Bezárva

Téma: kulcs

A család már lassan elkészült. Mindenki felvette az ünneplő ruháját, megfésülködött, fogat mosott, ami valljuk be, egy öt tagú családnál beletelik némi időbe. Főleg, ha egy kisebb fürdőszobába kerülgeti egymást anyuka a kis hároméves Gáborkával, az apuka, és a két nagyobbacska fiú: a tíz éves Petike és a tizenkét éves Janika.

- Jaj, induljunk már! Nagymama, már biztos vár! - nyöszörgött Janika, s már meg is ragadta a nylon szatyor fülét, amibe a nagyi ajándéka lapult. Ő volt az első, aki elkészült. A cipő is a lábán volt már, s már a kabátjába is belebújt.

- Anyu! Nekem még pisilni kell! - mondta Gáborka, s már szaladt is a vécébe, meg sem várva anyát, majd berántotta maga mögött az ajtót és elfordította a kulcsot.

Petike közben felhúzta a cipőjét, és már éppen a kabátjába bújt volna bele, amikor Gabika csattogtatni kezdte a vécé ajtó kilincsét, ám az nem engedett.

- Anyu! Gabika bezárta magát!

Nemsokára az egész család az ajtó elé sereglett, hogy segítsen a legkisebbnek kijutni. Apu benézett a kulcslyukon.

- Gabika, miért vetted ki a kulcsot? Dugd vissza szépen!

Kotorászás, hüppögés, sírás hallatszott belülről, s a kisfiú egyre kétségbeesettebben kopácsolt a kilinccsel. A két nagyobb összenézett, s egyik a lakás egyik végébe, a másik a másik felé indult, hogy összeszedjék az ajtókból a kulcsokat, hátha akad közöttük egy, amely majd nyitja a mellékhelységet. Anyu és apu az ajtó előtt állt, és próbálták megnyugtatni a bent rekedt gyereket.

- Nyugodj meg kicsim! Ha anyának be kell másznia a vécé ablakon, akkor bemászik, akkor sem maradsz bent! Kihozunk mindenképpen.

A kicsi még hüppögött, de már nem sírt. 

- Gáborka figyelj rám! - próbálta a legmegnyugtatóbb hangját elővenni apuci. - Told bele a kulcsot a zárba egészen koppanásig, aztán fordítsd el a konyha felé!

Matatás, kaparászás hallatszott az ajtó túloldaláról, majd egy fémes kattanás. Apu megnyitotta az ajtót, s ott állt a megszeppent csöppség kivörösödött szemmel, orrváladékkal és könnyel egybemosott arccal. Mint egy kis torpedó belefúródott apuci kötött pulóverébe és újra sírni kezdett.

- Jól van, jól van. Most már kint vagy – simogatta meg apu a kis buksiját. - De hogy ez többet elő ne forduljon, ezt a kulcsot most innen kivesszük. - mondta, és máris Petike kezébe nyomta. - Tedd csak oda a többihez!

S a történtek után egy jó darabig az ajtókból hiányoztak a kulcsok.

Kátya és a kis lovag

== Kátya sorozat 1. része ==

Azt mondják, valamikor itt, Kunmadarason volt Közép-Európa, de talán egész Európa legnagyobb transzport repülőtere, míg meg nem rágta teljesen az idő vasfoga, de még emlékszem azokra az időkre, amikor ez még másként volt.

Kunmadaras, repülőtér a szovjet időkből
forrás: ok.ru

Akkoriban még általános iskolába jártam. Nem volt túl nagy baráti társaságom, de arra a kevésre bármikor számíthattam. Facsiga, Dávide, Kis Panda, Laci és én. Így alkottuk a mi kis baráti körünket. Arra nem emlékszem, a többiek hol jártak aznap, amikor Laci hihetetlen ötlettel állt elő. Végső soron annyira meg sem lepődtem, mert mindig fura ötletei voltak és olykor veszélyesek is. Egyszer például meg akarta keresni azt az alagutat, amin Rózsa Sándor menekült el a pandúrok elől, és aminek állítólag egy hajdani csárda alatt volt a lejárat és kivitt egészen a Hortobágyig. Ez azokhoz képest nem is volt annyira különös, de azért nagyra nyílt a szemem, amikor elém állt, és így szólt:

– Te, figyelj! Nem lógunk be a reptérre?

A repülőteret akkoriban Kalasnyikovval felszerelt szovjet katonák járták körbe bizonytalan időközönként. Hol kettesével, hol hármasával bukkantak fel a katonai objektum bármely pontján. Még a lakótelepen is, előfordultak, ahol a tisztek családjai éltek. Biztosra veszem, hogy nekünk sem lett volna szabad ott lennünk.

– Nyugi, én már voltam benn – mondta, látva az értetlen kifejezést az arcomon. Bár kockázatos vállalkozásnak látszott, de hajtott a kalandvágy. Csak nem lőnek tán le két tizenhárom-tizennégy éves gyereket, nem igaz?

Kettőre volt megbeszélve. Szerencsére anyuék dolgoztak, így megúsztam egy magyarázkodást és csak az öcsémet kellett leszerelnem. Laciék nem laktak messzire, gyalog jó tíz perces séta volt csak. Amikor megérkeztem, Laci érdeklődve nézte a nylon szatyromat, ami a csuklómon lógott.

Iskolások egy csoportja
forrás: Ok.ru

– Csak hoztam magammal egy kis vizet, meg a kis szótárt.

Na, igen. Ha valahová megyek, mindig felkészülök. Én voltam az, aki az osztálykirándulásokon mindig tudta, hová érdemes menni, és mit kell megnézni. Most is nálam volt a tudományom, egy barna szótár képében. Igazából nem annyira szerettem az oroszt, nem nagyon bíztam a tudásomban. Inkább csak afféle támogatásnak szántam, ha minden kötél szakadna.

Laci csak legyintett, majd elindultunk. Egészen, míg odaértünk öntötte belém a lelket, hogy nem lesz gond, mert erősen pánikoltam a fegyveres őrségtől. Aztán elmesélt pár sztorit, hogy mit látott ott, és hogy egy szovjet srác meg akarta osztani vele a csaliját, mert azt hitte horgászni ment.

Átkeltünk a síneken, majd átvágtunk a réten egészen addig a pontig, ahol már nem volt kerítés. Tulajdonképpen az itt lakók is ezen keresztül jártak be a községbe. A lyuk mögött rögtön feltárult előttünk a lakótelep három-négy emeletes tömbjei, kék erkélyeikkel kíváncsian bámultak ránk a magasból. Az épületek között óriási betonflaszter terült el, amelyekre ugróiskolát, színes rajzokat és feliratokat festett a sok gyerek. A zsivaj mindent betöltött. Kétségtelenül egy új világba érkeztünk. Olyan érzés fogott el, mintha a Szovjetunió egyik városában rónánk az utcákat.

