A lúzer avagy gyenge kezdés után hátraesés

== Lúzer sorozat 1. része ==

Este apu tüzet rakott kint, a diófa alatt, és körbe ülte a család, s közben szalonnát sütöttünk és beszélgettünk. Igaz, hogy a szúnyogok félig felzabáltak bennünket, és úgy teleszívták magukat vérrel, hogy már repülni sem tudtak, és inkább egyszerűen csak lepotyogtak, de én ettől függetlenül nagyon élveztem azt, hogy együtt vagyunk. Még ha szét is kapartam magam, úgy viszketett a karom, akkor is. Rita annyira bámult engem a nagy, szomorú, kék szemeivel, hogy észre sem vette, hogy a szalonna szépen lassan lecsúszik a nyársról, és egyszerűen csak belepottyant a tűzbe. Amúgy is elfeketedett már, de most már úgy nézett ki, mint egy darab szén ott a parázsban. 

- Azt hiszem, Rita másképp értelmezi a szalonna sütést - nevettem fel, majd a szomszéd lány felé fordultam, aki még mindig a tűzbe bámulva nézte a lassan lángra kapó szalonna darabot. - Nem mondtad, hogy te hamvasztva szereted? - Ezen persze mindenki jót mulatott. - Bocs, de ezt muszáj megörökíteni. - mondtam és már gyorsan elő is kaptam a telefonomat. Lefényképeztem mind a szerencsétlenül járt ételmaradékot, mind Rita rémült arcát. Egyszer csak könnyek kezdtek potyogni a szeméből.

Amikor észrevettem, abbahagytam a fényképezést, a vállammal finoman meglöktem.

- Elhamvasztod, megsiratod… Akarod, hogy kivegyem? Utána el is temethetnénk. 

Anna a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a feltörő kacagását, Rita pedig rám nézett könny áztatta arccal és csak annyit mondott: 

- De én meg akartam enni.

Erre mindenki felnevetett, sőt a rázkódástól kis híján én is beejtettem a szalonnámat a  parázsló tábortűzbe, de ő még mindig a szalonnáját siratta.

Átöleltem a vállát, magamhoz húztam és egy puszit nyomtam a homlokára.

- Tessék, a tied lehet - nyújtottam felé a nyársamat, mire csodálkozva meredt rám.

- Van itt még, szúrhatunk fel egy másikat is - mondta anyu egyszerűen, de mintha Rita meg sem hallotta volna. Csak nagy kerek szemekkel engem bámult.

- Bence, tényleg az enyém lehet?

- Persze - rántottam meg a vállam egy mi sem természetesebb kifejezéssel az arcomon. - Én már megettem három szelet zsíros kenyeret, én már így is tele vagyok. Csak ne ejtsd bele megint, és forgasd is azért néha. - kacsintottam rá cinkosul, miközben Rita kissé gyámoltalanul átvette a nyársat.

- Khmm, csak ne nézz már ennyire szerelmesen a bátyámra - kuncogott a húgom, mire Rita arcán valami rémületféle suhant át, mire Anna csak legyintett. - Ugyan, csak nem hiszed, hogy nem már tudja mindenki, hogy bele vagy esve Bencébe? Ez már régen nem titok. Annyira egyértelmű jeleket adtál…

A szomszéd lány kapkodva körbe tekerte a fejét mire mindenki egyöntetűen bólogatni kezdett; apa, anya és még én is, ő pedig lehajtott fejjel elvörösödött. Rábámult a szalonnára, majd hálásan rám pillantott, aztán újra a nyársra nézett, mint aki már nem is tudja, megegye-e a tőlem kapott ételt, vagy kösse át masnival, és tegye el emlékbe. Végül csak megette.

Öt őszi haiku

 1. Őszi haiku

Fecskék a dróton

A sötét égre nézve

Elhagyják a múltat.

/2017.09.02/

2. Mint rég

Őszi szél szalad

Éjszakai utcákon,

Gyermekkort idéz.

/2017.09.02/

3. [Cserreg a veréb…]

Cserreg a veréb,

Dió fekete tokban, 

Hűvös idő jön

/2021.08.19/

4. [Kéklik a szőlő…]

Kéklik a szőlő

Sárga-zöld levelek közt

Elhagyott a nyár.

/2021.09.19/

5. [Mázgás kék festék…]

Mázgás kék festék

S fehérrel tarkított ég

Hullik a levél.

