem neki, hogy az előző cég, ahol voltam jogutód nélkül megszűnt, és mit szépítsem az eseményeket, most próbálkozom, keresem a helyem a világban.

Az ő élete azért valamivel jobban sikerült, egy könyvelő irodában helyezkedett el. Nem hiába, mindig jól ment neki a matek.

– Jó lenne már egy osztálytalálkozó. Már mióta elballagtunk, és nem is volt még egy sem! – mondtam szomorúan. – Vagyis lett volna, csak végül elmaradt, mert voltak olyan prominens személyek, akik nem tudtak volna részt venni rajta és inkább lefújták.

Egyetértően bólintott, majd elkezdtünk a többiekről beszélgetni, hogy ki hol van, és jelenleg mit is csinál?

– Mondd csak, Lillára emlékszel? – kérdeztem meg nagy sokára.

Viki kedvesen elmosolyodott.

– Persze, hogy emlékszem – felelte nem kis meglepetésemre. Ha másoknak az osztályból szóba hoztam őt, csak ingatták a fejüket, vagy visszakérdeztek, hogy az meg ki? Mintha törölték volna a memóriájukat egy olyan izével, amit J és K ügynök is használt a Sötét zsaruk című filmben. Ez olyan igazságtalan.

Viki egy ideig elmerengett csendben, majd felnézett, fejét kissé megbiccentette.

– Lilla olyan kis… bájos volt – mosolyodott el. – Bocsi, de nem tudok rá jobb szót.

De nem is kellett másikat keresni. Ez az egy is tökéletesen leírta, milyen volt ő. Mindenkivel kedves és szívélyes, semmi pénzért meg nem bántott volna mást.

És az a mosoly! Ezzel fogadott aznap is, amikor először jártam náluk. Miután behívott, körbevezetett. Szinte még mindig látom magam előtt a sok könyvet a nagyszobában, ami valószínűleg az apukájáé lehetett, illetve az aranyszínű szamovárt, ami a dohányzó asztalon állt. Lilla szobája kimondottan gyufás skatulya méretű volt, és egy részét elfoglalta az óriásira nőtt baba gyűjteménye. A nyugati ablakon át besütött a a délutáni napfény, és a függöny lágyan ringatózott, ahogy a nyitott ablakon át besurranó szellő meg-meglebbentette. Bár a szolgálati lakást nem építették túl nagyra annak idején, mégis kimondottan lakályos, és otthonosnak volt mondható. Egy meleg, családi fészek volt. Tudom, hisz jó néhányszor megfordultam még itt ezután.

– Én nagyon szerettem – rázott fel Viki hangja, és repített vissza harminc egynéhány évvel ezelőttről a jelenbe. Majd a hangja egyszerre szomorúnak hallatszott. – Kár, hogy a lányok az osztályunkban sohasem fogadták el igazán. Milyen nehéz lehetett neki!

Lilla valóban sokat volt távol akkoriban és ezért a lányok – talán féltékenységből – úgy gondolták, ő mindent megtehet, mert az igazgató úr lánya, és úgyis le lesznek igazolva a hiányzott órák. Persze ők nem ismerték úgy, mint én. Sohasem használta volna fel a státuszát és szemernyi rosszindulat sem volt benne. Lilla magányossá vált, kirekesztetté, és erre csak a Vikivel való beszélgetésem során jöttem rá. Sajnálni kezdtem, és valamiféle rossz érzés kerített a hatalmába. Én sohasem gondoltam rá, hogy milyen egyedül van, mert talán akkor jobban igyekeztem volna, hogy legyen neki legalább egy, egy igazibb barát. Vajon elég volt az, amit akkor adni tudtam ?

Viki elment, ahogy jött, de az én agyam még mindig azon járt, amit mondott. Azon a kis kívülálló lányon, aki egyáltalán nem érdemelte meg, hogy így bánjanak vele. Ha eszébe jutnak egyáltalán azok évek, csak remélni merem, hogy jó szívvel gondol majd arra a kis srácra, aki olyan sokat járt hozzá,és megpróbált a barátja lenni. Aki olyan erősen szeretett volna közel kerülni hozzá, hogy végül menthetetlenül lángra gyúlt a szíve a lány iránt, és ezt a titkot azóta sem sikerült megosztania vele.