– Majd szerzünk neked egy ruszki barátnőt – vigyorgott felém Laci gonoszul, miközben én felmértem a terepet nő ügyileg.Volt ott szőke, barna, vörös, még egy kis fekete is, de egy sem tetszett úgy igazán.

Randevú a cukrászdában

Téma: írj ellenkező nemű szemszögből

A cukrászdában ültem, és egy kelyhes fagylalt elpusztításával voltam elfoglalva. Már megint itt lyukadtam ki, pedig már hányszor elhatároztam, hogy most végre nemet mondok Jennynek, de milyen ember az, aki legjobb barátnőjének nemet mond, amikor támogatásra van szüksége? Igaz, ő sem egy könnyű eset. Persze nem lehet csak úgy kikosarazni, pedig ezek után a túrák után már, nem hogy a mérlegre nem merek ráállni, de még a megközelítéséhez sincs már elég bátorságom. Úgy éreztem, hogy minden kalória, amit ő és én itt, ezen a szent helyen elpusztítunk, az csak egyedül az én oldalamra rakódik rá. Csak hát Jenny és a pasi ügyei… Minden szakításkor itt kötünk ki, kitárgyaljuk a fiúkat, én pedig hetekig koplalhatok, mire visszanyerem az eredeti súlyomat.

forrás: We love Balaton

Kinyílt az ajtó, és a egy srác lépett be a cukrászdába Princeton feliratú dzsekiben. Magas volt, széles vállakkal, bozontos hajjal és borostával, pont az én esetem. Szinte megbabonázott, bár Jenny mindig ugrat furcsa ízlésem miatt. Azt mondja, valami baj van velem, mert a hajléktalan külsejű pasik jönnek be nekem. Nem tehetek róla, a szemeim szinte ráragadtak, annyira vonzó, sármos arca van. Persze nem nehéz kiszúrni valakit, ha így bámulja az embert, nem igaz? 

Amikor észrevette, hogy nézem, rám mosolygott. Az egész annyira zavarba ejtő volt, s éreztem, hogy kezdek elpirulni. Tétován visszamosolyogtam, majd amikor a srác magabiztosan elindult az asztalunk felé. Jen szerint már akkor olyan vörös lettem, mint a pipacs.

– Szia. Nem szokásom csak úgy idegenekhez odamenni, – mondta – , de annyira gyönyörű vagy, hogy muszáj, hogy megismerjelek. Megkérdezhetem a neved? Én Jack vagyok.

Barátnőm mellettem felkuncogott, s én szédülni kezdtem. Arra gondoltam, hogy nem lehet, hogy ez velem történik meg. Ilyen nincs, csak a filmeken. A nyelvem szinte összegubancolódott a számban, annyira átható volt a fiú pillantása. Kénytelen voltam kissé félrepillantani, mert tekintetével szinte megbénított, és még a saját nevem is csak nehezen tudtam kinyögni.

Csíkos Zebra

Amikor kicsi voltam, és általános iskolába jártam, a szomszédos osztályba járt egy kisfiú. Nálam alacsonyabb, köpcös, kopasz kiskölyök volt, aki mindig valamiféle csíkos pulóvert hordott. Mi, mint jó szándékú gyerekek, ezért gúnynevet ragasztottunk rá.

Ha kijött az udvarra mi már teli torokból skandálni kezdtük, hogy: 

– Csíkos Zebra, Csíkos Zebra!

Eleinte csak tűrte és tűrte, nem szólt semmit, de egy idő után megunta és visszakiabált:

– Én nem vagyok az! – talán azt remélte, hogy ez az enyhe tiltakozási kísérlete majd megtöri a gúnyolódás keltette kedvünket, de az erőtlen próbálkozása nem igazán számított. Annál jobban mondtuk a magunkét. Csak azért is. Kis kopasz feje egyre vörösebb lett, mint egy kis pulykának, szinte dagadt, de mi tovább élveztük a szekálását. Már még kis rigmust is fabrikáltunk, és fennhangon ismételgettük:

– Csíkos Zebra, gyere ki a hídra! Csíkos Zebra, gyere ki a hídra!

Mérgében megragadott egy cserépdarabot, és elhajította. Nem tudom, ennyire jól tudott-e dobni, vagy vagy csak szerencséje volt, de ahogy az susogva átszelte a levegőt, nagyot koppant a homlokom közepén. Most már ordítottam én is a sajgó fájdalomtól, amit ő okozott nekem, és sírt ő is attól a lelki fájdalomtól, amit én és a többiek okoztunk neki. 

Az eset óta eltelt néhány hét, és már nem lehetett hallani a szokásos skandálást az udvaron. Az udvaron szomorúan azt suttogták, hogy meghalt, mert valami leukémia nevű betegség elvitte. 

Megrázott a hír, mert nagyon csúnyán viselkedtem vele, és soha többé nem mondhattam azt neki, hogy sajnálom. Nem lehettem többé sem az ellensége, sem a barátja. Egyszerűen csak nem volt tovább. Bezárta egy hideg, sötét komor sír, ahová már nem hallatszódott be a kántálás:

- Csíkos Zebra gyere ki a hídra! Csíkos Zebra...

A talált fegyver

Téma: fegyver

Gábor és Attila az erdőben játszottak, amikor észrevették, hogy valami kicsi, vékony és csőszerű kilátszik az avarból. A kíváncsiságtól hajtva éles köveket fogtak és elkezdték kiásni. A cső egy zsákhoz kapcsolódott, amit egy régi, szakadozott madzag tartott még a helyén. 

– De jó lenne, ha ez egy puska lenne! – ábrándozott Gábor. – Rögtön mehetnénk is vadászni vele, vacsorára pedig őzet vagy nyulat ennénk. – Attila pedig helyeselt.

forrás: Facebook.com

Folytatták az ásást, majd eldobták a köveket, és már kézzel kapartak tovább. Bár az erdei barna föld kissé nedves volt, és összeállt ebben a mélységben, mégis, hamarosan már meg tudták mozdítani a zsákot. Kiemelték a földből, és annak helye egy nagy, hosszúkás lyukat hagyott az erdő talajában. 

Összenéztek, majd izgatottan elkezdték lehántani a csomagolóanyagként is funkcionáló zsákot. Egy Kalasnyikov került elő, amely még tökéletes állapotban volt, mellette még három teljesen töltött tár pihent. Attila zsebre vágott két tárat, egyet a jobb, egyet a bal zsebébe, a harmadikat Gábor kezébe nyomta, aki villámgyorsan el is rejtette, hogy több ideje legyen az új szerzeményével foglalkozni.