/2021.09.19/

A különös kulcs

Amikor kinyitottam a szemem, egy teljesen ismeretlen szobában tértem magamhoz. Nem emlékszem, hogy kerültem ide, és halvány fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Az első dolog, ami tudatosul bennem, a kintről beszűrődő forgalom zaja. Persze, néhány napja érkeztem New Yorkba, mert a múzeum, ahol dolgozom, egy értékes, ritka tárgyat akart megszerezni. Mi is volt az? Kissé nehezemre esett felidézni az elmúlt öt-hat órát.

Beletelt egy kis időbe, mire össze tudtam szedni magam annyira, hogy felüljek, de a fejem azonnal jelezte, hogy talán nem saját akaratomból lehetek most itt, mert eszeveszett módon sajogni kezdett. Az ujjaimat óvatosan végigfuttattam a tarkómon, ahol egy, még mindig fájdalmas jókora puklit tapintottam ki. Összeszorítottam a szemem, mert bántotta a fény. Ahogy megdörgöltem az orrnyergemet, valamiféle nedvességet éreztem az ujjaimon, és ahogy rájuk pillantottam,  megrőkönyödtem. A tenyerem csurom vér volt, bár itt-ott ugyan már majdnem megszáradt. Biztos voltam benne. hogy ez nem az én vérem. Túl sok volt ahhoz, és nem is éreztem semmiféle sérülés sem A tarkóm kivételével sehol sem fájt.

Testcsere

Először azt hittem, hogy egy álom, de nem az volt. Különös dolog arra ébredni, hogy idegen helyen vagy, idegen tárgyak között, amiket még sohasem láttál. Más a szekrény, az íróasztal, a függöny az ablakon, és a legmegrázóbb, hogy amikor a tükörhöz lépsz nem a saját arcod, hanem valaki más néz vissza a tükörből. Milyen furcsa! Vajon létezik erre valamiféle logikus magyarázat? Ha igen, jó lenne, ha valaki elárulná, hogy miért?

Szemügyre vettem magam. Egy nem túl feltűnő, jellegtelen nagyjából velem egykorú lány a tükörből. Barna szemei még kissé dagadtak voltak, látszott, hogy még most ébredtem, szőkésbarna hosszú haja össze-visszaállt, végei töredezettek, a körmeiről nem is beszélve. Nem volt rajta semmi, amit egy magamfajta srác megnézett volna rajta. Mármint amikor még srác voltam. Ezelőtt a rémálom előtt. Nem volt sem túl szép arca, sem formás alakja. A mellei elfértek a kezemben. 

Becsuktam a szemem, és azt hajtogattam, hogy „ez csak egy álom, ez csak egy álom”. Amikor kinyitottam a szemem, még mindig ő voltam. Maradtam ennek a gebe gereblye testében.

Az anyja bejött és Annának szólított, s arra figyelmeztetett, hogy mindjárt elkések a suliból, és jó lenne, ha kicsit igyekeznék, de én még mindig tükör előtt álltam egy bugyiban és egy pólóban. 

„Istenem, legalább de jó lenne tudni, melyik iskolába járok!” – gondoltam. 

Beleugrottam gyorsan egy számomra szimpatikusnak tűnő, kissé lezser farmerba, majd elkezdtem kihúzgálni a fiókokat, benéztem az ágy alá, a táskájába, hátha találok valamilyen információt arról, hol is tanul. Végül a matrac alatt egy naplóra bukkantam. 

Hát az legalább közös bennünk, hogy mind a ketten naplót írunk. Gyorsan felütöttem, és beleolvastam. Más körülmények között sohasem vetemednék ilyesmire, de túl akartam élni a napot, úgyhogy kénytelen voltam. Nekem csak átlagos tini problémáim voltak, amik eltörpültek az ő gondjai mellett. Az Annáé igen komolyak voltak. 

A fiúk zaklatták és fogdosták, olykor még meg is ütötték, és senki sem tesz semmit ez ellen, hiába szólt a tanároknak. Így próbál láthatatlan maradni, és valahogy átvészelni az egész gimis éveket.

A napló tanúsága szerint nem igazán van barátja, csak egy felsős lány az, akit Sylvia néven emleget. Ő az egyetlen tisztaszívű ember a környezetében, aki megvédi, ahogy tudja. Persze ő sem lehet mindig a közelében. 

„Ha meghalnék, észrevennék? Emlékezne rám valaki?” – Ez a mondat valóban szíven ütött, és elkezdtem igazából megsajnálni. 

Sajnos a naplóját csak eddig tudtam olvasni, mert az anyja újra betoppant és felháborodással a hangjában újra nógatni kezdett, hogy siessek már egy kicsit, mert miattam ő is el fog késni a munkából. 

