Egy dög, egy véletlen csók és egy szándékos

== A Csak barátok sorozat 4. része ==

Amikor beléptem Csilla szobájába, ő az ágyban feküdt, kis kutyákkal tarkított takarója alatt. A fejhallgató szinte elveszett a sűrű göndör fürtjei között, miközben a lábai jártak a zene ütemére. A kihallatszódó foszlányokból úgy véltem, egy AJR dal szólt éppen, olyan hangosan, hogy nem is vette észre, hogy megérkeztem. Már csak akkor, amikor lehuppantam mellé az ágy szélére.

— Nem kéne ilyen hangosan hallgatnod, mert megsüketülsz! — mondtam köszönés helyett, amikor végre levette és kikapcsolta a bluetooth-os készüléket.

— Mi? — kérdezte hangosan, mint aki már tényleg elvesztette a hallását majd felnevetett és átölelt. Visszaheveredett és a fejét megtámasztva felkönyökölt. A leomló göndör fürtjei szinte teljesen eltakarták a kispárnáját.

— Gondoltam, megnézlek, mert nem voltál ma suliban. Minden okés? — kérdeztem aggódó pillantások közepette.

— Ja. Tegnap este belázasodtam, és nem akart lemenni az Istennek sem, úgyhogy anyuék kihívták az ügyeletet — hadarta. — De azt mondta a doki, hogy reggel mindenképpen vigyenek be a kórházba, mert alaposan meg akar vizsgálni. Nem nagy ügy! — majd legyintett, mintha az égvilágon minden rendben lenne.

— De már jól vagy? — tettem a homlokára a kezem, de a bőre olyan hűvös volt, mint máskor is. Ettől kicsit megnyugodtam. — Mondtak valamit?

Persze, hogy mondtak. Ott voltak a kórházban, az orvosok meg biztos nem sétáltak el némán mellettük, vagy nem jelbeszéddel kommunikáltak egymással, hogy más ne értse. De bizonyosságot akartam, hogy minden rendben van, és nincs komoly baja. Hülye, hülye film! A rémképe még mindig kísértett, de esküszöm, soha többé nem hagyom, hogy rádumáljon még egy ilyenre.

– Még semmit sem tudunk — válaszolta —, csak ezután lesz meg az eredmény. Amúgy sem akartam, hogy idegeskedj, elvégre ma volt a nagy napod Orsival — kezdett ficeregni a takaró alatt, majd tekintetét az enyémbe fúrta. — Szóval…? Elmondtad neki, vagy berezeltél?

Keserűen elhúztam a számat.

— El, de kár volt — sóhajtottam fel. — Neked volt igazad. Nem az a lány, akinek hittem.

Egy diadalmas “ugye megmondtam” rikkantás után elmeséltem neki mindent, beleértve azt is, ahogy az utolsó órán gúnyt űzött belőlem az egész osztály előtt. Hogy azt mondta, akkor sem járna egy ilyen vesztes lúzerrel, ha én lennék az utolsó pasi a Földön. Ezután válogatott szidalmakat vágott a fejemhez.

— Jaj, Beni, Beni — sóhajtotta együttérzően, aztán gyengéden megcirógatta az arcomat.

Ő volt az egyetlen ember, aki Beninek szólított, mindenki másnak csak Bence voltam. Az efféle belsőséges megnyilvánulás pedig, mint egy simogatás, vagy egy ölelés egyáltalán nem volt idegen tőle, de ezt az oldalát csak én ismerhettem. Olykor én is így tettem, amikor úgy éreztem, szüksége van egy kis bátorításra. Ez nekünk természetessé vált.

Hitetlenkedve megrázta a fejét és komor arccal folytatta:

— Sajnálom. Sajnálom, hogy nem lehettem melletted, amikor szükséged volt rám. Tudtam, hogy gonosz dög, de hogy ennyire…?

– Ááá, ne is mondd! Soha többé nem akarok iskolába menni! – nyögtem fel elkeseredetten. Hanyatt vetettem magam az ágyon, és bebújtam Csilla mellé, a meleg takaró alá.

– Fura ezt egy stréber szájából hallani – mosolyodott el. A hátára fordult, és mind a ketten a mennyezetet kezdtük el bámulni.