A két lurkó fától fáig szaladt az erdőben, közben olyan hangokat adva, mintha egy háború kellős közepén lennének. Amikor kellőképpen kifáradtak, és végre beértek a „bázisra”, Attila elkezdte követelni, hogy ő is hagy tartsa egy kicsit a fegyvert, mire Gábor ráfogta Attilára a Kalasnyikovot.

– Add meg magad te mocskos náci!

– Ne fogd rám azt a szart! – mondta, és félreütötte a csövét, s ebben a pillanatban a fegyver nagy csattanással elsült, és a közeli tölgyfa törzséről ledarált egy darabka kérget.

– Ez működik, bazd ki! – nyögte döbbenten Gábor.

– Hja, és majdnem kinyírtál! – majd a fegyverre nézett. – De akkor már vadászhatnánk is. Arról volt szó, hogy őzet eszünk!

– Gyerünk! De előbb… – Gábor Attila felé nyújtotta a gépkarabélyt. – Most te jössz! Legyen most nálad.

Az előbbi dörrenés persze megzavarta a környéken lapuló állatokat, ezt a két fiú is jól tudta. Mint az előbb, fától fáig lopakodtak, de most már sokkal csendesebben, mert ez már nem játék volt, komoly vadászat. 

Már körülbelül fél órája lapultak, amikor Gábor megütögette Attila vállát, és a bokrok aljára mutatott. Kétségtelenül mozgott ott valami. Nem látta tisztán, hogy mi az, de valóban ott volt. A két fiú már érezte is a szájában az őzpörkölt ízét. Attila biztosra ment, leadott egy rövid sorozatot, s ezután hallották is a puffanást, ahogy a zsákmányuk elfeküdt.

– Elkaptuk! – kiáltották boldogan, majd felugrottak, és a bokrot megkerülve oda rohantak, ahol az őznek kellett volna lennie.

Nem volt ott őz, csak Béni bácsi, az öreg orvvadász feküdt ott saját vérébe fagyva, aki a saját csapdáit állította fel éppen.

Összetört szívek

Enikő tudta, hogy hamarosan a végére ér mindennek. Ennek az egész törékeny dolognak, amit életnek hívnak. Vele született szív- és nagyérfejlődési rendellenességet diagnosztizáltak nem sokkal azután, hogy kikínlódta magát erre a világra. Bár édesanyja tudta, milyen betegséggel lesz kénytelen élni a lánya, mégis, képtelen volt arra, hogy elvetesse utolsó, későn érkezett gyermekét.

És Enikő megpróbált élni. Úgy, mint bármely más, korabeli, tizenöt éves lány. Tettette, mintha egészséges lenne, hogy energikusnak, és lelkesnek tűnjön, még akkor is, ha a szíve meghibásodott, és csak kattog össze vissza ott belül, mint egy óra, aminek eltörött a rugója.

Kezdetben minden jól ment, mert az új iskolájában senki sem sejtette, miféle egészségügyi gondjai vannak. Először vehetett részt a tornaórákon, ami egy beteljesült álom volt a számára. Végre úgy futhatott és labdázhatott a társaival, mint bárki más. Úgy érezte, most végre ő is egy az egészséges osztálytársai közül. Még ha csak kis időre is, boldogság melengette meg kicsi beteg szívét. Aztán újra előjöttek a rohamok, ahogy mindig is szoktak, és amikor összeesett, a többiek arcára kiült a jól ismert pánik. Ahogy a padlón feküdt ellilult ajkakkal, és a levegőért küzdött, arra gondolt, még ha ma meg is kell halna, akkor is megérte érezni azt az önfeledt örömöt, amit a játék okozott. Hogy bár kis időre, de olyan lehetett, mint ők.

Forrás: 4ever.eu

Már meg sem rándult, miközben a mentősök beinjekciózták ki tudja, hányadszorra. Bár végül mégis csak életben maradt az orvosoknak hála, alaposan megszidták a felelőtlensége miatt. Ettől kezdve a környezete is megváltozott. Megint mindenki úgy kezdett viselkedni, mint korábban, amit ki nem állhatott; figyelmesek lettek és hímes tojásként vigyáztak rá. Nem engedték cipekedni, nehogy túlerőltesse magát, rászóltak, ha gyorsabban szedte a lépteit, de hát az Isten szerelmére, mégsem csoszoghat úgy, mint egy nyolcvan éves nagymama tizenéves fejjel!

Zoli volt az egyetlen, akivel Enikő igazán szeretett együtt lenni. Másokkal ellentétben a fiú még a rohama után is egészként tekintetett rá, nem pedig úgy, mint egy rossz, meghibásodott játékra, amit nem lehet megjavítani, csak a szemétre vetni. De ő mindig meg tudta nevettetni, és az a mosoly, amit Enikő korábban a suliban csak maszkként viselt, valamilyen számára érthetetlen okból a fiú igazivá tudta varázsolni. Ilyenkor a lány azt is elfeledte, hogy életét nemrég még fájdalmasan sivárnak érezte.

VENDÉGPOSZT: Elfrida Angel-Brooks - A legutóbbi látomásom

Idegesen topogtam az állomáson,

Bár minden olyan szép lenne,

Mint a legutóbbi látomásom.

Bárcsak olyan tűz égne szemedben,

Mint abban az álomban,

Mit lelkem mér a Lelkedre.

Bárcsak úgy ölelnél magadhoz,

Mint kinek nem számít más,

S forró csókod égne ajkamon.

Idegesen topogtam az állomáson,

Bár minden olyan szép lenne,

Mint a legutóbbi látomásom.

Bárcsak mikor meglátnál, s mélyen a szemembe néznél,

Elmosolyodnál, s kezemet megfognád,

S ajkaiddal ajkaimra olyan forrón égnél,

Mintha nem létezne más,

Mintha nem történne más,

Csak egy óriási villámcsapás,

Mely összeláncol bennünket örökre,

S történhetne bármi a világban,

Lelkem a Lelkedre égne ebben az örömben.

Idegesen topogtam az állomáson.

Bár minden olyan szép lenne,

Mint a legutóbbi látomásom.

Nem!