Gyorsan megkeféltem a hajam, majd egy hajgumival hátra kötöttem. Anna a képeken mindig kiengedett hajjal pózolt egy csinos szőke lánnyal, aki valószínűleg Sylvia lehetett, s talán a copffal tudat alatt jelezni akartam, hogy „vigyázz tesó, ez már nem az a csaj, akivel azt csinálhatsz, amit akarsz”!

A kicsi barna lány

Amikor először megláttam, beleremegett a szívem. Gesztenyebarna haját szorosan hátra fogva hordta, szemei mogyorószínűek, ajkai íveltek és keskenyek. A barna kifejezetten jól állt neki és valószínűleg szerette is ezt a színt, mert akkor is ilyen színű nadrágot hordott. A kollégiumi tanuló teremben olyan közel ült hozzám, mégis annyira elérhetetlen volt a számomra, hiszen mégiscsak a nevelőtanárom lányáról volt szó. Vajon hogyan is közeledhetnék hozzá, ha az apja óvó szárnyai alatt van mindig? Így csak többnyire csak észrevétlenül figyelgettem. Nem akartam feltűnően bámulni, hiszen akkor bármelyik csoporttársam rájött volna, arra, amit magamnak is alig mertem bevallani. Kezdtem beleszeretni Vivienbe. 

Ő persze sohasem vette ezt észre. Csupán egy voltam neki a kollégiumi fiúk közül, akik ott ücsörögnek némán, egymás mögé sorakozva a padokban, a könyveik fölé görnyedve engedelmesen. Kicsi arcocskáját a tanulnivalója felé fordította, nem is igen nézett fel, csak akkor, amikor az anyagot gondolatban visszamondta magának. A szemét ilyenkor vagy lehunyta, vagy a mennyezeten szúrt ki magának egy pontot, vagy repedést Talán nem is merte a fejét nagyon forgatni sem, mert a tanár úr rögtön összevonta a szemöldökét, és rendre utasította. Ilyenkor mi is örültünk, hogy nem vagyunk a vérszerinti gyermekei. Szerettük ugyan a tanár urat, de a tanulásban nem ismert tréfát, s ha nem úgy ment az anyag nekünk, ahogy azt ő elvárta, megkaptuk a tanulások királynőjét is: a pót-pót szilenciumot.

Volt, hogy Viviennek olyan tanulnivalója akadt, amit be kell biflázni, ezért ki küldte őt, a kis nevelőtanári irodájába. Irodának tulajdonképpen csak enyhe túlzással lehetett nevezni azt a nagyjából két négyzetméteres kis zugot, amelyben egy asztal, két szék és egy kis szolid, fából készült polc fért csak el, az is tanár úr háta mögött, a falra szerelve, amin angol, német és francia szótárak sorakoztak. Nem sokat jártam ebben az irodában, szerencsére. A magaviseletemmel nem volt ugyan semmi gond, de a szorgalmammal annál inkább.

Az átjáró

Amikor a tudósok felfedezték azt az átjárót a másik világba, minden megváltozott. Nem tudtuk mi lehet odaát, csak azzal voltunk tisztában, hogy ott is értelmes lények élnek. Bár amolyan levelezésféle ment a két oldal között, úgyis tudjuk, hogy mi a vége. Az ember kíváncsi lény és látni akarja, mi folyik a túloldalon.

Akkoriban az én dolgaim sem mentek túl jó. Megszaporodtak az ellenségeim, és egyre többen akartak holtan látni. Túl sokat tudtam egy bizonyos befolyásos kör visszaéléseiről, ezért számtalanszor rám lőttek, az autómat felrobbantották, a házamba betörtek. Rendőri védelmet hiába kértem volna, a kezük oda is elért. Majd álruhát öltöttem. Bár ez sem védett meg teljesen, kissé elodáztam azt, hogy rám találjanak. Persze egész életemen át nem bujkálhatok, igaz?

forrás: DevianArt

Ekkor mentőövként érkezett az egyik barátom, Steve, aki egy új kutatásról beszélt. Egy átjáróról egy másik világba, ahol még senki sem járt eddig erről az oldalról, és egy most épülő járműről, aminek ugyan még vannak hibái, de lassan át lehet majd vele kelni vele.

Hosszas unszolásra – és némi anyagi juttatás ellenében, hiszen mindenkinek megvan az ára – Steve becsempészett a laborba. Úgy kellett tennünk, mintha fegyverrel kényszeríteném, hogyha visszanézik a kamerát, ő minden gyanú felett álljon majd. 