– Nem is vagyok az — válaszoltam, közben le sem vettem a szemem a csillárról, amit mindenfelé elágazó vékony ágacskák alkottak, végükön egy-egy led izzóval. Mintha rügyek lennének egy nagy fáról, ami csak úgy benőtt ide, és átütötte a plafont.

– Tudod, hogy az vagy – zárta le a témát ellentmondást nem tűrő hangon.

A szemem sarkából rápillantottam, míg ő egy lélegzetvételnyi szünet után tovább beszélt.

– Amúgy… ha akarod, holnap szívesen meghámozom neked ezt a Karórépát. Felszeletelem, és bedobom a malacok elé. De kár, hogy nem voltam… Úgy kiosztottam volna. Letéptem volna azt a hülye haját a fejéről, amire annyira büszke.

Felkuncogott. Talán elképzelte Orsit sima, kopasz fejjel, ami úgy ragyog, hogy az atomvillanás fényét is visszaveri.

Nagyot sóhajtottam, a tekintetem újra a mennyezetre függesztettem.

– A mai nap után már úgyis mindegy. A többiek ki fognak készíteni. — Újabb sóhaj. — Egy igazi vesztes vagyok. A beégés mestere.

– Azért annyira nem lehet komoly a helyzet, majd csak túléljük — mondta, és hangjában csengett valamiféle bizonyosság. Éreztem ahogy a paplan alatt a tenyerét belecsúsztatja az enyémbe, és ujjait összefűzi az enyémmel. A buksiját ráhajtotta a vállamra. — Én itt vagyok melletted — suttogta.

Csilla a nyakamhoz hajolt, aztán szimatolni kezdett. Teljesen elfelejtkeztem a parfümről, amit reggel fújtam magamra. Azt hittem, az illata már teljesen elenyészett, de ő megérezte rajtam, mert mindig megérzi. Az orra olyan érzékeny volt, akár egy kopóé. — Hmm Hugo Boss van rajtad? Imádom. — Újra közelebb hajolt, a forró lehelete végig cirógatta a bőrömet, de nem zavart. Sőt, kifejezetten kellemes volt érezni a közelségét.

— Teljesen leszagolod már rólam — vigyorogtam.

— Nem is! — kacagott fel, majd a tenyerét, ami eddig az enyémben pihent a mellkasomra fektette, mintha csak a szívdobogásomat szeretné ellenőrizni.

Egy darabig hallgattunk, majd a csöndet végül én törtem meg.

– Legalább kiderült, hogy a húgom is jobban bír téged, mint a Karórépát.

– Még szép! Én jó fej vagyok! – nevetett fel Csilla, majd amíg felemelkedett a mellkasomról, kihasználtam a lehetőséget, és átcsúsztattam a karom a tarkója alatt, hogy a vérkeringésem valamelyest visszatérjen. – Amúgy ez már haladás. Eddig mindig csak azt hallottam, hogy Orsi így meg Orsi úgy, de Karórépának még sohasem nevezted. — Aztán néhány szimatolás után megkérdezte — Amúgy mit mondott Anna?

– Azt hitte, hogy miattad öltöztem ki, mert szerelmes vagyok beléd. De aztán felvilágosítottam, mire készülök Orsival.

– Ó! – mondta, miközben kissé elpirult, majd egy pillanatra elhallgatott. — És erre ő mit mondott?

— Haza ne merd hozni azt a kis kíngörcsöt — utánoztam húgom hangját —, mert akkor kitagadlak.

Csilla felnevetett.

— Hát, ez nagyon rávall. — Aztán ismét feltámaszkodott. — Látod, ő is tudta, hogy nem hozzád való. Mi nők megérezzük ezt.

Ez kicsit erős volt a szájából. Egy tizennégy éves lány még nem mondható nőnek, pláne nem a tizenegy éves húgom, de nem szóltam.

Elmosolyodtam, mert eszembe jutott az, ami azután történt, hogy hazamentem a suliból.

— Emlékszel, meséltem már neked, hogy otthon mindig cikiznek Rita miatt.

— Jaj, igen, a kis szerelmed. — kuncogott Csilla, de most válasz nélkül hagytam a megjegyzését.

— Tudod, most ment a mamája temetésére, Surjánba.

— Ó, igen. Szegény.