A Montgomery-i buszok első négy sorát fehéreknek tartották fent, így mi, feketék, vagy ahogy  mások hívtak bennünket, niggerek, leülhettünk középre, vagy a busz hátuljába. Ám ha a fehéreknek nem volt hely, nekünk, a középen ülő színeseknek fel kellett állnunk, és át kellett adni a helyünket. Így működött ez akkoriban, az ötvenes évek közepén. 

forrás: wikipedia.org

A Montgomery Fair áruházban dolgoztam, varrónőként, és naponta kétszer tettem meg ezt az utat: reggel oda, majd este haza. Mégis megesett már, hogy hazáig kellett gyalogolnom, mert amikor a busz már megérkezett, fehérek ültek az első sorokban. A törvény értelmében ilyenkor le kellett szállnunk, és hátul visszaszállni. De aznap a buszsofőr meg sem várta ezt, csak gázt adott, és elhajtott a pénzemmel együtt, amit a buszjegyre szántam. 

Ennek már tizenkét éve. Azóta sokat kellett tűrnöm, hagynom, hogy úgy bánjanak velem, mint a kutyával, azért, amiről én egyáltalán nem is tehettem: feketének születtem. De úgy gondolom, mindenkinél eljön az a pillanat, amikor azt mondja, most már elég! Akkor nem is gondoltam volna arra, hogy ezzel a tettemmel egy egész lavinát fogok elindítani. Ez 1955 decemberében történt.

Hazafelé zötykölődtünk, s a harmadik megállóban, az Empire színháznál elég sokan szálltak fel. Fehér urak jól szabott zakóban, élre vasalt nadrágban és flancos, lakkozott cipőben. James Blake, a busz vezetője hátranézett táskás halszemével, ahogy minden megállóban rendszerint megtette, ha fehérek érkeztek, majd felállt, és a határvonalat jelentő fonott kötelet – amelyen egy „színesek” feliratú tábla hintázott –, hátrább helyezte, épp a hátam mögé. Tudtam, ez mit jelent, de nem mozdultam. 

– Ne csinálja itt nekem a felhajtást! Álljon fel szépen és menjen hátra! – mondta, és bügykös ujjával a busz hátulja felé mutatott, de én csak a fejem ráztam. Ekkor Blake közelebb hajolt, s éreztem a dohánybűzös leheletét az arcomon. – Akkor hívom a rendőrséget, és letartóztattatom.

– Ám tegye! – vetettem oda, és ő meg is tette.

A tárgyalásom cirka 30 percig tartott, és összesen 14 dollár büntetést kellett fizetnem, ami akkoriban igencsak sok pénz volt. Hát hol van az igazság? Nem születik mindenki egyenlőnek? Hiszen ugyan annyival érkezünk erre a világra, mint mások. Akkor még nincs gazdag vagy szegény, csak két csecsemő, akik már ekkor sem egyenrangúak?

De talán ennek hatására a fekete közösség bojkottot hirdetett, és nem szálltak buszra. Inkább jártak gyalog, vagy feketék által vezetett taxikon közlekedtek, amik ugyan úgy tíz centbe kerültek, akár csak a buszjáratok. Én magam is így tettem. A bojkott több mint egy évig tartott, s a busztársaságok iszonyú nagy veszteséget szenvedtek a gőgjük miatt. Végül kénytelenek voltak eltörölni a fehérek és színesek elkülönítését a buszokon. Mindez csak egyetlen nemmel kezdődött.

A lány és az árnyéka

Téma: Képzeld el, hogy valaki árnyéka vagy egy teljes napig.

Arra ébredtem, hogy csak egy árnyék vagyok. Nem „árnyéka önmagamnak”, ahogy azt mondani szokás, hanem szó szerint az. Egy árny. Vajon hogyan veszíthettem el az emberi alakom egyetlen éjszaka alatt? Mi okozta ezt? Vissza lehet fordítani és ha igen, akkor hogyan? Vissza akarom kapni a testemet! Utálom, hogy függök a fénytől, és ettől a lánytól, akinek az árnyékává váltam. Követnem kell bárhová is megy, és utánoznom minden mozdulatát, mint egy majom. Nem akarok itt lenni.

forrás: Fűszerkert

Persze azért van benne egy kis izgalom is, hogy beleláthatok más életébe. Például, ez a Nóri nevű lány teljesen odáig van egy Imi nevű osztálytársáért. Láttam, mit írt reggel a naplójába, és azt is, hogy milyen áhítattal, vágyakozva tekint állandóan arra a fiúra. Imi persze tudomást sem vesz róla. Átnéz rajra, mintha ott sem lenne. Át tudom érezni a helyzetét.

Nem ezt érdemli. Szerintem Nóri egy igen klassz csaj, és én nem őt utálom, hanem a helyzetemet. A másoktól való függésemet. Vele minden rendben van. Kedves, mindig segít a barátainak, soha nem bántana senkit, még akkor sem, ha rossz napja van, pedig mi lehetne annál rosszabb, hogyha valaki, akit csodálunk semminek néz? Amellett, hogy rendkívül csinos, még az esze is vág, széles látókörű, tájékozott, mindenhez hozzá tud szólni. Megvan a saját véleménye, nem bólogat csak úgy, ha szíve mélyén nem ért egyet, mint ahogy mások is teszik. Amit csinál, teljes szívvel csinálja, mint ezt a hip-hop táncot is. Igazából nekem ez csak céltalan ugrabugrálás, de ő nagyon komolyan veszi.

Tudom, hogy most csak egy árnyék vagyok, de ha visszakapom az alakom, meg fogom keresni őt. Azt szeretném, ha elfelejtené ezt a fickót, aki nem szolgált rá a szerelmére a csodálatára. Aki soha sem fogja úgy látni, mint ahogy én látom. Egy értékes embernek.

Most, hogy az ő árnyékává váltam, el gondolkodtam azon, hogy vajon az én árnyékom mindig az enyém volt? Vagy mások váltak azzá, mint most én? Vajon mit tudhatott meg rólam az árnyékom? Milyennek láthat?

Lilla

Téma: írj arról az időről, ami elmúlt és bánsz, hogy nem tettél meg valamit

Lilla ma sem jött iskolába és én aggódni kezdtem. Tetszett nekem a lány, mert a mosolya, tudtán kívül, felmelegítette szürke hétköznapokat, és az én szívemet. Az iskolában nem beszélt sokat, csak akkor, ha kérdezték. Új lány volt még, minden olyan idegen volt neki. Természetes, hogy nem nyílt meg olyan könnyen nekünk. Nem csoda hát, hogy amikor osztályfőnökünk megkérdezte, ki viszi el neki a leckét, nem nagyon jelentkezett senki. Egyedül én. Amikor ezzel előrukkoltam, igencsak megleptem a tanárnőmet, de nem csak őt, még saját magamat is. 

forrás: Kortárs online

Mire észbe kaptam, már ott álltam a házuk előtt és megnyomtam a csengőt. Először nem jött ki senki sem, pedig ott ácsorogtam jó ideig. Bosszankodtam, mert nem láthattam a lányt, aki valamiféle új, varázslatos dolgot hozott az életembe. Hazamentem, de otthon nem igazán találtam a helyem. Körülbelül egy-másfél órát bírtam ki, amit fel-alá járkálással töltöttem, majd újra elindultam szerencsét próbálni, mint a mesében. Eléggé közel laktak hozzám, csak egyetlen utcán kellett végigmennem, s így öt perccel később az ujjam ismét a csengő gombjára tapadt. 