Vasárnap volt, és a fehérre festett folyosókon senki sem járt, csak a fénycsövek és gépek monoton zúgása hallatszott mindenfelé. Tudtuk jól mind a ketten, hogy nagyon kicsi az esélye, hogy bárkibe is belefutunk, ezért is időzítettünk így. Az épület óriásinak tűnt, legalábbis sokáig kanyarogtunk hol jobbra, hol balra. Végül jó félórás járkálás, és számos ellenőrzőponton való áthaladás után végre ahhoz az ajtóhoz értünk, amit kerestünk. 

Steve elővett egy színes kis plasztik kártyát és lehúzta, mire egy torz komputer hang arra kérte, hogy nézzen bele a retina szkennerbe. A tenyerem már erősen izzadt, de kisvártatva kinyílt az ajtó, s mi beléptünk egy óriási terembe. 

A számítógépek ilyenkor is működtek, és az átjárón át érkező jeleket minden féle szondákon át kielemezték majd színes görbéket rajzoltak a kijelzőkre. Piros sárga zöld és kék ledek világítottak mindenfelé, és akkor is világos lett volna a teremben, ha belépéskor az érzékelő nem kapcsolja fel a világítást.

Az átjáró maga egy ember nagyságú fényes téglalap volt, amely csak ott állt a semmiben, és akár körbe is tudtam kerülni. Egy szakadás ez az idő és a tér szövetén. Csodálatos volt, s ahogy ott álltam előtte, kedvem lett volna megérinteni, vagy átnyúlni rajta, de Steve figyelmeztetett, hogy ne tegyem, mert ez a valami veszélyes is lehet. Helyette megkocogtatta azt a bádogkasznit, ami éppen a hátam mögött állt. 

– Ezzel fogsz átkelni, barátom.

Titkos randevú

Téma: írj egy párról, akik csak titokban találkozhatnak

Nem akarom, hogy más megtudja, hogy Jack és én járunk. Ez csak a mi titkunk. Olyan menő srác, és mindenki cikizné csak, ha megtudnák, hogy egy ilyen béna csajjal jár, mint én és én ezt nem akarom. Most azt mondanád, kár lenne lebecsülnöm magam ennyire, de nem tehetek róla, hogy úgy nézek ki, mint egy gyerek. Te sem mondanád meg rólam, hogy egy tizenhatéves vagyok. Lépten-nyomon azt hallom:

„Ki a fene engedte be ide ezt a kis tizenhároméves kiscsajt?” –, mert, ahogy mondják, sem arcra, sem alakra nem nézek ki többnek. Hát tehetek én arról, hogy gyerekarcom van és nem nőtt nagyobb mellem?

Amikor randizunk, az külső szemmel biztosan úgy nézhet ki, mintha Jack csak a kishúgával menne el vásárolni valahová. Persze, ez őt, egy cseppet sem zavarja. Mindig gyengéd velem, és sohasem tesz olyat, amit én nem akarok, ami nekem kellemetlen. Azt mondja, túl kellene lépnem már ezen, és fel kellene mernem vállalni a kapcsolatunkat. Tudom, hogy igaza van, de ez nem könnyű. Ő a sztárjátékos, én meg… Én meg utolsó vagyok a sorban.

Hogy kezdődött ez az egész? Mindjárt elmesélem. Véletlenül egymásba futottunk, vagyis én belé, ami olyan klisés is lehetne, de a mi történetünk más fordulatot vett Udvarias volt, segített felszedni a könyveimet. Kissé idegesnek tűnt, amikor azt mondta, szeretne kérdezni tőlem valamit, és találkozzunk a suli mögött ötödik óra után.

Egész idő alatt zakatolt az agyam, el sem tudtam képzelni, mit akar kérdezni tőlem, éppen tőlem. Nehezen teltek a percek, a figyelmem folyton elkalandozott, s amikor a tanár felszólított, persze, hogy nem tudtam értelmes választ adni a kérdésére. 

Lassan elérkezett az idő, s mire az iskola mögé értem, ő már ott várt rám. Kurtán üdvözölt, s csendben leültünk egymás mellé a padra, amelybe régi és új szerelmek voltak belekarcolva. Némelyik már le volt festve, míg másoknál friss karcolás látszott.

