Amikor a tudósok felfedezték azt az átjárót a másik világba, minden megváltozott. Nem tudtuk mi lehet odaát, csak azzal voltunk tisztában, hogy ott is értelmes lények élnek. Bár amolyan levelezésféle ment a két oldal között, úgyis tudjuk, hogy mi a vége. Az ember kíváncsi lény és látni akarja, mi folyik a túloldalon.
Akkoriban az én dolgaim sem mentek túl jó. Megszaporodtak az ellenségeim, és egyre többen akartak holtan látni. Túl sokat tudtam egy bizonyos befolyásos kör visszaéléseiről, ezért számtalanszor rám lőttek, az autómat felrobbantották, a házamba betörtek. Rendőri védelmet hiába kértem volna, a kezük oda is elért. Majd álruhát öltöttem. Bár ez sem védett meg teljesen, kissé elodáztam azt, hogy rám találjanak. Persze egész életemen át nem bujkálhatok, igaz?
Ekkor mentőövként érkezett az egyik barátom, Steve, aki egy új kutatásról beszélt. Egy átjáróról egy másik világba, ahol még senki sem járt eddig erről az oldalról, és egy most épülő járműről, aminek ugyan még vannak hibái, de lassan át lehet majd vele kelni vele.
Hosszas unszolásra – és némi anyagi juttatás ellenében, hiszen mindenkinek megvan az ára – Steve becsempészett a laborba. Úgy kellett tennünk, mintha fegyverrel kényszeríteném, hogyha visszanézik a kamerát, ő minden gyanú felett álljon majd.
Vasárnap volt, és a fehérre festett folyosókon senki sem járt, csak a fénycsövek és gépek monoton zúgása hallatszott mindenfelé. Tudtuk jól mind a ketten, hogy nagyon kicsi az esélye, hogy bárkibe is belefutunk, ezért is időzítettünk így. Az épület óriásinak tűnt, legalábbis sokáig kanyarogtunk hol jobbra, hol balra. Végül jó félórás járkálás, és számos ellenőrzőponton való áthaladás után végre ahhoz az ajtóhoz értünk, amit kerestünk.
Steve elővett egy színes kis plasztik kártyát és lehúzta, mire egy torz komputer hang arra kérte, hogy nézzen bele a retina szkennerbe. A tenyerem már erősen izzadt, de kisvártatva kinyílt az ajtó, s mi beléptünk egy óriási terembe.
A számítógépek ilyenkor is működtek, és az átjárón át érkező jeleket minden féle szondákon át kielemezték majd színes görbéket rajzoltak a kijelzőkre. Piros sárga zöld és kék ledek világítottak mindenfelé, és akkor is világos lett volna a teremben, ha belépéskor az érzékelő nem kapcsolja fel a világítást.
Az átjáró maga egy ember nagyságú fényes téglalap volt, amely csak ott állt a semmiben, és akár körbe is tudtam kerülni. Egy szakadás ez az idő és a tér szövetén. Csodálatos volt, s ahogy ott álltam előtte, kedvem lett volna megérinteni, vagy átnyúlni rajta, de Steve figyelmeztetett, hogy ne tegyem, mert ez a valami veszélyes is lehet. Helyette megkocogtatta azt a bádogkasznit, ami éppen a hátam mögött állt.
– Ezzel fogsz átkelni, barátom.
A szerkezet kinézetre olyan volt, mint egy repülőgép, legalábbis alakra, csak sokkal-sokkal kisebb. Aprócska deltaszárnya volt, amit valószínűleg nem arra terveztek, hogy elhagyja a földet is és felemelkedjen a levegőbe, csupán a gyorsulás fokozásában volt szerepe.
– Remélem, elég hajlékony vagy, mert szó szerint nyakadban lesz a lábad. – mondta Steve, és csak később, amikor megkíséreltem beszállni, akkor jöttem rá, hogy miért mondja ezt nekem.
– Most pedig essünk rajta túl! – mondta, s a tarkójára mutatott. Én tudtam mire céloz.
A megállapodás része volt, hogy úgy kell tűnnie, mintha elraboltam volna, és most jött el a pillanat, amikor le kellett ütnöm, hogy senki ne gyanakodhasson rá.
Az első próbálkozás siralmas volt. Féltem, hogy megsérül, ezért nem is csaptam oda elég nagyot. A barátom feljajdult.
– Üss már egy rendeset, csak csápolsz itt, mint valami kis csaj!
Kellette egy kis idő, mire összeszedtem magam. Talán fokozta az izgalmamat az a mozgás, ami a folyosón támadt. Észlelték a behatolást, s tudtuk, perceken belül itt lesz a katonaság, persze nem hivatalosan, és eltesznek lábalól engem is és talán Steve-et is.
A második ütés jól sikerült, s elterült végre a padlón. Aztán megállapodásunk szerint egy székre ültettem és vastagon, de eléggé sietősen körbecsavartam ragasztószalaggal, mint a filmeken.
Mire bepasszíroztam magam a kis járműbe, elérték az ajtót katonák vagy akárkik is voltak ott. Elindítottam a szerkezetet s az meglódult az átjáró felé. Sok kis kopogásszerű hang jelezte, hogy tüzet nyitottak rám, de ez csak néhány másodpercig tartott. A gyorsulástól besüppedtem az ülésbe, majd néhány fél perc múltán a hossztengelyén keresztül bucskázva megálltam fejjel lefelé.
Káromkodtam egy nagyot, mert az utazás túl rövidnek tűnt ahhoz, hogy átjussak a párhuzamos világba. Szédelegve kimásztam a kisméretű repülőgép alól, és felemeltem a kezem, jelezve, hogy megadom magam, de persze senki sem volt ott. Eltűnt a terem, a katonák, de még maga az átjáró is. Örültem is, meg nem is, hiszen az üldözőimtől megszabadultam, de azoktól az emberektől is el kellett búcsúznom, akiket valaha ismertem. Most már nem volt visszaút.
Miután elmúlt a szédelgés, körülnéztem. Egy erdő szélén értem földet. E világ fái sem különböztek azoktól a fajoktól, amiket én is ismertem. Ahogy megfordultam, az ellenkező irányban egy kisebb mező terült el, amely mögött egy település húzódott meg szerényen. A házak némiképpen különböztek a mieinktől. Nagy többségük fából készült, és mintha csak egy, nagy kőház köré csoportosultak volna, amely magasabb volt és pazarabb, mint a többi.
– Nos, Matt, úgy tűnik megérkeztél az új otthonodba. – mondtam magamnak, a saját megnyugtatásomra
Behúztam a járgányt az erőbe, ami elhozott idáig és vastagon befedtem ágakkal és levelekkel. Mostanra bizonyosan kilehelte a lelkét. Majd elindultam a település felé, hogy rájöjjek, hogyan tudom itt leélni hátralévő életemet.
Kedvelem az írásaidat, ritka olyan emberek egyike vagy, aki képes maradandó alkotásokat hozni, és teljes szívvel lélekkel ír, ez nagyon ritka, és becsülendő dolog.
VálaszTörlés