Lilla nyitott ajtót, majd a kapukulccsal a kezében rám mosolygott, és kedvesen beinvitált. Talán mióta megérkeztek, én lehettem az első vendége, így lelkesen végigvezetett a házon. Engem lenyűgözött az a sok könyv, amely akár egy kisebb könyvtár is lehetett volna és a dohányzóasztal szélén álldogáló óriási, aranyozott szamovár. Aztán az ő szobájába mentünk, amely lényegesen kisebb volt, szinte csak egy talpalatnyi hely, amelyben elfért egy asztal, egy ágy, két szék. Mégis nagyon otthonos volt. Büszkélkedve mutatta meg a polcot, amely tele volt szebbnél szebb, különlegesebbnél különlegesebb babákkal, amiket már évek óta gyűjtött. 

(Részlet a My girl c. filmből)
forrás: nlc

Beszélgetni kezdtünk suliról, családról és minden másról, s én úgy éreztem, most sokkal jobban feloldódott, mint a suliban bármikor, bárkinek. Lenyűgözött a tájékozottsága és a kedvessége. Ahogy mondani szokás, „megfőzött”, és valószínűleg ennek a tudatában sem volt. 

Talán szerencsémre, mert mondhatjuk szerencsének, sokat hiányzott a suliból, mert az édesapja volt az igazgató akkoriban, s megtehette. Így, amikor csak szerét ejthettem, elmentem hozzá, és végtelennek tűnő órákat tölthettem vele kettesben, ahol nem zavart senki, s ebben a világban nem volt más csak ő és én. 

Egy alkalommal kiültünk az aknatetőre, amely a kert közepe táján helyezkedett el, s a család Berekfürdőben frissen szerzett mogyoró készletét dézsmáltuk, mint két éhes mókus, csak éppen kalapáccsal a kezünkben. Kedélyesen beszélgettünk, az arcunk fürdött a ragyogó napfényben, én közben Lilla-illatot szívtam magamba, s ő nevetgélve figyelte azt a szeplős kócos kisfiút, aki én voltam.

Az elrabolt bicikli

Téma: Bicikli

Biciklinek lenni nem túl könnyű feladat. Amikor a kisfiú megkapott ajándékba, hogy ragyogtak a szemei látva a kékre festett vázamat, s a napfényben megcsillanó csengőmet! Hittem, nagyon megszeretett. Mindenhová együtt mentünk. Még a boltba is, pedig nem volt messzebb, mint tizenöt méter. Istenem, hány száz kilométert tettünk meg, miközben körülöttünk szinte süvített a levegő. Azok voltak ám a boldog idők.

forrás: Mall.hu

Történt egyszer, hogy amíg a kisfiú bent volt boltban, egy idegen jött, és levágta a záramat, amivel a korláthoz bilincselt és csak egyszerűen elrabolt. Hiába sírtam, hiába kiabáltam, senki sem hallotta, és a ronda, kráteres képű ember elvitt magával. A fia tette a nyergemre a dagadt seggét. Igencsak rosszul bánt velem. Ha valami nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, csak megfogta a kormányomat és a nyergemet, és elhajított. Nagyon fájt, ahogy földet értem. Kerekeimmel hiába kapálóztam, nem tudtam elmenekülni. Még éjszakára is ott hagyott az árokparton, és én azon imádkoztam, hogy mentsen már meg valaki. Találjon már rám a kisgazdám, aki úgy megbecsült és szeretett. Mindig megtörölgetett, ha poros lettem, de most már a fékeim sem fognak, a kerekeimen is rozsda pöttyözik, a láncomról nem is beszélve. Nem elég, hogy a vastag seggét is nekem kell cipelni, úgy tapos a nagy lábaival, hogy a láncom majd beleszakad, s az abroncsom is kezd megtörni már. Nem hiába, embergyerekre terveztek engem, nem elefántra. Vajon hol vagy gazdám? Emlékszel még rám, vagy a két hónap alatt el is felejtettél? Talán másik biciklit kaptál helyettem? Nem is merek erre gondolni, mert a könnyeimtől berozsdásodik a mechanikám.

Egy nap, amikor újra rossz napja volt az elefántembernek, és az árokparton feküdtem tehetetlenül, egy autó állt meg a ház előtt. Egy egyenruhás ember szállt ki a kék-piros villogóval ellátott járműből. Leguggolt, alaposan szemügyre vett, majd bezörgetett. A kráteres arcú jött ki, és igen megszeppent a rendőr látványától. Nem értettem, mit beszéltek, de a végén megragadott és a hátsóülés elé állított. Még sohasem utaztam autóval, de kellemes volt, hogy nem nekem kellett erőlködnöm. Amilyen állapotba kerültem, ezt nem is bántam.

Nem sokkal később azt vettem észre, hogy ismerős utakon haladunk. Sokszor jártunk már erre a kis gazdámmal és a ház is itt állt ezen a környéken, ahol ő lakott. Amikor megállt az ajtó majdnem felsikoltottam örömömben. A rendőr átadott az apának, aki elszomorodva nézett végig rajtam.

Szemmel látható volt, miféle sanyarú sorsban volt részem. Ezután a fejemre állított, szétszedett, beolajozott, bezsírozott. Kicserélte a pedáljaimat, amit ez az elefánt széttaposott, majd az abroncsaimat is, és alaposan megtörölgetett. Ajándékba pedig kaptam egy vastag biciklizárat, hogy még egyszer el ne tudjanak rabolni tőle.

Amikor a kisfiú hazaért az iskolából, lehajította a táskát, s a szemében ugyan az a csodálat volt, amit akkor láttam benne, amikor először találkoztunk. Végigsimította a vázamat, és bár észrevette, hogy a festékem itt-ott megpattant, de boldog volt, hogy újra lát.