A tücsök

Az ajtó nyitva volt, s a kíváncsiságom legyőzött. Tudni akartam, hogy élnek az emberek. Ahogy átmásztam a küszöbön odabent minden olyan óriásinak tűnt a saját méretemhez képest. Legalább ötszáz, mit ötszáz, legalább ezer hozzám hasonló tücsöknek kellett volna egymás hátán állnia, hogy elérjük az eget, ami furcsa módon fehér volt. A sárga vörös nézetekből álló talajból furcsa fák nőttek ki, amiknek lapos volt a teteje, és ezeken különféle dolgokat tároltak, amit innen lentről nem igazán láttam jól. 

Megrezzentem. Egy ember közelített, így gyorsan besurrantam egy alagútszerű helyre, ahol annak ellenére is sötét volt, hogy odakint tűzött a nap. Egy hajszálon múlt, hogy az óriás észre nem vett. Órákig kellett ezen a helyen ücsörögnöm s várnom, hogy elmúljon a veszély, hogy aztán újra elindulhassak a kijárat felé, ahol bejöttem ide. Bár már csend volt először nem mertem mozdulni sem, hiszen annyi rémisztő történetet hallani. 

„Az emberek kegyetlenek” – mondják, s végül én is elhittem. 

Végül is nagy nehezen elszántam magam az indulásra, de már elkéstem. s kijárat bezárult. Csak bámultam a nagy, ajtónak nevezett dologra, amely válaszfal volt köztem, és a szeretteim között.

A magányosság érzése tört rám. Lelki szemeim előtt már láttam, hogy úgy fogok itt elpusztulni, hogy soha többé nem látom sem Öcsit, sem Dugót, sem pedig a kedvesemet, Elzát? A szívem összeszorult, s még jobban elöntött a bánat. Belekezdtem egy szomorú dalba, amiről azt reméltem, talán valaki, az enyéim közül meghallja, s eljönnék értem és kiszabadítanak valahogyan, de ez elég reménytelen próbálkozásnak tűnt. Egyébként is túlságosan elkószáltam már az ismerős környezetből, ahol mindenki más legelészik, zenél és éli az életét. Én meg ide vagyok bezárva élelem nélkül és felkopik az állam. Még ha egy fűszál lenne a fogaim közt, az is maga lenne a Kánaán. A számban a gondolatra összefutott a nyál is.

A szellemlány

Amikor a feleségem belehalt a szülésbe, sokáig a lányomat, Annát hibáztattam. Rá sem akartam nézni, még egy gondozónőt is felfogadtam, csak hogy ne nekem keljen a csecsemővel foglalkoznom. Aztán mégis egymásra találtunk, bár jó időbe telt. Az első pelenkázásnál már szerelem volt első látásra, elvégre ki tudna sokáig haragudni egy ilyen kis angyalra? Aztán már én nevelgettem, taníttattam, és szinte láttam, ahogy napról napra cseperedik. Még az üzleti ügyeimet is félretoltam, és mindig találtam rá időt, hogy Annával legyek.

Már hatéves volt, amikor azon a végzetes napon kirohant a labda után, és elütötte az autó. Én már csak a puffanásra rohantam ki, s a kis virágszálam, akit eddig úgy óvtam és féltettem, most ott halt meg karjaimban. Úgy éreztem, végleg magamra maradtam. Bezárkóztam, nem akartam látni senkit. Nem fürödtem, nem borotválkoztam, egyetlen barátom, egy whiskys üveg volt, annak is kezdtem a végére érni. Eleinte az ismerőseim be-be néztek, de aztán kezdtek elmaradozni. Talán olykor kicsit indulatosabban válaszoltam, amikor megpróbáltak egy általuk jobbnak vélt élet felé terelgetni. De a kéretlen tanácsokból már elegem volt akkoriban.

Három-négy hét telt el a lányom halála óta, amikor egyszer csak kopogtak. Egy nyolcéves, mosolygós arcú kislány állt a küszöbömön, akiben azonnal felismertem a kis Gabit, a szomszédból, aki szinte minden áldott nap megfordult nálunk, amíg Anna élt. Most is mosolyogva nézett rám, s fejét kissé félrebiccentve megkérdezte:

– Csókolom, kijöhet Anna játszani?

Herkules elcseszett 12 próbája - Herkules a jósdában

- Gondolod, hogy így halhatatlan lennék? – kérdezte Herkules bizonytalanul, ahogy ide-oda toporgott a jósda egyik termecskéjében, mint egy jóindulatú prosztata megnagyobbodással küzdő kisnyugdíjas. Valahogy nehezére esett napirendre térnie a dolog felett, hogy ez a dephoi csökkentlátó egyáltalán bármit is lát, mert hogy halvány fénynyalábokat biztos nem, de hogy a jövőt... Na az más tészta.