— Nos, szerintem Anna elmondta, neki, hogy mi volt a suliba, mert épp mielőtt átjöttem volna hozzád, bejött a szobámba. Leült az ágyamra és azt mondta: „nem baj, ha Orsi nem szeret, én szívesen leszek a feleséged, ha nagy leszek.”

— Szóval akkor mégis csak színt vallott? Azt hittem, sohasem meri majd elmondani, milyen szerelmes beléd — csacsogta. — Pedig ezt még a vak is láthatja. Ahogy rád néz a boci szemeivel…

— Várj, ezzel még nincs vége! — csitítottam el. Kézfejét az álla alá dugta, kényelmesen elhelyezkedett a mellkasomon és várakozó tekintettel minden figyelmét rám összpontosította. — Azt hiszem, hogy ezután megcsókolt.

– Mi? – ült fel az ágyában Csilla, szemöldökét felvonva rám meredt. Hangjában mintha egyszerre lett volna csodálkozás és felháborodás is. – Hogyhogy megcsókolt? És mi az, hogy “azt hiszem”? — rajzolt időzőjelet az ujjaival a levegőbe.

— Hát, nem hiszem, hogy szándékos lett volna — tűnődtem. — Szerintem csak az arcomra akart adni egy puszit, de úgy meglepődtem azon, amit mondott… és amikor felé fordultam, már ott is volt. Esélyem sem lett volna elhúzódni. Aztán zavarba jött és mondott valami olyasmit, hogy „bocs, nem így akartam”, aztán kivágtatott a szobámból.

Megint végigpörgettem az eseményeket az agyamban, de ismét arra jutottam, véletlen történhetett, hogy Rita szája az enyémen landolt, miközben Csilla böködni kezdte az oldalamat.

– Szóval lekapott a kis csaj. Van vér a pucájában! Hogy őszinte legyek, még ő is jobb fogás, mint Orsi – kacsintott rám.

– Hülye!

– Három és fél év az nem sok – szívta tovább a vérem. – És hajlandó is lenne várni rád.

– Na jó, most fejezd be! – ugrottam fel, és kikaptam a háta mögül azt a párnát, amin előbb feküdt, és a fejéhez dobtam. Ő felkacagott, leborított az ágyra, aztán rápattant a hasamra, a tenyerét az enyémbe fektetve odaszegezett az ágyhoz.

— Na most meg vagy — búgta mosolyogva, majd egy darabig hallgatott, mintha nagyon gondolkozna valamin, majd végül újra megszólalt. — Amúgy irígy vagyok Ritára. — mondta, majd annyi időre, míg egy hajtincset a füle mögé simított elengedte a kezem, majd az ujjait újra az enyém közzé fűzte. — Mennyivel fiatalabb nálunk, és már még ő is csókolózott, én meg még sohasem… — Az arca egy pillanatra megfeszült, mint aki mondani akarna valamit, de nem meri.

— De az nem is volt igazi, csak egy szájra puszi. Egy igazi biztos sokkal jobb lehet — méláztam.

Elhallgattunk. Csilla még mindig ott ült rajtam, felém tornyosulva, a csípőmre áttolva a fenekét.

— Nem akarod kipróbálni, hogy milyen? — mondta hirtelen. Hangja most másként, egészen bátortalanul csengett, ami egyáltalán nem volt jellemző rá.

Vajon tényleg csak amiatt kéri ezt, ami Ritával történt? Lehet, nem csak irigy, hanem féltékeny is? Kizárt, hiszen mi csak barátok vagyunk. De a barátok nem csókolóznak. Bár ha csókolóznának, ő lenne a tökéletes személy arra, hogy rájöjjek, milyen érzés.

Néztem az arcát, a felém lógó göndör tincseit, aztán a tekintetem az ajkaira tévedt. Lágy ívűek voltak, kissé teltek, nem is értem, hogy nem tűnt fel nekem ez idáig. Mindazonáltal furcsa volt nekem a kérése, mert mindig azt mondta nekem, hogy a csók fúj… meg milyen undorító, most meg...

— Nem muszáj megtenned, ha nem akarod — mondta, és megemelkedett, már a lábát is lendítette, hogy leszálljon rólam, amikor az ismét szabaddá vált kezeimmel megragadtam a csípőjét. A mozdulata megtört, és visszaült. Nyeltem egy nagyot, majd megszólaltam.