VENDÉGPOSZT: Shella Applewhite - Csak egy „elcseszett” műszak…

Ugyanolyan éjszakai műszaknak ígérkezett, mint a többi, legalábbis ekkor még két főszereplőnk így gondolta. Péntek éjszaka volt, telihold. Mindenki más éppen bulizni van, de a Tescoban haladni kell, fel kell készülni a szombati nagy rohamra. Edina direkt zárás előtt érkezett hogy még némi enni, és innivalót tudjon magának venni. A viszonylag kis üzlet minden tekintetben családias és barátias közegben működött multi cég létére. A bejáratnál már sorba voltak rendezve a kocsik, az optikolást már megkezdték a délutánosok. Attila, már tolta „Rozicskát” a takarítógépet. Minden szép lassan a helyére kerül, az éjszakásnak már csak a tisztaságra kell figyelnie, meg a töltésre. Mindent a vevő érdekében. 

forrás: nosality

Mikor meglátták Edinát csodálkoztak is, hogy most éjszakába érkezik.  Általában valamelyik nappalos műszak főkasszása, de most tölteni jött. Nem szerette ugyan, de néha ezt is kell, már csak a pénz miatt is. Anita, a boltvezető még vásárlás közben felfedezte a beékező kolleginát, s bár ő is rendkívül érdekesnek találta, tudta, hogy a lány kreatív, és a másik két kollégával meg fogják oldani az áruátvételkor keletkezett aprócska problémát. A lány eközben kosarába rakta a szokásos apróságait: egy energiaital, egy kis péksütemény, és a szokásos kedvenc sportszelete. Kellett is egy kis bűnözés a mai naphoz, már rég nem volt ilyen szerencsétlen napja. Mikor délután felébredt, még a konyháig sem jutott mikor eltörte kedvenc kávésbögréjét, ráadásképp a macska is jól szórakozott míg aludt: a dió, amit tegnap egész nap tört, és darált, szanaszét hevert a konyhaasztalon. Mondhatni, a mai napnak már alapvetően lőttek. 

Máté napja sem volt éppen felhőtlen ezidáig. Vacsora készítés közben elvágta az ujját, út közben egy kerítésből kilógó drót kiszaggatta kedvenc farmerját és ha valamivel igazán élre kerülhetne a szerencsétlenégi ranglistán az az, hogy a kórház utcáján csak úgy spontán rádőlt az „elsőbbség adás kötelező” tábla. 

Gyertyák a padon

Téma: gyertya

Sanyi idegesen topogott a félig nyitott osztályterem ajtaja előtt. Bentről halk duruzsolás hallatszott, néhányan a széken ültek vagy a pad mellett álltak és beszélgettek. Félt arra gondolni, hogy a többiek mit fognak megint kitalálni csak azért, hogy újra bántsák. A múltkori, újságpapírba csomagolt döglött patkány volt a legdurvább. Ráadásul épp az óra közepén sikerült a lábai közzé borítania, és a tanár nem tett semmit, hogy előkerítse a tetteseket. Utálta a tehetetlenség érzését, amely szépen lassan rátelepedett, és kezdte agyonnyomni a súlyával. 

forrás: kadarka.net

Nagy levegőt vett és belépett. Most sem vett senki sem tudomást róla, szóval minden olyan volt, mint más reggeleken. Még mindig idegesen tördelte az ujjait, s nem nézett fel, csak egyenesen a padjához sétált. Amikor feltekintett saját fényképe nézett vissza rá. Néhány virág szórta kellemes illatát és mécsesek lángoltak az asztalon és egy hosszú fehér gyertya. Egy csinos kis szalag, ezüstös széllel tekergőzött végig a pad tetején, amelyen nagy fekete betűkkel ez állt: „Sohasem felejtünk el!”

- Ez meg micsoda? - horkant fel. - Ez már túlmegy mindenen. Ennyire azt akarjátok már, hogy meghaljak? - üvöltötte szinte teli torokból, de persze választ persze nem kapott. Sem egy elfojtott kuncogás, sem egy kárörvendő kacaj, csak a közöny, amit eddig mindig is kapott, mióta ide jár. Mintha ott sem lenne. 

Mérgében lesodorta a virágokat a padról, majd felkapta a gyertyát és már majdnem elhajította, amikor hirtelen síri csend lett. Most mindenki őt nézte. Ezt még sohasem tudta elérni, hogy habár csak egy szívdobbanásnyi ideig, de mindenki rá figyeljen. És most tessék, ez is sikerült.

- Itt van! - súgta az egyik lány rettegéssel a hangjában. – A gyertya… Nézzétek…

Egy István nevű fiú jött a padjához, akit egy másik, László nevű követett. Többet nem volt hajlandó megjegyezni kínzóiról, csak a keresztnevüket. Most szemük könnyben ázott és valamiféle balesetről beszéltek, és hogy nem akarták, nem volt szándékos. Ők ezt nem gondolták komolyan, nem így akarták. A padra borultak és sírva a bocsánatát kérték.

Emlékképek rohanták meg. A harmadik emeleti ablakból lóg kifelé, fejjel lefelé, a lábát László és István tartotta, miközben gúnyosan röhögtek rajta. Aztán lassan csúszni kezdett lefelé. Még érezte, ahogy erőtlenül próbálják megmarkolni a bokáját, aztán csak zuhan és zuhan. Fejjel érkezett a betonba, a nyaka azonnal kitört, aztán sötét lett. Már nem érzett semmit.

Lesokkolva zuhant a székére, a gyertyát még mindig a kezében tartva bámult ki a saját fényképe mögül. Valóban halott volt, s most először kapott olyan figyelmet, amit élőként sohasem. Csak nézte a két zokogó fiút és nem érzett mást csak szánalmat. Végre elengedheti ezt az egészet. A gyertyát beejtette a virágok közzé, s a tűz azonnal zabálni kezdte a fényképét, amin épp olyan komoly ábrázattal vizslatta a világot, mint élőként tette. Amíg a többiek a tűzoltással foglalatoskodtak, ő valami fényeset látott. Először csak tétován, majd egyre magabiztosabban elindult felé.

Az író és a szerelem

forrás: kívulbelulboldogsag.hu

A könyvbemutató elég jól sikerült, nem hittem volna, hogy ilyen sokan eljönnek majd. Csak remélni tudtam, hogy a könyvem keletkezésének körülményeit ecsetelni nem lesz túl unalmas a hallgatóságom számára, de azért a hatásosság kedvéért néhány anekdotát is elsütöttem. Igaz, talán ezzel azt sugallhattam, hogy regényt írni nem is olyan nehéz, pedig igen sokáig vajúdtam vele, mire megszültem. Minden esetre a hallgatóságom jól szórakozott, és még meg is tapsoltak a végén.

Már csak a szokásos dedikálás maradt, s én attól féltem, véletlenül az eredeti nevem kanyarítom alá az írói álnevem helyett, ami kissé ciki lenne. Így erősen koncentráltam már akkor is, amikor a nő odajött.