A jós lányos zavarában tördelni kezdte a kezét, hiszen nem kisebb hős, mint maga Herkules tért be hozzá. Vajon merjen autogramot kérni? De hát nem tök mindegy? Úgysem látja.

- Szóval szolgáljam ezt a… izét… hogy is hívják királyt…

- Eurüszteuszt. Igen.

- Euro... Eurü… - próbálkozott Herkules, majd felcsattant. - Bakker, miért születtem én görögnek? Meg egyáltalán… Ilyen hülye névvel hogy lehet élni? Biztos logopédushoz kellett járnia, mire megtanulta a saját nevét.

- Még nincs ilyen foglalkozás, hogy logopédus. Ez még csak az ókor. – figyelmeztette a jövőbelátó.

- Ja, igaz, igaz… Mondasz valamit. – bólogatott buzgón Herkules – Na és hol találom ezt az Eurücsköst? 

- Eurüszteuszt – helyesbített a jós, akinek már enyhén szólva kezdett felmenni a pumpája ekkora értetlenség láttán. 

- Eurü…

- …szteusz – próbált segíteni.

- Az az. Miért nem hívjuk egyszerűen csak Zolinak? Az csak négy betű és könnyebb megjegyezni.

- Mert ha elindulsz Tirünsz felé, és megkérdezed, hogy hol lakik Zoli, csak néznek rád, mint Rozi a moziban - magyarázta a jövendőmondó, miközben hevesen gesztikulált.

- Zoli a moziban, nem? Amúgy meg hova a fészkes francba menjek? Tirü. Tirol… Hát én elköltözök erről a vidékről. Tiszta nyelvtörő az összes név. Múltkor is, amikor lementem a boltba, és feka sajtot kértem, hát öcsém, nem átvágtak? Ugyan olyan fehér volt… Pedig kimentem érte a gettóba. Majdnem megvertek a rapperek.Ilyen vastag aranyláncaik voltak látod? – mondta Herkules és a jobb kezét a bal könyökéhez érintette.

A király és a vírus

Felső-Orbánciában gombamód szaporodtak a kisvasutak és a stadionok. Igaz, hogy az orbánciak nem igazán tudtak focizni, és a kisvasutak is üresen tekeregtek, kerülgetve a régi és újonnan épülő sportlétesítményeket, de a király óhaja ez volt, hogy legyen ilyen is, amelynek csodájára járnak majd világszerte. Hát nem jártak.

Történt egy nap, hogy a világ egyik szögletéből egy mérges vírus indult útjára. Battyogott-battyogott szegény, a lába is térdig majdcsak elkopott, mire Orbánciába ért. A messze földön hírét költötték a regősök a COVID nevű vírusnak. Mire az végre megérkezett, már mindenki félt, rettegett tőle. Nem ülhetett be egy jó foci meccsre, - mert jó foci az országban egyébként sem volt –, de a szurkoló társai is három szék távolságot tartottak tőle, és mindenki mástól. Nem ülhetett fel a kisvasútra vagy a buszra anélkül, hogy rá ne akartak volna aggatni egy maszkot, pedig hát nincs is farsang, és ez valahogy sehogyan sem akart a koronás fejébe bújni. Ha ezt tudja, csillámpóninak, vagy hercegnőnek öltözik.

Más rémségeket is látott még az országban kóricálva, ahol a király és a tanácsadói egy öreg tudóst kiáltottak ki bűnbaknak, s fröcsögték rá szidalmaikat, mérgüket. Pedig szegény vénségnek fogai sem nagyon voltak már, nem hogy olyan vétkei, amiket azok rásütöttek. Miközben tele szájjal ordítottak rá ezt is azt is, úgy járt a kezük mint a motolla, és az emberektől beszedett terhekkel szépen megterhelték a zsebeiket.

COVID forgatta a nagy szemeit, mind a százat – mert simán körbe pislogta magát – amikor meglátta, hogy a kórházban katonák gyógyítanak fegyverrel a kezükben. Tologatta a koronáját csöppnyi fején előbb ide, majd oda, de sehogyan sem akart világosság gyúlni benne, hogy ez mégis hogyan lehetséges.

Jártában-keltében rosszalkodott, csinált sok beteget, hiszen nem volt sohasem egy szent, és mire való egy vírus, ha nem erre. Volt, akinek csak az orrát piszkálta, hogy ne érezzen szagokat, de volt, hogy bizony mellé fogott, és olyat is megbetegített, akiknek más krónikus megbetegedése is volt.