— O-oké — dadogtam.

A szívem úgy dörömbölt a fülemben, mintha a szomszédos épület most dőlne össze egy földrengésben.

— Csukd be a szemed — mondta halkan, majd lassan, nagyon lassan közelíteni kezdett. Az egész jelenet olyan volt, mint a filmeken. Miközben félresepertem a zavaró tincseket az arcából, ő behunyta a szemét, és én is így tettem.

Az ajkai a számhoz értek. Puha, selymes érzés volt. Kellemes bizsergés futott át a testemen, ami leginkább elektromosságra emlékeztetett, ahogy az ajkai szétnyíltak, majd a nyelve átcsusszant a számba, és ott úgy fickándozott, akár egy partra vetődött aranyhal. Meglepett, hogy ő ilyeneket tud. Beletúrtam a hajába, és próbáltam viszonozni a csókjait.

Aztán felemelkedett rólam, kipirosodott arccal, szuszogva mellém hencseredett. Nem mert rám nézni, ahogy én sem őrá.

— Mo-mondj valamit — súgta egész halkan, miközben a lebukni készülő nap narancssárgás fénye meleg színével beragyogta a szobát.

Óvatosan elfordította a fejét, és rápillantottam, és egy pillanatra összefonódott a tekintetünk, de aztán zavartan félrenéztünk. Még sohasem éreztem ilyesmit. Szerettem volna újra megtenni, de nem mertem előhozakodni vele, mert az már többet jelentene, mint a “próbáljuk meg, milyen csókolózni”. És amúgy is vajon mit szólna hozzá? Úgy vágytam az ajkaira, mint előtte semmi másra.

— Nem tudom, mit mondjak — vallottam be.

Valószínűleg ő sem tudta, mert nem szólalt meg egy darabig, majd bizonytalan hangon megkérdezte.

— De… legalább jó volt?

— Igen, nagyon jó — válaszoltam őszintén. — Nagyon is jó.

— Biztos?

— Teljesen — mondtam, és ő zavartan elmosolyodott. Csend telepedett ránk, csak az utcáról szüremlett be némi zaj. Csak a lélegzetvételünk hallatszott. Hosszú percek teltek el így.

– Azt ugye tudod, hogy a vallomásod miatt most az osztályban szanaszét fognak szívatni? — szólalt meg Csilla nagy sokára.

Emlékeztetnie sem kellett. Hogy is feledhetném el azt a csúfos beégést? Merészségemért vállalnom kellett a következményeket, ami az év hátralévő részében gúnyolódással és kirekesztettséggel járt. És hol van még a ballagás?

– Ne is mondd! — fújtattam keserűen.

– De igazából nekem lenne egy őrült tervem — Csillának nem kevés őrült terve volt. Egyszer el akarta dugni a magyar tanárnő táskáját, máskor be akart jutni a szertárba, hogy felöltöztessük a csontvázat. Vajon mire gondolt akkor? Szegény Samu meg fog fázni? És a sor még nem is ért véget. Aztán elvigyorodott, és már majdnem minden olyan volt, mint a csók előtt, mintha semmi sem történt volna, mégis abban, ahogy fogalmazott, éreztem valamiféle óvatoskodást. — Szóval, mi lenne, ha mi… Ha mi…

– Ha mi micsoda?

– Ha úgy tennénk, mintha együtt járnánk. Nem igazából, csak kamuból. Hogy a többiek azt higgyék, és hogy békén hagyjanak.

— De már öt éve ezt hiszik — válaszoltam úgy, hogy érződjön a hangomból, ez szerintem nem opció.

— Az osztályban nem valószínű. Főleg a vallomásod után.

Lehet benne valami. De már így is eléggé furcsa a helyzet köztünk. Próbálunk úgy tenni, mintha nem jelentett volna semmit sem, pedig teljesen összezavar minket. Engem biztosan. Lehet csak túlagyalom. Nyugi, Bence!

A történet első részét Mondd el neki, hogy szereted címmel itt találod.

A történet második részét pedig itt, Délutáni hülyülés tanulásnak álcázva címmel.

A történet harmadik részét pedig itt, Szerelmeslevél címmel.