– Kinek írhatom?

– Horváth Csillának – mondta, s még írás közben is éreztem, hogy úgy bámul rám, mintha csak szuggerálni akarna.

Felnéztem, de ő még mindig nem mozdult csak nézett azokkal a nagy fekete szemeivel.

– Nem ismersz meg ugye? – kérdezte végül, s nekem be kellett ismernem, hogy halvány fogalmam sincs, miért is kellene tudnom, hogy ki ő.

– Horváth Csilla vagyok – ismételte meg. – Te az A osztályba, én meg a B-be jártam. Évfolyamtársak voltunk.

Újra ránéztem, miközben az agyam próbálta újra szervezni a nő arcvonásait, s néhány pillanat múlva már megláttam benne azt a lányt, akit valamikor úgy szerettem. Igaz, a szeme sarkában és a szája szögletében már megjelentek vékonyka ráncok, de szőke haja és fekete pupillája adta kontraszt valamiféle nosztalgikus érzést adott. Valami meleg és belsőségeset.

A foghíjas varázsló

Téma: varázskönyv

Thomas szexuálisan túl fűtött volt, kissé jobban, mint az ő korában a tinédzserek. Varázslótanoncként gyakran böngészte a nagy varázskönyvet, és azon agyalt, hogyan is láthatna többet a lányokból.

Egyik alkalommal egy láthatatlanná tévő varázsigét talált, és kipróbálta magán. Az igézet nagyszerűen működött, ám a ruhái nem tűntek el, így hát gyorsan lehányta magáról, s nesztelenül és meztelenül végig surrant a varázsló akadémia folyosóján, egyenesen a lányok öltözőjébe. Hogy ne csapjon zajt, megállt az egyik sarokban, és onnan gyönyörködött a látványban. Ám szerencsétlenségére az időről megfeledkezett, s a varázslat elmúlt. Lett is nagy sikoltozás, dobálózás, verekedés. Néhány monoklival gazdagodva a lábait a nyakába kapta, máris rohant ki a folyosóra, ledöntve a lábairól az igazgatónőt. Szegény öreglány még jobban zavarba jött, mint a tinilányok odabent.

forrás: hír.ma

Következőleg egérré változott, ám ez a feldühödött némbersereg majdhogynem agyonverte. A kis jószágot átüldözték az öltöző egyik zugából a másikba, majd vissza, míg végül az nagy nehezen, kimerülten bemenekült az egyik öltözőszekrény mögé. De a varázslat ismét elmúlt, s ahogy kezdte visszanyerni emberi alakját, a hely egyre szűkösebb lett, míg végül elborult a szekrénnyel együtt. Kis híja volt, hogy rá ne zuhanjon Emmára, akiért egyébként is annyira odáig volt. Ő miatta volt gyakori vendég az öltözőben, ő volt az, akiből minél többet szeretett volna látni. Szerencsére a lány megúszta karcolások nélkül, nem úgy, mint ő. Hatalmas pofon csattant Thomas arcán, s Emma ujjait jó ideig még meg lehetett számolni a fiú szeplős képén.

Legközelebb már nem próbálkozott a zuhanyzónál. Talált egy olyan varázslatot, amely lényegében meghosszabbított láthatatlan kéz volt, amely oda csatlakozott, ahol az eredeti végtag véget ért. Ezzel próbálta kigombolni a lány blúzát, aki vele éppen szemben ült néhány padsorral arrébb és a barátnőivel beszélgetett. Emma észrevette, hogy blúza kigombolódott, s gyorsan megigazította. Néhány perc elteltével a blúz már ugyan úgy nyitva állt, ahogy az imént. Mindenki rögtön tudta ki áll a háttérben, és éles pillantásokat vetett Perverz Tommy felé, akinek a szája szélén csorgott a nyála. 

forrás: talajtarsat.hu

Az utolsó cseppet az jelentette, amikor egy „tolvajkéz” nevű igézettel levarázsolta a lányról a bugyiját, majd egy másikkal próbált enyhe szelet támasztani és alulról befújni a szoknyája alá. Emmának az utolsó pillanatban sikerült leszorítania a szoknya szegélyét. Iszonyatos dühbe gurult. Mérgében megragadta a varázskönyvet, amely ott állt egy nagy állványon a tanári katedra mellett – mert ez esett épp kézre -, s teljes erejével a vaskos könyv gerincével szájon vágta a fiút. Tommy a lendülettől és a meglepettségtől ülepére esett. Nem számított efféle reakcióra, hiszen Emma mindig is olyan szelíd lánynak tűnt, és ez volt az, amit igazán szeretett benne. Efféle dühöt még sohasem látott azokban az égszínkék szemekben. Csorbacsík Tommynak sajgott a szája, s metszőfogából is letört egy akkora darab, hogy a nyelve hegye éppen kifért rajta. Könnybe lábadt szemmel megígérte, hogy soha többé nem háborgatja a lányt – és más lányokat sem –, s Emma cserébe egy igézettel helyrehozta a törött fogat. 

Milyen furcsa az élet. Később Tommy mégiscsak szerelmet vallott a lánynak, és Emma rájött, hogy a fiú sem olyan, mint amilyennek gondolta egykor. Azóta is egy párt alkotnak és boldogan élnek, ha azóta meg nem haltak.

Kincsesláda

Téma: kulcs

Amikor gyerek voltam, volt egy „kincsesládám”. Ez egy sötétzöld színű fém doboz volt, ami valamikor fénykorában katonai egészségügyi dobozként funkcionált. Kicsit hipermangán szagú volt, de jól elfért benne a titkos naplóm, amibe a kis verseimet írogattam, vagy azokról a lányokról karcoltam be néhány gondolatot, akibe akkoriba szerelmes voltam. No és persze emellett más apróság is belefért. Zárható volt, ezért nagyon szerettem, de nem bíztam senkiben, és attól tartottam, valaki majd megtalálja, és elolvassa, így a kertben elástam, és rajzoltam hozzá egy térképet. Vagyis nem egészen. Egy csillagképekről szóló könyvben kiválasztottam a gyík konstellációt, és apró számok jelezték, mennyit is kell lépnem, s a kezdő pontját csak én ismertem.

forrás: CanStockPhoto.hu

Aztán egy nap, több év elmúltával újra a kezem ügyébe került az a bizonyos könyv. Ahogy a gyík csillagképhez értem, eszembe jutott a kincsem, s fogtam az ásót, hogy kihantoljam. Először persze rossz helyen ástam, mert az idők folyamán magasabb lettem én is, és már nagyobbakat léptem, mint a korábbi önmagam. Volt ám öröm, amikor megtaláltam. Ám a láda zárva volt, s nem szerettem volna szerencsétlen dobozt megnyomorítani egy rosszul sikerült zár feltöréssel. Pláne a tartalmát nem. 