A nagy jótéteményben megéhezett, és úgy gondolta most már bekap egy kis Fornettit, de a boltba nem engedték be, mert nem volt hatvanöt éven felüli. Erre aztán nagyon megharagudott, és felment Budára, ahol a király lakott, és három nap és három éjjel ugrált a király mellkasán. Amikor a koronás fő fájdalmai már-már elviselhetetlenek lettek a mellén táncoló vírusunk negyvenötös lábától, végre bevallotta, hogy csak a szomszéd uralkodó intézkedéseit másolta.

COVID-ot untatta egy olyan vezető, akinek saját gondolata sincsen és elhagyta az országot arról, amerről jött. Úgy becsapta az ország kapuját a háta mögött, hogy szerte Orbánciában hármas szintű földrengést mértek.

Egy hordó rum

Forrás: Pinterest.com

Tamási Andor úr összedörzsölte a tenyerét. Úgy érezte, jó vételt csinált ezzel a házzal, amelynek  az egykori tulajdonosa egy nyolcvanas éveiben járó özvegyasszony volt. Valamikor egy diplomata feleségeként élt, bár azt mondják, a nő eléggé zárkózott lett, miután hazatért Jamaicából. A férje ott halt meg a Karibi térségben, de illendően az emberek nem kérdezték a nőt arról, miért egyedül érkezett haza. Fél év múlva az idős asszony is elhunyt, és a házat felvásárolta egy gazdag üzletember.

Bár a ház nem volt olyan pompás látvány, mint egykoron lehetett, mégis Tamási úr sok lehetőséget látott benne. Több szobás, óriási ház, amelyből akár szálló is lehetne, ha nem éppen a szegedi kertváros kellős közepén állt volna. Mégis, mikor az épületet meglátta, az szerelem volt első látásra.    Mesterembereket fogadott, és hozzá láttak a felújításhoz, hogy a ház visszanyerhesse azt a vonzerejét, amilyen hajdan lehetett.

Egyik nap a munkások a pincében egy jókora poros hordót találtak. Körbejárták, meglökdösték. Nagyon nehéz volt, és valami lötyögött benne. 

– De jó lenne, ha lenne benne valami jóféle nedű – álmodozott az egyik. – Egy kis jóféle bor jól esne most. Az sem baj, ha savanykás, úgyis olyan meleg van. – s alig fejezte be a mondatot, a Mester már meg is jelent egy csappal a kezében.

A pohárba ömlő karamella színű folyadék jó illatot árasztott, bár határozottan nem bor volt. Egy harmadik, vállalkozó kedvű megnyalta a szeszt, s képe máris derűsre húzódott.

– Na, milyen, szakikám? – faggatták a többiek.

– Ilyen finom rumot még életemben nem ittam. Bár van valamiféle érdekes utóíze. Kóstold csak meg! – mondta az, és máris a társa orra alá tolta a két decis vizespoharat, ami kicsit mázgás volt ugyan, de csak ezt találták hirtelen.

Erika

Mindent át kell élnünk: életet és halált, szeretetet és veszteséget. Ezért vagyunk itt. Nem a szenvedés ellenére, hanem azon belül vagyunk emberek.

Lucy Kalanithi

Szeles Erika Kornélia
forrás: Femina.hu

Rasmus Svensen a kezébe fogta azt a lapot, amiről még nem tudta, de az egész életét megváltoztatta. Egy törékeny, vörös hajú lány állt a címlapon, pufajkában, csizmában, s egy orosz gépkarabély volt átvetve a vállán. A komoly, átható pillantása valamit elindított a tinédzser fiú szívében. Erikának hívták, csak ennyit tudott róla, és azt, hogy magyar. Hányszor és hányszor átlapozta az újságot. Talán éppen a lány képének hatására elkezdett érdeklődni a Magyarországon zajló forradalom iránt. 1956-ot írtak akkoriban, és az iskolában is téma volt az Európa szívében zajló események, és a képen látható vattakabátos kis amazon. Főként ő. Ismeretlenül is felnéztek rá, csodálták bátorságát, eltökéltségét, hazaszeretetét. 

Rasmus már akkoriban elkezdett foglalkozni a gondolattal, hogy elmegy Magyarországra egyszer, ha törik, ha szakad, és megmutatja neki a Billed Bladet akkori számait, amit gondosan kisimítva eltett, megőrzött egy dobozba. 

Milyen volt gyermeknek lenni

Még emlékszem, milyen volt gyereknek lenni. Amikor mamáméknál laktunk, mert éppen építkeztünk. Mennyit bóklásztunk a szőlők között, és titokban megdézsmáltuk a legfinomabbakat, a Szlankamenkát, a Szőlőskertek Királynőjét, a Csaba gyöngyét és azt a nagy, kék szemű szőlőt, amelynek a nevére már nem emlékszem. A kert hátuljába volt egy borízű almafa, és a már érett almák lehulltak és rendkívül finomak voltak.

forrás: Pinterest

Átellenben lakott Pali bácsi. Mivel nekem is ez a keresztnevem, egyhamar megkedvelt. Bár nagyapáék inkább csak „az Öreg Tojásnak” hívták, talán mert a feje hasonlított hozzá, vagy csak szeretett ott ücsörögni náluk a padon. Ilyenkor, amikor átjött mindig hozott valami gyümölcsöt. Őszibarackot, amik akkorák voltak, mint a két öklöm egyberakva, vagy epret. Emlékszem, a szája széle is lila volt, ami arról, árulkodott, ő is abból lakmározott előtte. Bár idős volt már, közel sem volt olyan ráncos, mint azt a kora alapján gondolt a volna az ember, bár bőre májfoltos volt, és szederkés. 

Volt, hogy mi is átmentünk, és annak ellenére is merészkedtünk a pincébe, hogy mamám azzal riogatott, hogy elvisz a kamóri. Igazi patkoló kovács volt, és egy alkalommal láthattam is, hogyan is történik a patkolás. Persze én is rögtön megkérdeztem, amit ilyenkor minden gyerek biztosan megkérdezett: „És ez nem fáj a lónak?” De nem fájt neki. 

Egyik alkalommal kimentünk a Nagymezőre, hogy megnézzük a gulyát, és a ménest. Gergely bácsi hintójával mentünk, azzal, ami versenyt is nyert, és én olyan büszke voltam, hogy ott ülhettem a bakkon, és néztem, ahogy Gergely bácsi ügyesen forgatta az ostort, mindig csak egy picit meg-meg csipkedve a lovak oldalát úgy has tájékon, s ettől gyorsabb tempóra váltottak. 

Aztán kincseket kerestünk, és a góré oldalában titkos alagutat találtunk annak belseje felé. Nem számított, hogy kissé előbb volt a ketrec, amelyben mamám Morzsi kutyája lakott, és ahogy lelógó pókhálókon kívül, amik belénk akadtak, még pár potyautas is átugrált ránk Morzsiról. Kicsit vakaróztunk ugyan, de mint a kutyus is, mi is hamar szétugrattuk a vérünkre szomjazókat. Aztán a góré belsejébe előmászva az ajtó feletti keresztrúdon hintáztunk, s azt elengedve kirepültünk. 

A nagy almafa volt a másik bázisunk. Jean Maris Kapitány című filmje után eljátszottunk egy-egy jelenetet. Az ágakba csimpaszkodva, mint két kis majom libbentünk ágról ágra, és ki tudja miért, sohasem estünk le. Egymással vívtunk mamám dália karóit használva, és amikor eltört gyorsan eldugtuk, nehogy észrevegye. 

Kis műanyag kádban fürödtünk, amiből a lábunk ugyan kilógott, de nem bántuk. Viszont hétvégén mamáék befűtöttek a fatüzelésű bojlerbe, és az volt ám a királyi pancsikolás!

polyvore.com

A szomszéd kislánnyal mindenféle zöldségekből salátafélét csináltunk. Egy nagy kaszás dinnye héja volt az edényünk, amiben mindent összekavartunk, és bár érződött rajta a dinnye íze is, ahogy a mázsán ülve elfogyasztottuk, ez minket csöppet sem zavart. S amikor tápot szórtunk a malacok elé, nem tudva, hogy az milyen táp volt, mosolyogva mondta, hogy lehet csirke táp volt, és szárnyuk nő majd a malacoknak. Fekete szeme ragyogott, s ekkor talán már szerelmes voltam belé.

Minden más volt akkor. Nem volt mobil telefon sem, még hülye sem, nem hogy okos, de nem kellett bennünket félteni sem. A nyomós kútba csimpaszkodva ittunk, ha szomjasak voltunk, elbírta a tenyerünk a zsíros kenyeret, ami hol hagymával, hogy megborsozva-paprikázva hol meg csak üresen egy almával ettünk. Biciklikkel száguldoztunk az utcában, ahol az aszfaltnak még a hírét sem hallottuk, de boldogok voltunk. S ha lement a nap, anyu kijött és beparancsolt bennünket, s másnap kezdődhetett minden előröl.