De hová tehettem a kulcsot? A műhelybe mentem, mert ott tartottuk egy dobozba azokat a kulcsokat, amiket már nem használtunk. Esetleg már a zárat is lecseréltük, de hozzá tartozó nyitó szerkezeteket megtartottuk. Persze nem találtam. Fiókban? Kihúzogattam az összeset egymás után, de semmi. Akkor odabent? 

Szekrényről szekrényre jártam, levettem az összes kancsót, csuprot, az összes dísztárgyat, amibe bármiféle dolgot bele lehet lökni, de csalódnom kellett. Találtam én gyűrűt, amiből hiányzott a kő, ceruzát, hegyezőt, radírt, függönycsipeszt és más egyebet, de kulcsot egy darabot sem.

Eszembe jutott, hogy egy időben rossz szokásom volt, hogy a könyvek háta mögé rejtettem dolgokat, hiszen – gyerek fejjel legalábbis így gondoltam – ki keresné ott? Hát mindenki, akinek van egy kis esze, most már belátom. Minden esetre, kiszedegettem a könyveket, míg mellettem halomban nem sorakoztak, s a polcokon már nem maradt egy sem. Újabb csalódás. Csak magamnak csináltam a plusz munkát. 

Miután visszapakoltam, lerogytam a székre. Teljesen feladtam, hogy valaha meglesz az a kulcs. Már azon gondolkodtam, hogyan is törjem fel mégis azt a zárat, hogy nagyon ne sértsem meg a dobozt, amikor éppen szemben velem, a polcon megcsillant egy kis fémtárgy. Ott vigyorgott rám egész idő alatt. 

„Ha valamit el akarsz rejteni, tedd nyilvánvaló helyre!” – gondoltam. - „Hát, ez most fantasztikusan jól sikerült!”

Felkaptam a kis tárgyat, és már rohantam is ki az enyhén sáros kis fémdobozhoz, amit a műhely előtti satupadon hagytam. Nagy levegő, és bedugtam a kulcsot a zárba, ami most már engedett. A belsejében ott volt az összepenészedett napló, amit már kinyitni sem lehetett. Magába zárta az összes titkom, ami valaha belekerült.

A cukortalan város

Téma: írj egy olyan városról, ahol elfogyott a cukor

Keserűfűn elfogyott a cukor. A helyi cukorgyár hirtelen csődje, és a városi igazgatás tutyimutyisága megpecsételte a korábban édességhez szokott városlakók sorsát. De nem csak városét, az egész környékét. Mondhatnád, kedves olvasó, hogy akkor miért nem használnak édesítőszert, hiszen annyifélét kapni? Igen ám, de egy tizennyolcezer ötszáz fős városban, ahol több bolt is található, nem csak Jancsi bácsi a sarki közértes, az efféle portékát pillanatok alatt széthordja a nyalánkságra éhes embersereg. Ezért most már az ember nem tud meginni egy jóízű teát, mert az vagy keserű vagy elsavanyított a túl sok citromlétől.

forrás: Topreceptek.hu

A fánkos kénytelen volt áttérni sós ízekre, nem is beszélve a fagylaltokról és a cukrászdákról. Vajon ettél te már olyan dobostortát, amelynek a mázát pergelt cukor helyett olvasztott sóval készítettek? Nem hinném. Persze itt sem volt túl nagy kereslet rá, ezért a cukrászok kénytelenek voltak más munkát keresni. Volt akiből szakács lett, mert az mégiscsak rokonszakma. Más a cipészmesterséghez érzett vonzódást, néhány igen elvetemült sötét lelkű cukrászból pedig politikus lett, más BKV jegyellenőrnek állt. 

Olyan is megesett, hogy néhányan, akik nem tudtak ellenállni édesség iránti függőségüknek, inkább összecsomagolták kis családjukat és elköltöztek messze-messze, csak hogy engedhessenek az orosz krémtorta iránti függőségüknek. 

A rendőrségnek is igencsak akadt munkája. Az emberek, akiknek a vércukra már igen mélyre süllyedt, kiszabadultak a parkokba, fás területekre és megrágták azok kérgeit, onnan remélve utánpótlást. Szegény juharfák nem bírták olyan gyorsan csorgatni a nedvüket, hogy meggyőzzék vele a sok cukortalan embert és ebet, akik ugyancsak nagy előszeretettel lefetyelték a juharszirup alapot. 

Eltelt néhány kemény hónap, s a cukorgyár átkerült egy másik, sokkal gazdagabb ember birtokába, s a cukorbáró, újra elindította az üzemet. Ám ekkorra a lakosság már hozzá szokott, hogy az élet keserű.

Az időjáró

Téma: időbeli utazás

Tudom, furcsa ezt mondanom, de néha csak úgy megtörténik, és egy másik időben találom magam. Nem tudom mikorra, nem tudom, hogy hová kerülök éppen, de mindig megtörténik egészen váratlanul. Mintha csak valaki megnyomna egy gombot és már hipp-hopp, egészen máshol vagyok. Nincs kontrollom felette. Általában csak néhány éveket ugrom előre, vagy hátra, de tény, hogy ilyen mélyre még sohasem zuhantam az idő kavargó tengerébe.

A nevem Nick Green s ezúttal éppen edzésről tartok hazafelé, mert japán kardművészetet tanulok - a szamuráj kardom most is itt lóg az oldalamon -, amikor újra erőt vesz rajtam az az ismerős szédülés és émelygés. Most pedig itt állok egy erdő kellős közepén, valahol, valamikor, elveszve. De hiszem, hogy minden okkal történik.

A levegő szokatlanul tiszta, legalábbis egy olyan jövőbeli városlakónak, mint én. A talpam alatt susogó avaron, a közelben csobogó patakon, no meg persze néhány énekesmadáron kívül semmi mást nem hallok. Egyelőre. Végigsimítom a kezemmel a fa oldalát, és a megállapítom az északi irányt. Úgy döntök, arra indulok. Bár az ég olyan kék, mint otthon, nyáron, Ohioban, de itt az ujjaim végét már átjárta a hideg. Felhúzom a cipzárt a kabátomon, majd a kezeimet a zsebem mélyére rejtem.

Már jövök nagyjából egy órája, amikor másféle, az eddigiektől eltérő zajok csapják meg a fülemet: kalapálás, talán üllő csengése, recsegés és ropogás. A tüdőm megtelik a füst, az étel illatával, ahogy keveredik az erdőével. A gyomrom hangosan felkordul.